Mindig is vonzottak az egyszemélyes projektek, mert ezeket tartom a leginkább alkalmasnak bizonyos közegben arra, hogy igazán kifejezzenek egy belső konfliktust, érzésvilágot egyéni, művészi módon. Ugyanakkor kétségtelenül akadnak olyan vonalak a zenében, ahol nagyon nehéz megbarátkozni a magányos alkotókkal. Ilyen például a doom metal, a tradicionális, epikus vonalra pedig kifejezetten igaz, hogy nem feltétlenül a szobában tevékenykedő zenészeknek való. Mindig úgy gondoltam, hogy egy jó, hagyományos doom kiadványhoz alapfeltételként kell sorolni a saját hangszerükön mesteri zenészeket: legyen egy kiváló Iommi tanítvány, egy egyedi orgánummal megáldott dalnok, egy pincebarát basszusgitáros és egy olyan dobos, akiben thrash/speed energiák feszülnek, melyeket egy-egy ütésben képes levezetni. Pont ezért lepett meg a Ærumma nevű projekt, ami egyértelműen a karanténkorszak szülötte. Létrehozója Caïn Marchenoir (Haleus, Absynth, Fatum Elisium, Malemort), aki leginkább kezdetleges black metal formációk környékén érezte jól magát. Egyetlen kivétel akadt ez alól, a 2010 és 2019 között létezett Forsaken Peddlers nevű epikus doom formáció, akiknek összesen egyetlen lemeze jelent meg 2014-ben. Nem sokan ismerik ezt a lemezt, ami nem véletlen: egy igazán útkereső, izgalmaktól mentes kiadvány volt a maga idején is, viszont az általam leírt feltételeknek tökéletesen megfelelt, pusztán a dalszerzői véna marad távol tőlük valami oknál fogva. Ugyanakkor Caïn itt ragadott először mikrofont és engem teljes mértékben meggyőzőtt, mint doom metal énekes.
Első nekifutásra tehát örömteli, hogy nem mondott le a műfajról a sikertelenség ellenére, ugyanakkor nehéz sokat várni egy otthon készült, egyszemélyes epikus doom metal lemeztől, aminek igazából az ének tűnik egyedüli erősségének. Minden esetre pozitív érzésekkel ugrottam neki az On The Heights Of Despair dalcsokrának.
Caïn a hozzáfűzött szövegben egyértelművé tette, hogy az anyag minden ízében kapcsolódik a hagyományos magány, reménytelenség, elszigeteltség témakörökhöz. Az inspirációk között muszáj megemlítenünk természetesen a Candlemasst, de a svédes heavy metal őrület helyett itt sokkal közelebbinek érezhetjük magunkat a zenéhez, zenészhez, ahogy az leginkább a kimért, egyszerűbb elemekből építkező angol doomra jellemző. Egyértelműen megemlíthető tehát a rövid fénykort megélő Warning, vagy a nagy ritkán albummal jelentkező Unsilence, vagy a köztudottan embergyűlölő Witchsorrow.
Az első dolog, ami kedvemet szegte az ismerkedés során az nem más, mint maga az első tétel, az On The Edge, amiben főszereplőnk önmagának próbálja meg bebizonyítani négy percen keresztül, hogy képes megfelelő alapot teremteni egy jó lemezhez. Meglehetősen hosszúnak is tűnik ez az idő, mivel különösebben nem történik benne semmi, amire felkaphatnánk a fejünket. Szerencsére az An Empty Life esetében gyorsabban érkezik az ének és ha nem is szól olyan jól, mint a Forsaken Peddlers felvételén, azért még igazán doomosnak tekinthető. Nem áraszt el ugyanakkor minket különféle dallam-orkánokkal, csupán szelíden, vagy inkább szolídan hullámozva von be minket abba a szürke és egyszerű álomképbe, ami magát a borítót is jellemzi. Ugyanezt mondhatnám el az In Vain Hopes esetében is, viszont a dal felénél történik valami izgalmas is: kapunk egy meglehetősen hatásos riffet és pár fogósabb dallamot. Szinte tételről tételre lépünk egyet a minőségibb anyag felé, aminek következő lépcsőfoka az Erosion Of Time. Sajnos azonban a problémák is szép lassan megfogalmazódnak: minden dal 10 perc környékén mozog és hiába a minimalitás, visszafogottság, ezzel nem tudok megmagyarázni minden unalmas pillanatot. Ebből pedig akadő bőven a még hosszabb címadó és a záró Forlorn esetében is.
Nem mondanám rossznak, hallgathatatlannak a produkciót, ami egyébként nagyrészt Emil Coran filozófus és Cécile Coulon költőnő munkásságából merített extra ihletet, de zenei szempontból nagyon egysíkúra sikerült és a dalonkénti néhány dallam sem tud maradandó élményt nyújtani. Akárcsak az egykori banda esetében, itt is a dalírás, az emlékezetes momentumok hiánya okozza a legnagyobb problémát. Esős délutánon, meditatív pillanatokban remek társ lehet az On The Heights Of Despair, de hiányát sem fogjuk különösebben megérezni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.