Úgy látszik szép lassan eljár felettem is az idő, vagy felőröl az élet, mert olyan dolog fordult elő velem, amire korábban nem volt még példa. Teljesen értetlenül állok a történtek előtt: megalakult két évvel ezelőtt az Anchorite nevű zenekar. Méghozzá olyan tagokból, mint például Leo Stivala énekes, aki már számtalanszor bizonyította tehetségét a Forsaken frontembereként, valamint a svéd Peter Svensson basszer, aki a Void Moonban is penget, valamint megfordult a még Lord Vicarral büszkélkedő Goatess környékén. A banda ötletét ők dobták fel egy átmulatott éjszakán a híres máltai fesztiválon. Gitárosnak Martin Jepsen Andersent (Blindstone, Meridian) találták meg maguknak, a dobok mögé pedig a kezdetben vendégként érkező Randy Foxe ült be a felvételek idejére. Ő ugye a Manilla Road volt ütőse, szerepeltetése pedig nem a véletlen műve, hiszen vele és Bryan Patrickkal egy emlékdalt is írtak erre az albumra az elhunyt Mark Shelton tiszteletére.
És minderről az elmúlt néhány hétig semmit nem hallottam, tudtam, pedig az egyik kedvenc műfajomban, az epikus doomban kezdtek el tevékenykedni.
Persze egyetlen demó és különösebb híresztelés nélkül érkezett a Further From Eternity, de az ilyen projektekbe már akkor bele szoktam futni, amikor a tagok még csak kigondolják.
Mindez akkor szomorított volna el igazán, ha a debütálás erősre sikerült volna, de nem ez a helyzet. A Futher From Eternity egy igazi langyos lábvíz lett sajnos, ami az élvezhető, de szigorúan csak rajongóknak kategóriába tartozik. Első helyen Martint venném elő, mert hiába a hangulatos és korrekt heavy metal szólók többsége, nagyon kevés megjegyezhető témát sikerült összekalapálnia erre a kiadványra, a doom ütős kalapácsolás nélkül pedig lepkefing. A riffek többsége már ezerszer hallott alap pengetés, amit csak ritkán tud tovább fejleszteni. A második körben Magnus „Devo” Andersson az, akit nem vinnék el egy esetleges folytatásra. Az egykori Marduk basszer ugyanis olyan ritka erőtlenre, laposra hozta ki ezt az anyagot, hogy arra nincsenek szavak: az említett csekély súly is képes elvészni. Lehet, hogy inkább a retró irányába akarták elvinni a dalokat, de itt kifejezetten jó lett volna egy izmos, modernebb hangzás, mint mondjuk a Crypt Sermon vagy a Below esetében. Szerencsére Leo énekét most is jó hallani, akárcsak a szintén hangzásban gyengélkedő három évvel ezelőtti Forsaken lemezen (Pentateuch). A hangzás neki sem mindig kedvez: a kórusok jellegtelenek, a refrének sem kapnak igazán teret, még akkor sem, amikor véletlenül igazán dallamosra sikerültek.
Ilyen egész jól sikerült szerzemény a nyitó tétel, a The Blood Of The Anchorite, ami nem letaglózó módon, de bíztatóan indítja meg az albumot. Az utána következő Of Dark Destinies 8 perce azonban már gyorsan unalmassá tud válni. A vége felé a kórusok és az akusztikus rész megadja az epikus hangulatot, de így sem egyszerű kapaszkodót találni benne. A Like A River Through The Snow már hordoz magában némi dögösséget és energiát, menetelősebb tempója is jól áll neki, viszont minden egyes mozzanata ismerős valahonnan, akár több dalból is. Hogy ne aludjanak be a stúdióban, felröffentették nekünk az Alone With The Horrors című heavy metal nótát, ami meg Leonak fekszik kevésbé. Nem is tudja eléggé felszívni magát hozzá, pedig próbál karcosabb irányba elindulni a hangjával, többnyire sikertelenül. Ismételgetett refrénnel, különösebb ív nélkül lendülünk tovább arra a tételre, amit az előzetesen, csikóhal módjára apránként felszippantott információ morzsák során igazán elkezdtem várni: ez a Manilla Road Mark Sheltonjának szánt emlékdal, a Valhalla Awaits. A két énekes megjelenésének köszönhetően egy egész jó kis epikus heavy metal nóta kerekedik belőle, de nem ez lesz az, ami után mindenki Markra fog emlékezni, ráadásul a dal negyedét, felét simán meg lehetett volna spórolni időben.
Ezek után hihetetlen, nem várt dolog történik! Egy kifejezetten erős dalt kapunk Ebbing Tide címmel, meglehetősen barátságos időkerettel és egy egész pofás riffel! Ha ilyen hozzáállással készült volna el a lemez nagyobb része, azt hiszem, nem lenne különösebb okom a panaszra. Hasonló jókat tudok elmondani a Dragonsról is, ahol megtörténik az első igazi tempóváltás egy dalon belül. Meglehetősen túlnyújtott a záró tétel, ami maga a címadó, de a célját, hogy nyugovóra küldje az albumot, tökéletesen eléri.
A végeredményt hallva kicsit megnyugodtam, hogy semmi fontosról nem maradtam le, pedig ebben a formációban lenne fantázia. Talán legközelebb félreteszik a sablonokat és combosabbra veszik a hangzást is, akkor érdemes lesz esélyt adni nekik. Minden esetre a meglepetés elmaradt, a lemez pedig tényleg azoknak ajánlható, akik az emlegetett zenekarokat kedvelik annyira, hogy egy hobbi projektjükre is vevők legyenek, meghallgatás szintjén.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.