Old school vagy modern, technikás death metal? Kripta hangzás vagy patikamérleg? Hatások és példaképek? Gyakori kérdések, gondolatmenetek ezek az extrém zenékkel kapcsolatban, gyérebb ismeretek mellett pedig szépen bele is lehet zavarodni a dolgokba. Egy arra érdemes társaságban szívesen folytatnék azonban tarlalmas vitákat és azt hiszem első körben be is dobnám pár korsó sör mellé az amerikai Barn zenekar második nagylemezét, mint vitaindítót ezekben a témákban. A pofátlanul fiatal csapat összesen két éve létezik és egy single után kiadták megalakulásuk évében a bemutatkozó lemezüket, szintén Barn címmel. Nekem a Habitat szúrt szemet, de feltétlenül be fogom pótolni az első kiadványukat is.
De vissza a témához: hogyan lehet vitaindító egy alig 20 éves srácokból összeverbuválódott death metal csapat? Elég első körben végignézni bozontos fizimiskájukon, szőrtelen képükön, majd lejjebb csúsztatva szemünket nyilvánvaló kedvenceiken, melyeknek a pólóik adtak teret. A Deicide és a Death nem meglepő a választott útvonal tekintetében, azonban a Space Jam – Zűr az űrben mintázat szinte azonnal felkeltette az érdeklődésemet…
Szóval a srácok a klasszikusokra buknak, legyen az kegyetlen mészárlás, vagy kacifántosabb megközelítése a halálfémnek. Amit hiányolni lehetne az öltözetükből, az egy Cynic jelkép, hiszen a Habitatban a nyersesség és az okos megoldások mellett megjelenik időnként némi jazz is. A Barn igazából mindenhova tartozik, mindenhonnan merít, de ezt úgy vegyíti össze, hogy igazából teljesen egyedi hangot tud megütni. A jól hallható, okos játék mellett átjön a jól ismert hullaszag és ősi dohosság, valamint úgy fűzik össze a kifinomult elemeket a már-már ösztönszerű prosztósággal, hogy gyakorlatilag észre sem vesszük a dalokban ezeket a váltásokat. Csak úgy tudnék elképzelni hasonló eredményt, ha egy mostani burtalás, technikás bandát beültetnénk egy időgépbe és egy napra visszaküldenénk a 90-es évek elejére, majd adnánk nekik egy órát az akkori csapatokkal, szigorúan hangszerek nélküli környezetben, hogy elmagyarázzák, milyen jövője lesz a műfajnak…értitek? Nem? Én sem teljesen. De azt sem, hogy mi történik néha ezen a lemezen. Minden esetre élveztem, nem is kicsit.
A minimum furcsának tetsző borító nem kevésbé érdekes dalszerkezeteket takar, melyeket bőven lesz időnk megismerni, mivel a fiatalok messze űzték maguktól a rádió és családbarát 3-5 perces átlaghosszúságot. Már a nyitó Predatory is közel 9 perces masszív fejlóbálással kényeztet minket, amiben nagyszerű riffek, változatos ének és erőteljes robbanások viszik a prímet. A zene tehát technikás, de nem magamutogató: szabadon áramlik, megkötések nélkül tekereg, akár egy tudatmódosító szerekkel megbombázott kígyó, mely egyedül a végső céljában biztos: hallójáratot keres magának. A hangzás rendkívül jó, bár a basszus talán lehetne még ütősebb, a zenében érezhető lassulások, fokozatos gyorsulások pedig félelmetes összhangról árulkodnak a tagok között. Valamivel hagyományosabbnak tűnik az Amaurotic Mass az elején tipikusabb death aprításával és málházásával, ám egy remek szóló után szépen darabjaira hullik a teljes tétel, hogy aztán szilánkokból újrateremtse magát. Ilyen emlékezetes megoldást eddig a Dream Theater Metropolis – Part I: „The Miracle and the Sleeper” című alapművében hallottam ennyire markánsan, a Barn többször is él ezzel a lehetőséggel. Középtájon való pihentetése, lassítása ellenére kőkemény death metal tétel lett az Induced Sadism, sok emlékezetes témával és diszharmóniával kecsegtet a Destined To Be Slaughtered, ráadásul ez a dal a többihez képest több fekete árnyalatot is kapott. Az Ancient Animosity is bőven hozza a sötétebb témákat, jellemzően a hörgés visszaszorulása miatt.
Hatodikként érkezik a lemez leghúzósabb tétele, a Cave, ami egy 13 perces progresszív csoda a maga műfajában. A dal tökéletes példa arra, hogy az Opeth pálfordulása után is van még élet az extrém zene efféle kombinációjában, ráadásul itt messze nem egy kópiával van dolgunk, hanem egy önmaga jogán létező, nagyszerű szerzeménnyel. Viszonylag egyszerű lüktetéssel nyit, hogy aztán az égtájak minden irányába elkanyarogjon. Itt ismét elképedtem rajt, hogy ezek a srácok milyen fiatalok és milyen tudással rendelkeznek. A tördelt ritmusokra, precíz megoldásokra hangolódva már nem kihívás a címadó dal meghallgatása sem, ahol némi dallamosság és improvizáció feeling keveredik a kalandozások közepébe, hogy aztán a lemez végére a Self Nemesis tegye fel a magabiztos pontot. Itt érződik igazán az old school death hatása, amit némi jazz áramlással tettek igazán ütőssé.
Nem tudom, mennyire fog ez a kiadvány beivódni a köztudatba, vagy megtalálni magának a közönséget, de hatalmas hiba lenne elengedni a süllyesztőbe. Ritka konzekvens munka és a legnagyobbakra jellemző profizmus, úgyhogy ne hagyjátok ki. Death rajongóknak pedig szinte kötelező. A teljes album meghallgatható a zenekar bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.