Ez a lemezbemutató a Fantoft-i templomégetés 30. évfordulójának állít emléket. A raw black metal az a zenei stílus amelyikbe talán a legkönnyebb belevágni de a legnehezebb tartósan megmaradni. A mai technológiának köszönhetően szinte gyerekjáték egy demót összehozni és ez rendkívül felvizezi ezt a színteret. A hálószobás projektek totális elszabadulása egy bizonyos projekthez köthető, az egyik legvalószínűtlenebb helyről. 2009-ben jelent meg az első demo, rá két évvel az első album, az A Corpse, a Temple legendát csinált a portugál Black Cilice-ből. Egy névtelen entitásnak köszönhető, hogy a 2010-es évek a legtermékenyebb évtizede lett a raw black metalnak. Szó se róla, a Sanguine Relic, Pa Vesh En vagy a Lamp of Murmuur a bizonyíték arra, hogy nem csak Colgate (nem szponzor) pofájú incellek művelik ezt a művészeti formát. Black Cilice viszont még mindig egy különálló fogalom, stílusa azonnal felismerhető a mentalitása pedig végtelenül elitista. Minden kiadványában ott szerepel a szöveg miszerint ha már nincs szükséged erre a lemezre akkor semmisítsd meg, ugyanis ez olyasmit tartalmaz ami csakis arra méltó kezekbe kerülhet. Három év telt el a legutóbbi haláltánc óta, itt volt az ideje, hogy megjelenjen az Esoteric Atavism, így újra szenvedést és kínt hozhat erre az alávaló, takonygerincű parazitákkal teli sikerhajhász bolygóra. Eljött közénk, hogy beszennyezze az árnyékvilágot.
Kezdjük avval a dologgal ami még egy igazi metal rajongóból is ’80-as évekbeli televíziós prédikátort csinál: a hangzás. Annyira nyers amennyire csak lehet, mégpedig úgy, hogy kifejezetten sérti a fülünket, ez az első három albumra hatványozottan igaz. Akik a fesztivál zenekarok puha, bolyhos pólyájában cseperedtek fel és nem is akarják elengedni ezt a melegséggel és jósággal teli világot azok hagyják el a termet. Most, hogy itt maradtunk mi négyen, beszélhetünk arról a tényről, hogy ez a bizonyos lo-fi, necro hangzás a Banished From Time óta tisztulásnak indult. A legutóbbi Transfixion of Spirits pedig Black Cilice mércével mérve már tisztának is mondható. Sokan el is kezdték félteni a projektet, hogy puhulni kezdett a dolog és már nem annyira trú a hangzás. Jelentem ez a tisztulási folyamat megállt, az Esoteric Avatism semmivel sem tisztább mint az előző lemez. Tehát meglehet nyugodni, nem fogunk a Broadway-en Black Cilice musical-re beülni.
Amint megnyomjuk a play gombot minden templomban fekete vért fog könnyezni az összes Szűz Mária kép, bizony ez a Beyond the Veil. A Black Cilice nem változott, ugyanaz a hipnotizálóan megbabonázó vákuum szippant be minket az örök kárhoztatás birodalmába ami az eddigi lemezeken is. A második perc utáni lelassulós részben igazán magunkba szippanthatjuk a kénköves levegőt. A vokál sokat változott az idők folyamán, szellemszerű süvítő huhogását tradicionálisabb károgássá evolválta. Maga a zene már csak a hangzása miatt is szinte a ködbe vész, nem hallunk minden egyes lefogott hangot, ez egyszerűen nem az a lemez. Itt minden az emberellenes gyűlöletről és a fekete mélység iránti imádatról szól. Igen ez az a bizonyos mindent is utáló mizantróp black metal és ezt egy másodpercig se rejti véka alá. Black Cilice csak ennek a bizonyos körnek játszik akik tudnak azonosulni a lemezen hallottakkal. Kicsit több mint 7 perces hosszával szinte tovaszáll a Beyond the Veil.
