Jellemzően az emberi elme által táplált kreativitás nem éppen a civilizáció és az élővilág –környezet emelését szolgálja, hanem, hogy minél leleményesebb módon pusztítsa vagy törje azt rabigába. Mindemellett kiemelten fókuszt helyez arra, hogy ezt oly módon tegye, hogy tantaluszi kínokat okozzon azon ember (és állati) társai számára, akikkel közösen osztoznak e-világi létükben. Talán nem túlzok, hogy ezt a fajta találékonyságot a középkorban fejlesztették tökélyre. Amolyan „fantáziátlan” megoldásoktól, kezdve, mint például az élve -megfőzés, sütés, nyúzás, temetés egészen a mérnöki leleményességet tükröző „okos” szerszámok által okozott felfoghatatlan kínhalálokig, egyaránt helyet kaptak ebben a pokoli repertoárban. Ilyen szorgos elmék produktumaként létrehozott trükkös eszköz volt a brodequin is. Ezt a francia találmányt arra alkalmazták, hogy az áldozat lábait úgy összepréselte, hogy az jó esetben megnyomorodott, rosszabbaik verzióként: addig szorították a csontot, amíg abból ki nem spriccelt a velő. Épelmével felfoghatatlan, hogy juthat valakinek egyáltalán ilyen az eszébe (és egyáltalán fizikai formába is öntse), nem hogy egy másik lénynek tudatosan kínokat és fájdalmat okozzon, de tagadhatatlan, hogy ez is a „civilizált” fajunk elhazudhatatlan sötét aspektusa. Ezt a nosztalgikus középkori kínzókamra világot öntötte brutális halálfém ötvözetbe a Tennessee állambeli triumvirátus, aki jelesül az említett kínzóeszköz nevét hivatott viselni. „Egyszerűen nem volt olyan pont a történelemben, amely brutálisabb lett volna, mint a középkor”. Ezzel a barbársággal egy időben a képzőművészetben, az építészetben és a zenében is robbanásszerű fejlődés következett be. Végül is ez táplálja a zenekar mibenlétét” Nyilatkozza Brodequin ars poétikája kapcsán a zenekar front embere: Jamie Bailey (basszus, vokcal).
A banda neve mára-már amolyan klasszikus csengéssel bír a brutal death metal berkekben, hiszen nem egy új-keletű formációról van szó. Jamie Bailey és Mike Bailey (gitárok) tesók által alapított Brodequin története egészen 1998-ig megy vissza. A beszédes című, 2000-ben megjelent, Instruments of Torture, első nagylemezt egy évre követte a Festival of Death. Viszont 2004-ben a Methods of Execution harmadik nagylemezzel a zenekar aktivitása lezárult. Teljesen eltűnt az underground színtérről. Ellenben a rövid fennállásuk ideje alatt sikerült bevésniük magukat a brutal death metal nagy-kódexébe. A Bailey fivérek felbomlásuk okaként megjelölték a családi tragédiák sorát, ami miatt nem tudtak kellő figyelmet áldozni a zenélésre. A banda kitépett belő szerv hiányának értékével vetekedett a halálfém kultusz híveinek a körében. „Brodequin olyan sokáig volt távol, hogy megdöbbentett a rajongók és a lemezkiadók érdeklődése” – mondja Jamie.
Az együttest kórul lengő nosztalgikus lelkesedések nyomán végül a feltámadásuknak az útja a Season Of Misthez vezette. Így a neves francia kiadóval kéz-a kézben idén márciusban elhozta nekünk a Harbinger of Woe névre hallgató új kínzóeszközét! A friss anyag új felállással teljesedett ki. Új zenekari tag is csatlakozott a Bailey testvérekhez Brennan Shackelford dobos személyében. „Ez az album egy utazás a történelemnek ebbe az elveszett korszakába, ahol a brutalitás és a szépség egyidejűleg létezik. A szépség a művészetben jött létre, de a gyönyörű brutalitás is, amelyre szükség volt az olyan halálos eszközök megtervezéséhez, mint a brodequin” Nyilatkozták a zenekar az új lemezük kapcsán. Harbinger of Woe-val a Brodequin most visszafoglalja trónját, hogy elhozza nekünk a történelem legszörnyűbb, de egyben kiemelten érdekes korszakának az kínzó-instrumentumait és legváltozatosabb halálnemeinek árnyalt bemutatását.
