Már többször fontolgattam, hogy ismertetőt készítek az Ataraxia aktuális albuma kapcsán, de ez valahogy mindig elmaradt. Nem tudtam, hogy álljak neki a dolognak. Ugyan is számomra a muzsikájuk roppant sokat jelent és egy igen intim dolgot képvisel. A művészetek, a kultúra, filozófia és a fennkölt szépség olyan éteri szintjét képviselik, ami túlmutat a hétköznapi értelemben vett zene és (amúgy) létezés határain is. Lemezeiket tinédzser korom óta gyűjtöm és válogatás nélkül az összes rendszeresen megfordul a lejátszómba. Akkor, ha igazán éteri pillanatokra vágyok, vagy amúgy elvonulni, kiszakadni szeretnék egy nemesebb világba. Próbálva kerülni a szentimentális hangvételt, de valóban gyakran segített felülemelkedni a hétköznapi élet borús eseményei által elém helyezett csapdáinak a mélységein. Így olyan alázattal próbálom most megtörni az eddigi halogatásomat, amennyire csak tőlem telik, hogy méltó módon közelítsem meg ennek a több, mint harminc éve aktívan alkotó neoclassical/darkwave/neofolk bandának az új munkásságát. Mely Centaurea címmel jelenik meg május 22-én a The Circle Music gondozásában.
Ez a huszonkilencedik nagylemez a 2022-ben megjelent Pomegranate által megnyitott trilógiának a folytatása, ami egyfajta himnusz volt az elemek szellemeihez, és mely a görög mitológia édenkertjének megfeleltetett Elíziumi Mezővel zárul, amihez a Centaurea által teremtett Aranykoron keresztül jutunk el. A Centaurea „egy idő oszlopain túli még aranykorban lévő sziget, egy Mediterrán Avalon, melynek neve százszor ragyogóbb az aranynál és ahova csak az álmok útján lehet bejutni” – nyilatkozza az új kiadvány kapcsán az fantasztikus és egyedi orgánumú énekesnő, Francesca Nicoli. Valóban, nagyon találó a „Mediterrán Avalon” jelző, mert az együttes számomra a mediterrán tájak és azok hangulatának a varázsát önti hangjegyekbe. Ott van benne a fűszeres levegő, azúrkék tenger, a gyönyörűen virágzó növények, bűbájos, rejtett kerteknek a képe. Természetesen a többnyire akusztikus gitáron és billentyűkön megszólaló csodás és emelkedett dallamok által életre keltve. Itt meg is kell jegyeznem, hogy ez nem akármikor működő muzsika és nem is akár kinek való. Így igényel egy tudatállapotot. Ki kell nyitni a lelkünket a szépségre és csak így tudunk valójában elmerülni a Centaurea időkön túli, ősi világát megjelenítő éteri atmoszférába. Mely ismét sajátos zeneiséggel rendelkezik. Noha bőven merítkezik a korábbi lemezek „stílusából”, de ismét egy teljesen egyedi alkotáshoz van szerencsénk. Ami elég meglepő, hogy a banda még ennyi év után is képes megújulni, a végeredmény pedig újfent lenyűgöző.
Az albumra felkerült tíz nótát két nagy fejezetre: I Aqua Mater és az II Ignis Pater –re osztották. Ezek azonban nem térnek el egymástól. Feltételezem, hogy koncepció kívánta meg ezt a megosztást, vagy éppen a dalszövegek, amiket ismét Francesca írt, de ezúttal Mara Paltrinieri költeményei is feltűnnek, aki már írt szövegeket a banda első albumaihoz. Az Ataraxiat alkotó stabil trió: Vittorio Vandelli (gitárok, programozás, háttérének) és Giovanni Pagliari (billentyűk, programozás, háttérének) mellett most olyan vendégzenészek is helyet kaptak, mint csellón közreműködő Totem Bara (aki már szerepelt a megelőző albumon is), vagy a The Source című dalban a dudát megszólaltató Gregorio Bellodi. Viszont a 2004-es Saphir album óta a dobokon játszó Riccardo Spaggiari ezen a felvételen sem szerepel. Azt a kevés ütőshangszert, amit a felvételen hallhatunk digitális módon oldották meg. Talán egyfajta visszaköszönés a korai időkhöz. Ahogy például az Aqua Mater ritmusszekciója és a nóta karaktere is visszarepít minket a „Lost Atlantis–os” érába. De ilyen nosztalgikus alkotásnak tartom a már promotált Galen című dalt is. Ezen klasszikus hangulatot árasztó produkciók mellett megjelenik a 2014-es Wind At Mount Elo korongóta használt digitális ütemek (például az albumzáró Coelestis-ben) és sample-k, elektromos gitár is. Számomra az utóbbi például eléggé a korai Dead Can Dance-es feelinget nyújtott Of Snow and Sapphires-ban. A lehetetlenül gyönyörű, tengerként hömpölygő fűszeres melódiák mellett a lemez egyetlen dala a Nox Incubat kicsit kiüt a többitől. Borongósabb, markánsabb hangulatot áraszt. Ezt a férfikórus és Francesca eszméletlen hangjátéka teszi még egyedibbé. A nóta vége felé hallható károgó hangot még nem hallottam az énekesnőtől. Ebben is csak ráerősít arra, hogy milyen egyedi és kivételes hangja van, ami nélkül az Ataraxia nem lenne az, ami. Persze kell hozzá Vittorio húrokon és Giovanni billentyűkön történő mágiája is. Akiknek a muzsikájuk által történik a varázslat további része.
„Az egész mű egy változatos szépségű kaleidoszkóp, amelyben a művészetek keverednek” – mondja az Énekesnő. Ez nagyon találó összefoglalója a Centaurea anyagának. Tényleg roppant változatos lett a kiadvány, de mégis csak összekapcsolódó egységet képvisel és valójában egy hamisíthatatlan Ataraxia lemez. Ami bevallom, hogy ismét nagyon lenyűgözött és rendkívüli pillanatokat szerzett. Igazából az ember addig természetesnek vesz maga körül mindent, amíg nem történik valami nagy baj, vagy szakadás. Akkor megérezzük, hogy mennyire hálásak is lehetünk akár az apró jelentéktelen dolgokért is. Nem kell kitolni a vágyainkat elérhetetlen, művi, felszínes és felesleges matériák és élvezetek irányába, mert ilyenkor döbben rá az ember, hogy mennyire hálás lehet akár azért: hogy mondjuk megélte egy ilyen remekműnek a meghallgatásának a lehetőségét. Én így vagyok ezzel. Ebben fekélyes, rothadt világ kigőzölésében vannak ilyen csodák, mint ez a lemez. Emlékeztetnek minket arra, hogy van az embernek egy szép oldala, egy nemes oldala. Inkább tárjuk fel azt és engedjük kibontakozni. Ebben segít ez a lemez, amit ismét elhozott ez a fantasztikus olasz együttes. A megjelenés időpontja, a május, pedig tökéletes lesz arra, magunkba szívjuk az első korán nyári napsugarakkal együtt ezt az emelkedett alkotást!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
