Megoszlanak a vélemények a szórakozásról és természetesen a szórakoztató zenéről is. Ahány ember, annyi helyen húzódik meg a határvonal mi az, amit komolyan vesz és mi az, amit szórakozásból, kedvtelésből tud csak meghallgatni. Persze akadnak olyanok is, akik sosem lesznek a zenét komolyan venni, mert alapvetően a szórakoztatóipar termékének tekintik, míg mások a szórakozás öröméről képesek lemondani azért, hogy rettentő komolyan vegyék magukat. Én szokás szerint középen keresem a lehetséges útvonalat, ahogy ez a legtöbb dologban jellemző. Ezért hangulatomnak megfelelően válogatok zenét attól függően, hogy valami dallamosabb háttérzenére, tombolnivalóra vágyom-e, esetleg bele akarok süllyedni a kanapéba és elbújni a világ elől. Ilyen okokból csúszok el az időben is folyton a promóciós anyagokat illetően, hiszen megkaphatom a világ legdepresszívebb, Szibériában, fagyott farkasszőrön lepengetett atmoszférikus black metalját, ha épp baromira nincs kedvem felvenni a nagykabátot a fagyos hangulat miatt. Ebben az esetben jön a szörfölgetés a neten és rendszerint elkap magának egy-egy olyan anyag, ami még véletlenül sem jutott volna el hozzám.
Így ismerkedtem meg néhány napja az amerikai Anthropophagous nevű friss förmedvénnyel, ami nem akar mást, csak mocskos death metalt játszani a föld alól, egyenesen a föld alá. Death Fugue című bemutatkozásuk két elég pocsék minőségű demót követeve jelent meg gyakorlatilag a semmiből, de abban biztos vagyok, hogy akik eljutnak a karantén végeztével egy bulijukba, teljes elégedettséggel fog távozni. A mindössze 33 perces régi sulis halálfém ugyanis esszencia ugyanis szórakoztat. Nem virtuóz virgázásokkal, eszement tekerésekkel, nyolckaró dobossal, hanem teljesen egyértelmű, azonnal ható riffekkel minden egyes dalban. Ősi thrash-death rezzenések ezek, amik a puszta keménységet, a metalt hordozzák magukban tételről tételre. A gitárokért egyébként Shane Dupuy felelős, akárcsak a torzításoktól mentes, nyers hörgésért, ami érezhetően gyomorból érkezik, mégis tisztán érthető és valamilyen szinten egy kis horrorisztikusságot is hordoz magában. Shane egyébként egy speed/punk keveréket játszó csapatban is gitározik, ami némileg magyarázatot adhat kifogyhatatlannak tűnő energiáira. Őt kíséri Steve Kamienski, akinek abban van komoly szerepe, hogy a gyakori tempóváltások miatt az agresszív felhang egy pillanatra se szenvedjen csorbát. Ez leginkább a címadó Death Fugue esetében válik egyértelművé, ahol a menetelés legalább annyira eleven és izmos, mint a tétel őrületbe folyó második fele.
Az Anthropophagous lemeze az a fajta meglepetés, amire nehéz nemet mondani. Hangzásra olyan, mint egy ritka jól sikerült demó, külsőre kellően beteges, akárcsak maga a zene, amit hallhatunk. Elég sok old school death metalt fogyasztottam manapság és mégsem vagyok benne biztos, hogy valamelyik nagyobb név el fog annyira szórakoztatni, mint ez az ismeretlen banda. A lemez végére egyetlen tüske maradt a szememben: az ötödikként érkező Escaphism ugyan hangulatos, de hirtelen jött lassúságával, elmélkedősebb vonulatával megakasztja az egyébként folyamatosan zakatoló, változó korongot. A teljes anyagot meghallgathatjátok ti is a csapat bandcamp oldalának segítségével. Ismeretlensége ellenére remélem akad még más is, akinek betalál!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.