Nem tagadom, mindig is szerettem a dallamorientált, szinte egyből tapadó melódiákkal átszőtt zenéket, legyen az gyakorlatilag bármilyen stílusban íródott. Sőt, számomra nagyon sokat nyom a latba a dallamérzék, a jó dalírói, dallamírói véna. Nem ismertem a német Asenblut nevű bandát korábban, de az idén augusztusban megjelent ötödik lemezük – az Entfesselt – mind a 42 és fél percével úgy robogott át rajtam, mint egy TGV, és minden másodpercét élveztem.
Tim „Tetzel” Schmidt énekest a 2022 második felében alakult All for Metal bandából ismertem meg, majd pedig láttam, hogy van egy másik bandája: a 2007-ben alakult, melodikus death/black metalt játszó Asenblut. Igaz, nem igazán volt időm meghallgatni az előző négy lemezt, de az Entfesselt a megjelenése óta jó párszor lement és mindig olyan gyorsan elröppent a játékideje, hogy csak lestem. Ez köszönhető az első másodperctől kezdődő, és szinte az utolsó másodpercig mit sem lanyhadó darálásnak, mert bizony kijelenthető, hogy ezen a lemezen lassú dal vagy bárminemű ballada – na, az nincsen. Végig a tempó, a pörgős, szélvészgyors témák uralkodnak, melyek egy pillanatra sem hagyják a hallgatót megpihenni.
Igaz ez a Das Ende der Götter szélsebes nyitányára, csakúgy, mint a zseniális, klipes Unbesiegbarra (hát milyen gitárszólót kapunk ott is) vagy éppen az ugyancsak kiváló Arm in Armra. De tulajdonképpen bármelyik dalt meg lehetne említeni. A kicsit kevésbé gyors, ám hasonlóan menetelős címadó is egy bitang erős szám. Mindenképp ki kell még emelni a Blut und Sand nótát, ami végig brutál, de az utolsó másfél perce az maga a tökély. A dalok német nyelven vannak előadva, ami nekem továbbra is pozitív – szeretem, ha nem csak angolul, hanem az adott bandák anyanyelvén is hallom a zenéjüket.
Tetzel mély, öblös hörgése remekül illik a számokba (mint ahogy írtam az új All for Metal albumnál is, hogy mennyire örülök, hogy ott is hallhatjuk néhány taktus erejéig) – amit egészen zseniálisan egészít ki Askeroth (Nachtblut) károgása, szerencsére több számban is. A kitűnő énekesek mellett a zenészekről sem tudok másképp nyilatkozni: Maté „Balrogh” Balogh dobos egy állat a hangszerénél, akár egy gépnek is lehetne nevezni – a neve pedig nagyon érdekes, nagyon magyaros, de valahogy mégsem találtam rá egyértelmű utalást, hogy bármilyen szinten is magyar lenne – pedig nyilván ez a helyzet valamelyik családi ágához kapcsolódóan. Amit például a Wölfe des Meeresben vagy éppen a lemezt záró Nox Nostra Estben művel a doboknál, ahogy a pergőkkel, cinekkel bánik, az valami eszményi – élvezet hallgatni a játékát és de jó lenne látni őt élőben is. A két új, 2022-ben érkezett gitáros, Alex és Chris nagyon jó szólókat mutatnak be a nótákban, Sash basszusgitáros pedig szintén jó alapokat biztosít. A korong hangzása kifogástalan, masszív, erős, minden hangszer a helyén van – állatul szól.
A banda előző két lemezét (Die Wilde Jagd – 2020, Berserker – 2016) az AFM Records adta ki, ezt az újat pedig a Massacre Records, amik azért nem olyan kis kiadók. Igen, az egész koncepció eléggé hasonlít elsődlegesen az Amon Amarth-ra, de azért mégis vannak a kettő között különbségek. Nem gondolom, hogy ez a banda csak egy „gyenge kópiája” lenne a svédeknek, főleg, hogy ennyire tetszett és nagyon jólesett, jólesik ezt a lemezt hallgatni – ami az év végi listám első felében fog bizonyosan helyet kapni. És pont emiatt nem érzem sem unalmasnak, sem egysíkúnak ezt a 42 és fél percet, mert számomra kellően változatos, dallamos, pörgős, menetelős és ledarálós. Szívesen megnézném élőben is őket, csak ahogy nézem, sajnos ők sem nagyon mozdulnak ki a német nyelvterületről, ha a koncerteket nézzük – hátha elhozza őket valamelyik banda elő-vagy inkább vendégzenekarnak, mert megérdemelnék.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