A Channelling Old Power a 2022-es év legmenőbb riffjével indítja be a motort. Gondolhatja a kedves olvasó másként is de számomra ez egy olyan frankó néró riff amit legalább egy tucatszor visszatekertem. A dal további része se hagy kétséget afelől, hogy a fronton a helyzet változatlan, Black Cilice még mindig gyűlöl mindent aminek bármi köze van az emberiséghez. Sokszor ismétlődő témák után megint kapunk egy irtó vagány riffet, ez a dal a csúcspontja a lemeznek, legalábbis számomra mindenképp. A sikolyokkal vegyített vokál is a helyén van, nem tudok belekötni még ha egy kicsit hiányzik is a régi szellembúgás. Komor és vészjósló témával indít a Spiritual Poisoning, címéhez hűen tényleg képes megmérgezni a legtisztább lelkeket is, itt csak a gyűlölet győzedelmeskedhet. Egy hatalmas középső ujj ez is mindennek ami modern, humán, képmutató és szép. A 2. perc után pedig most kapaszkodjon meg mindenki…fülbemászó rész is hallható. Nyers mivolta ellenére közel sem lehet azt mondani, hogy unalmas zenét játszik a Black Cilice, ha tényleg csak a zenére próbál koncentrál a hallgató számos ínycsiklandozó témát találhat a töménytelen mennyiségű kátrány alatt. Az Atavistic Reconnection rövid ámde közel sem jelentéktelen szereplője a lemeznek. A játék neve ugyanaz, nyers, őszinte, igazi black metal egy borzalmasan király kiállással megfűszerezve. Ehhez jobb lesz ha hozzászokunk, így édesget be minket Black Cilice az univerzumába.
Győzedelmeskedni fogunk az örökkévalóság felett ha a Triumph over Eternity szólamai vagdossák gennyesre a fülünket. Horzsol mint a csiszolópapír, ez igaz mind a lemezen hallható muzsikára és az undorral teli vokálra is. Primitív mégis érdekes, taszít mégis közelebb akarsz kerülni hozzá, talán így tudnám leírni a viszonyomat a Black Cilice-el kapcsolatban. Nem az ő hibája, hogy ennyire elprostisodott a színtér, amit ő közvetít az az elszenesedett, vérszívó piócákkal teli üszkös szívéből jön. A Towards Transcendence-ben is ugyanaz a recept mint az előzőekben, a monotonabb kaputelefonnal rögzített futamokat megtöri egy baszó téma amit meg is tejel a Black Cilice. Meg hát, ahogy elkezdődik maga a szám…az a riff…hol bírsz vele. Így ér véget az Esoteric Atavism én pedig fülig érő mosollyal konstatálom, hogy megint megcsinálta a fekete cilike, ismét egy mestermű van koponyákba szúrt gyertyákkal teli asztalunkon.
Minden raw black metal rajongónak ott kell lennie a polcon a vinyl-nek, cd-nek vagy kazettának, ez vitán felül áll. Nincs olyan hang amire azt mondtam volna, hogy ez egy kicsit kilóg a sorból, nem idevaló. Szó sincs ilyesmiről, minden a helyén van, minden úgy hangzik ahogy annak kell. Újat mutatott az Esoteric Avatism? Dehogy mutatott, a Black Cilice azon kevés projektek egyike ahol szomorú lennék ha változás állna be bármiben is. A ’90-es évek LLN bandáinak a szellemiségét viszi tovább és mégis képes volt egy teljesen sajátos stílust alkotni több mint 10 évvel ezelőtt. Kényes pocival rendelkező metal rajongók körében ez olyan mint anno az ovisok körében a rézfaszú bagoly. Behunyt szemmel, hüvelykujjukat szopkodva reménykednek este az ágyukban, hogy nem létezik és őket sose fogja meglátogatni…míg egyszer csak hallanak egy hangot a szobájukban. Az Esoteric Atavism július 1-jén jelenik meg az Iron Bonehead Productions jóvoltából.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.