Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Régi olvasók remélhetőleg tudják, hogy nagy horror fan vagyok, aki a 70-es évek filmjeitől napjainkig szívesen fogyaszt valami jó rettegni valót. Kifejezetten a 80-as éveket kedvelem a legjobban, ahol olyan ikonikus gonosztevők szedték áldozataikat, mint Freddy Krueger, Michael Myers (bár az első rész még a 70-es évek végén született) és természetesen Jason Voorhees, aki kimondott kedvenc. Mai szemmel már nem számítanak olyan ijesztőnek, kreatívnak a Péntek 13 filmek, sőt tisztában vagyok minden korlátoltságukkal, a borzalmas színészi játékokkal és a sokszor ostoba sztorikkal, de amikor megjelenik a hokimaszkos csávó, akkor már fülig ér a szám. Jason egyszerűen a megállíthatatlan gyilkológép, az élőkön túlmutató borzalom tökéletes megtestesítője, aki csak megy előre és darálja be az aktuális bodycount alapanyagot. Nem véletlen tehát, hogy felkerül az egylemezesek listájára a holland Bile zenekar anyaga is, hiszen rövid munkásságukat ennek a rémnek ajánlották fel, méghozzá igazán minőségi és lényegre tapintó formában. Az 1997-ben alapított zenekar egy EP és egy split kiadvány után 2004-ben pakolta össze a Camp Blood lemezt, ami a Kristály tó melletti borzalmakat helyezte saját koncepciójának középpontjába meglepő alapossággal.
Ha mészárlásról van szó, akkor természetesen műfaj tekintetében egyértelmű választás volt számukra a goregrind, de ha részletesebben elemekre akarjuk szedni az anyagot, akkor elmondhatjuk, hogy a goregrind és a brutal death metal határmezsgyéjén billegünk a teljes 34 perces játékidő alatt kompromisszumok nélkül, de jelentősen támaszkodva a már kitaposott útvonalakra (prosztó és primitív grind hagyaték, ami egy technikásabb halálfémmel lép fúzióba). Ezen az időn összesen 13 tétel osztozik, így az is nyilvánvaló, hogy nem kimondottan a szokásos mikrodalok uralkodnak az albumon. A konkrét filmekből beemelt bejátszások mellett a változatosságról gondoskodnak a szokásos d-beat zúzdák, robbanások, de bőven találkozunk középtempós cammogásokkal is, csak hogy kellően előmelegítsük a nyakizmainkat, hátha ellen tudnak állni a machete pengéjének.
A koncepció már a borítóképnél elkezdődik, mivel a zenekar az 1980-as, első Péntek 13 film plakátját tette a magáévá annyi különbséggel, hogy az arctalan gyilkos kezében nem kést, hanem egy baltát láthatunk, valamint az eredeti filmben szereplő áldozatok helyett a csapat három tagját fedezhetjük fel a sötét erdőben. A zenészek természetesen hozzá illő nevet is választottak maguknak erre a kiadványra, ugyanis vezetéknévként a sajátjuk mellett a Voorhees szerepel (Bob, Ben és Loek Voorhees). Úgy néz ki, kicsit bővült Pamela gyermekeinek száma és talán ők is látták azt az elkeserítő pillanatot, amikor a torz gyermeket elnyelték a csillogó habok… Dalszövegek tekintetében nemcsak egy-egy epizódra koncentrálnak, szinte az egész sorozatból idéznek meg számukra kedvenc jeleneteket, eseményeket, így az igazi rajongók bőséggel bogarászhatják a szövegeket.
Azon felül, hogy marha jól szól és rengeteg fogós témát sikerült műfajához mérten összepakolni a Camp Bloodra, komoly fegyverténynek tartom velük kapcsolatban, hogy ezt nem a grindes poénkodás oldaláról közelítik meg. A nyitó, címadó tétel nagyon röviden a film zenéjére utalva indul, úgyhogy a lejátszás megindítása után már ott is találhatjuk magunkat a tóparton, szürkületben a fák között, ahol az elmosódó árnyak és a csendesnek ígérkező éjszaka idilljét félbeszakítja egy láncfűrészre hajazó gitárhang és a vele járó elhaló sikolyok. (Azt tudtátok, hogy a film ikonikus suttogós hangja nem értelmetlen? A „ki,ki, ki, ma ma ma” Mrs. Voorhees moziban elhangzó „Kill her mommy, kill her!” mondatából született.)
A gitárok végig tartják ezt a reszelős, dörzspapír jelleget, ami mellett a basszusgitár a mély morajlásokat, pulzálásokat szolgáltatja. Ének terén sem találnak fel újat a srácok, jön a grind acsarkodás és büfögés, mégis akad egy plusz adalék, ami hozzáad a végeredmény hangulatához. Rob és Ben egyaránt kiveszi a részét a vokálból: az egyik a gyomros hörgést, a másik az élesebb sikolyokat, károgásokat részesíti előnyben. Többségében a kettőt egyszerre hallhatjuk, ez pedig jól illusztrálja a kiforduló belek bugyogását és a nagy erővel felszakadó hús reccsenését. Rob felelős az anyagon hallható dobokért is, ami mentalitásában azért szembemegy a sosem rohanó, mégis mindig odaérő gyilkosunk filozófiájával. A tempóváltások külön szórakoztatóvá válnak, ahogy pillanatok alatt képes a géppuskaropogástól eljutni a slamming death megfejtésekig, de a Death Curse és a The Final Chapter esetében még doomos beütésről is beszélhetünk. Utóbbi a lemezt is lezárja, természetesen az első rész hátborzongató befejezésének megidézésével, VHS hangzással…
A műfaj kedvelőinek szerintem egy alap kiadvány a Camp Blood, ezen nincs mit vitatni még akkor sem, ha a Bile története ezzel véget is ért. Ez egy olyan töltény, amit csak egyszer lehetett elsütni hatékonyan, talán ezt a zenekar tagjai is belátták. Általában egy témára épülő zenekar és a sokadik nekifutásra szépen kivérzik, érdektelenné válik, úgyhogy a hollandok szépen fogták magukat és inkább nevet váltottak. Skullhogként születtek újjá, megtartva a horror iránti rajongásukat és egy albumot szívem másik szerelmének, a The Evil Deadnek szenteltek (gondolok itt az eredeti, első részre). Hivatalosan a Skullhog is aktív, néha fel is lépnek, de már több, mint 10 éve nem jelentkeztek friss szerzeményekkel.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
