Furcsa illúzió áldozata lettem: meg mertem volna esküdni, hogy a görög Chris Achelous által alapított epikus heavy metal banda előző lemezéről írtam egy ismertetőt. Most viszont hiába kerestem, kutattam, úgy néz ki, ez nem történt meg. Viszont a banda nevének hallatán komoly deja vu érzés kerített hatalmába és rájöttem, hogy ugyan sokat pörgettem a The Icewind Chronicles című korongot, de a cikk valahogy elmaradt. Kifejezetten megkedveltem a banda által játszott, sablonos, de kellően szórakoztató zenét, amiben az ókori mítoszok, legendák epikus mivoltát kívánták kidomborítani. Jellemzően a pátosznak ezt a formáját nehezen viselem, mivel pillanatok alatt hajlik a giccs kategóriába, de a csapat kórusai, nagyívű tételei ellenére sem esett bele ebbe a csapdába. Könnyedén, gördülékenyen adagolták a klasszikus heavy metalt, ragadós dallamokkal karöltve. Adós vagyok tehát a banda irányába, most ezt a hiányosságot szeretném pótolni a friss Tower of High Sorcery közelebb hozásával, még ha annyira nem is sikerült barátságot kötnünk.
Az Achelous két év kihagyás után ott vette fel a fonalat, ahol korábban abbahagyta, ám ezúttal valamivel hullámzóbb dalszerzési erényeket csillogtatva. Érdekes dolog ez, mert a zenekar megalkotta eddigi legtisztább epikus futamait, ugyanakkor néhány dal esetében sikerült kiszámíthatóvá és eléggé unalmassá válnia. Hallgatás közben akarva-akaratlanul csak összehasonlítási viszonyok jutottak eszembe, úgyhogy ezeket osztom meg veletek is. Az előd kellemes 40 perccel szórakoztatott, átlagosan 5-6 perces tételekkel és azt vettem észre rajt, hogy minél hosszabb egy dal, annál jobban sikerült. Ez a tendencia teljesen megfordult, mivel a Tower Of High Sorcery esetében a velős, ropogós heavy metal csörték működnek igazán, a korábban tapasztalt, doomosabb lassulások itt jóval laposabbnak hatnak. Szintén érdekes, hogy míg a fagyos borítóval ellátott The Icewind Chronicles dalról dalra egyre jobban működik, addig a „tüzes” kiadvány szépen elhal.
A nem túl sok vizet zavaró Whispering Forest című intró után például a Dragon Wings és Istar (Blood Red Sea) kettőse szinte felmossa velünk a padlót slágerességével és tündöklésével. A fantasy világhoz jóval közelebb álló dalszövegek és a remek kórusok pillanatok alatt egy mesés birodalomba kalaúzolnak minket, ahol a hősök útját követhetjük végig születésüktől bukásukig. Ezeket a tételeket biztosan fogom még hallgatni a jövőben is, ha hasonló zenére vágyom.
Nem mondhatom csalódásnak a galoppozósabb, heavy/speed beütéssel felvértezett The Oath című dalt sem, amit az első hosszabb szerzemény, a címadó Tower Of High Sorcery követ. Titulusának megfelelően gondosan felépített darab, amiből azonban a már említett slágeresség, fogósság némileg hiányzik. A rövid, mégis cammogós, eseménytelen Fortress Of Sorrow környékén kezdtem el az órámat bámulni, de nem okozott több örömet az Into The Shadows sem a borzalmas kórusokkal (még a Jag Panzerből ismert Harry Conklin vendégeskedése sem menti meg ezt a dalt). A gödör fenekére azért bepislákolt némi fény a hangulatos, folkos Pagan Fire képében, amit az angyal hangú vendég énekesnő, Anastasia Megalokonomou dobott fel igazán, valamint a záró, jó 9 perces When The Angels Bleed sem bizonyult teljesen feleslegesnek. Persze az album első felének erősségétől itt is messze állunk, de legalább nem untam.
Hullámvölgy ez a kiadvány, akárcsak a banda teljes diszkográfiája. Majd minden lemezükön találunk slágert és remekbe szabott epikus himnuszt, de ugyanúgy teljesen sablonokba fulladó szerzeményeket is. Az Achelous hajszolja a tökéletességet, amit talán sosem fognak elérni, de annyit megérdemelnek, hogy a műfaj rajongói ismerjék a nevüket, mert kifejezetten elhivatott, alkotásaira igényes és őszinte csapattal van dolgunk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
