Az ősi Mezopotámia mitológiája szerint Arallu volt a neve az alvilág királyságának, ahol Nergal király és Ereshkigal királynő uralkodott valamint döntött a halott lelkek sorsáról. Ezzel már el is árultam, hogy milyen témákról szeret mesedélutánt tartani az Izraelből származó Arallu, akik már lassan veterán korszakba értek pályafutásukban. 1997 óta játsszák kicsit változó minőségben az erre a térségre jellemző folk black metal-t, amibe szeretnek egy csipetnyi death metal-t is beiktatni. Misztikum, egzotikum és az ezeregy éjszaka melódiái…ezekkel a szavakkal lehet jellemezni a hangzásukat, amiket mind átjár a könnyed sivatagi homok fojtogató érzete. Tudni kell a nyolcadik albumához közeledő csapatról, hogy ők hazájukban az arab ajkú palesztin kisebbséghez tartoznak. Butchered, aki a banda vokalistája és basszerosa például az egészen kiváló Melechesh-ben is játszik koncerteken. Aki az ő történetükkel tisztában van, az tudja, hogy egy vallási fanatikusokkal tűzdelt térségből származnak, amely a felekezetek közötti megosztottság egyik gyökerének számító spirituális központtal rendelkezik. Az ő történetüket is ugyanúgy átjárja az üldöztetés, mint oly sok más népcsoportét. Így tehát a bennük szunnyadó bestiális erők, frusztrációk forrása talán a leginkább kézzelfogható az összes hasonszőrű banda közül. A Death Covenant is erről a helyről származik.
Az End Ov Wars (Tikva) címre hallgató bevezető kétséget sem hagy afelől, hogy mi vár ránk a következő szűk 40 percben, Átszellemült, kántálásszerű ének, keleties hangulat és rituális dobok szegélyezik utunkat a sötétség sivatagába, ahol nem vár ránk kegyelem. Eylon Bart-nak nem kisebb feladata van, mint a népi hangszerek beintegrálása a dalokba. A darbuka és a saz hamisítatlan közel-keleti hangulatot árasztanak, és tökéletesen illeszkednek az Arallu hangzásába. A Prophecy Of The Dead már egy ízig-vérig metal szám megspékelve egy jókora adag arab fűszerezéssel. A melódiák, akár egy messzi tájról származó háremhölgy, úgy csalogatják a fülünket. Ofek „Omnius” Noy gitárjából egyszerűen áradnak a fülbemászó témák, amik mind büszkén hirdetik az általuk képviselt térség kultúráját. Richard Zwaigoft dobstílusa a black metal-ra egyáltalán nem jellemző ütemeket és ritmusokat tartalmaz. Őszintén szólva Butchered vokálja az egyedüli olyan eleme az Arallu hangzásának, amire egyből rálehet vágni, hogy igen, ez egy szurokkal szennyezett torok.
Na jó ez talán túlzás, mivel a gitár hangzása is tipikusan erre a stílusra utal, nem túl éles, de mégis megvan benne az a zúzmarás, rideg hangzás, ami már nekünk is oly ismerős lehet. A Ruler Of The Seven Worlds is tele van ravaszan tekergő, megbabonázó melódiákkal, amiket még másnap is simán hümmögtem a buszon ülve. Egy alámondásos rész fokozza a hangulatot, egy kis okkult atmoszférát kölcsönözve a dalnak. Az Under Jerusalem’s Temple Mount eleje konkrétan úgy hangzik, mintha az Arábiai Lawrence valamelyik jelenetébe csöppentünk volna. Személy szerint nekem a kedvenc dalommá vált ez a tétel. A riffek, melódiák és a hangulat talán itt éri el a tetőfokát, a néhol tiszta vokál meg csak tovább színesítette a dalt. Mindezek ellenére meg kell említenem a leggyengébb pontot, ami mindig zavart egy kicsit ebben a bandában. Mégpedig az, hogy a dalszerzéssel bajban vannak. Mindig olyan érzetem van, hogy két külön téma között egyáltalán nincs kommunikáció, csupán egymást követik a jobbnál jobb melódiák, témák. Így nem válnak igazi dallá a tételek, hanem csak egy jóízű gitártéma salátát kapunk. Töredezett és nyögvenyelős érzetet adnak a számok, amik nem tudnak egy egységgé válni. Más szóval: kiváló témákat írnak, de ha dallá kell alakítaniuk őket, akkor akadályokba ütköznek. Szó se róla ez nem mindig van így, a Satanic Spirit-ben például pont van egy nagyon szép átkötés két téma között.
Mégis ez inkább a kivételnek tűnik, a legtöbbször különféle hangulati elemekkel próbálják álcázni ezt a hiányosságot. Ez viszont az én fülemnek inkább csapongóvá és enyhén kaotikussá teszi a lemezt. Az általam már említett Melechesh például ezt gyönyörűen megtudja oldani. Van egy-két gyengébbnek tűnő tétel is a lemezen, például a Mystical Sultan szerintem megakasztja egy kicsit a lemez lendületét, a lassú tempó nem való az Arallu-nak. Mindezek ellenére tudom ajánlani a különc, egzotikusabb hangokra vágyó black metal rajongóknak a Death Covenant -et. Mert amiben jó az Arallu, abban nagyon jó. A könnyen befogadható melódiák ellenére átlengi a lemezt egy sötét rejtélyesség, veszélyérzet. Egy áspisokkal teli verembe zár minket ez a lemez, ahol az alaptomosan tekergő gitártémák alig várják, hogy megízlelhessenek minket. November 11-én mi is megtapasztalhatjuk Mezopotámia alvilágának borzalmait.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.