Örök érvényű frusztrációim egyike, hogy nincs időm eleget olvasni. Fiatal koromban, kollégistaként faltam az irodalmat, nagyon kedveltem a klasszikus regényeket, híres és hírhedt olvasmányokat, legyen szó Maupassantról, Márquezről, Hrabalról, Jack Londonról, Victor Hugoról, Hemingwayről, Orwellről, Lovecraftól, de ponyva is akadt bőven. Manapság azonban csak megveszek egy-egy izgalmasnak tűnő darabot és felteszem a polcra azzal a mondattal, hogy amint időm lesz rá, nekilátok… Ez azonban még nem jött össze. Ha mégis előrébb hoznák 20 évvel a nyugdíj korhatárt, akkor egyben azért biztos vagyok: nem James Joyce Ulyssese lenne az első, amire rávetném magam.
Ha emlékszik még valaki irodalmi tanulmányaira, akkor ismerős lehet ez a név és cím: az egyes kiadásaiban akár 1000 oldalt is elérő regény a modern irodalom egyik alapja furcsa kísérletezéseivel, tudatfolyamra épülő írási technikájával. Olyan alkotás, amit a bölcsészek is a “majd egyszer elolvasom, ha lesz egy évem egy lakatlan szigeten” kategóriába sorolnak. Mégis mi köze van ennek az extrém metalhoz és a Forgácshoz? Itt jön képbe az amerikai Agenbite Misery zenekar, akik konkrétan ezt az alapművet veszik górcső alá olyan szellemiségben, ahogy maga a mű is fogant. Ha ez nem lenne elég az érdeklődés felkeltéséhez, azt is hozzáteszem, hogy mindezt nem autodidakta módon képzelik el, mivel Sam Graff gitáros, Cam Netland basszer és Adam Richards személyében olyan előadókkal találkozunk, akik nem az olvasó zenészeket képviselik, hanem a zenélő irodalmárokat, akik a toll mellett a torzított gitárral is ügyesen bánnak. A banda trió jellege természetesen még ennél is többet ad, hiszen extrém metalt játszani hárman alapvető kihívást jelent a tagok számára. Ennek megfelelően multihangszeres zenészekről beszélhetünk, ráadásul az énekből is mindhárman kiveszik a részüket. Sam és Adam kapcsolata egészen fiatalkorukig nyúlik vissza, amikor a Vicarium nevű metalcore zenekarban vezették le a feszültséget, majd a jóval kísérletezőbb Under Green Sunsban erősítették tovább képességeiket. Cam a Coagulate nevű hordában zenélt korábban, amiben a furcsa zenei házasításból kapott ízelítőt (stoner/black metal).
Ezek az adalékok sem feltétlenül tudnak felkészíteni minket a Remorse Of Conscience komplexitására, hiszen ahogy a regény is zabolátlanul járja a saját, előre kiszámíthatatlan útját, úgy haladunk a zenei képekkel is. A bemutatkozó anyag magába gyúr alapvetően magukban is nehezen körülhatárolható műfajokat, mint a blackened sludge, disszonáns death metal, post-punk, post-metal, dark ambient, drone. A különféle irányzatokat elemeire bontja, majd úgy adja vissza, hogy azok ismerősnek, mégis teljesen szabadnak tűnjenek. Az egészben azt becsülöm a legjobban, hogy a végeredményben nincs helye sznobériának, szinte már erőszakosan tolakodó újítási vágynak, egyszerűen minden ott hallható, ahová a sors szánta. Ha zenei kapcsolatokat akarunk feltárni, akkor talán a Pyrrhont emlegethetnénk a disszonancia oldaláról, míg súlyban és prosztóságban a Primitive Man szintjéig kell elnyújtózkodnunk. Az egyébként 2022-ben összeállt trió eddig csiszolgatta elképzeléseit a lemezzel kapcsolatban, hogy azok dalról dalra megfeleljenek a regény egyes fejezeteinek. Témájukat tekintve a szerzemények Joyce szereplőinek legnehezebb vívódásait hívják életre: bűntudat, halál és kilátástalanság minden szinten. A nyers hangzás érezteti velünk, hogy ezek bizony a húsunkba marnak, a hosszabb szerzemények garantálják az alámerülést ebben a kaotikus világban, a szokatlan dalszerkezetek és rendkívül mély, nyelvjátékokban és rejtvényekben bővelkedő szövegek pedig elintézik, hogy egyszer se kerüljenek slágerlista közelébe.
Mi mással is kezdhetnénk szépirodalmi szemelvényünket, mint a Telemachean Echoes rövid darabjával, ami egy laza powerviolence/grindcore pofonnal ébreszt fel minket és követeli ki a figyelmet. Ha ez adott és túl vagyunk a reggeli kávén, akkor irány a mellékhelység, ahol mindennapi rutinunk elvégzése közben mélységes filozófiai gondolatok törnek ránk. Nem vicc, a Cascara Sagrada egy hashajtóra utal, miközben a regény főhősének emésztési folyamatról alkotott gondolatmenetébe nyerhetünk betekintést (az ürülék mibenlététől a létezés értelméig juthatunk). Itt már a disszonáns, torz death metal dominál. Az erős ánuszrózsa összehúzódásokkal végződő tétel után a jóleső nyugalom, a furcsa elégedettség érzés a jutalmunk, amit az A Charitable View Of Temporary Sanity hoz el nekünk. Ideig-óráig természetesen, hiszen a közel negyed órás darab a narrációval kombinált ambientből elég gyorsan a funeral black/doom irányába veszi az utat. Lassúsága ellenére rengeteg csúcsponttal rendelkezik és folyamatos változása mindig magában rejti a következő izgalmas megoldás, hangulat érkezésének ígéretét.
Ennek az ígéretnek a beteljesedése a Whatness Of Allhorse, ahol bekapcsolódik a történetbe a post-punk jelző gépies dobokkal és horrorfilmeket idéző billentyűhangokkal, hogy aztán hidegrázósan epikus black metal őrületbe torkolljon… A sludge/doom egyértelmű házasításában ölt formát a Bellwether And Swine, amely a toxikus hazaszeretetnek és az elvakult eszméknek mutat görbe tükröt, a Circe pedig egy pszichedelikus black metal kirándulást tesz lehetővé a főhőssel egy közeli bordélyházba. A teljes elszállás persze még hátra van: először a The Twice-Charret Paths Of Musing Disciples rövid dark ambient hullámaira ülhetünk fel, hogy aztán a Mnesterophonia zárja le a lemezt ismét közel negyed órás játékidővel, amiben osztozkodik az indie rock, a noise, drone kísérletek, valamint minden, ami belefér.
A hivatalosan február 6-án megjelenő album nem csak egy egyszerű koncept-kiadvány, hanem annál sokkal több. Különleges kísérlet a legmagasabb szintű irodalom és az extrém zenei paletta házasítására, ami egyszerre dolgoztatja meg az agyat és a nyakizmokat. Épp annyira átgondolt, mint amennyire sugárzik belőle az ösztönösség. Nem egyszerű hallgatni, az biztos, de egészen egyedülálló hangulatokat képes szítani, ami azért 2026-ban már komoly kijelentésnek mondható. Erős kezdés az évre, az biztos. Jó kérdés, hogy megéri-e a fejemben az év végi listát, de hogy sokat fog még pörögni, abban biztos vagyok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