Személy szerint a Brodequin zenéjéhez eddig nem volt szerencsém. Találkoztam a borítóikkal anno a kínszenvedéses külföldi lemez rendelések kapcsán kapott katalógusokból (amit csurgó nyállal vágyakozva lapozgattunk), de internet korlátozottsága, és az itthoni korlátozott kínálat miatt a velük való megismerkedésem végül elmaradt – hát igen, más idők voltak. Így számomra feledés homályába merült ez a zenekar. Ezt a hibát most az új lemez kapcsán orvosoltam! Egyáltalán nem tartom túlzónak John Gallagher a Dying Fetus (ének, gitár) Instruments of Torture lemeze kapcsán tett nyilatkozatát, hogy „az egyik legbrutálisabb death metal lemez”. No, ennek a szerszámnak az élét korán sem csorbította meg a használaton kívüli húsz év. Viszont rengeteget csiszolódott, finomult, hogy a megfelelő idő elérkezettével a lehető legkeményebb módon térjen vissza. A Harbinger of Woe úgy robban be, mint egy atombomba. Semmit sem veszíttettek a két évtized alatt a horrorisztikus dinamikájukból és vérszomjas brutalitásukból. Ez egy kegyetlen vágószerszám a nyers húsba! Természetesen az elmaradhatatlan súlyos, vastag hangzással megspékelve, amit Tennessee halálfém kohóiban öntöttek és forró ötvözet formájában öntik a hallójáratainkba! Ez utóbbi is komoly munkálaton ment át, mert nem hogy letaglózó, de minden hangszer szépen kiemelkedik a felvételből. Bailey tesók egymásnak hátat vetve reszelik húrosszerszámaikat a csontjaikon. A brutal death követelményeknek megfelelően van itt kérem minden, amitől a műfaj hívei könnyek szöknek a szemeikbe. Viszont Mike Bailey csínján bánik a szólókkal – ettől azért betömörödik a zene a kizárólagos mocskos brutalitás irányába. Amit lehet élvezni, de számomra egy kicsit sokká kezdett válni a lemez második felére. Tehát egy kis lazítás, szellősség jót tett volna az anyagnak. Azonban a technikás dalok és az okosan megtervezett (félórás) játékidő miatt ez elviselhető. Ebből a fajta zúzdából nem is nagyon bírna többet elviselni a lélek! Esetleg még lehetett volna szabadabban bánni az amúgy kiválóan beépített samplekkel. Ezekből szívesen hallottam volna még többet, mint például a Theresiana számban felsejlő a gregorián ének, vagy éppen az Of Pillars and Trees kínzókamra-wellness hangulatát ébresztgető hideg sikítás. Ha a szörnyű hangok élvezetéről van szó, akkor Jamie Bailey vaddisznó módjára hörögte fel a számokat. Nem is tudtam volna máshogy elképzeli ezt a zenét, mint ezzel a fajta ocsmány síri hanggal! A formációhoz csatlakozó Brennan Shackelford kiváló módon kezeli a légkalapácsot. Minden taktust belever az agyunkba, hogy még a nyári alkoholgőzös vakáció és trópusi forróság után is osztályelső módjára mondjuk fel ezt a borzalmat!
Harbinger of Woe egy igazi klasszikus szépségű brutal death metal lemez! Alapvetően mindent hoz, amit a műfajtól elvárunk. Nem szándékozik megújítani azt, hanem inkább sűrű kivonat formájában juttatja a vénánkba ezt a kegyetlen agresszivitást. Egyfajta mementóként állít emléket az emberi elme kegyetlenségének, amit José de Brito (1895) festményeként használt borítómű is kellően hangsúlyoz. Ezt az alkotást már sok banda felhasználta, így talán egy egyedibb vizuális alkotás találóbb lett volna, hogy hangsúlyozza a banda egyedi tematikáját. Emellett a halál fém rajongóknak az új korong egy igazi gyönyörűség lehet. Egy olyan formációtól, aki hihetetlen időtávlatból tért vissza ismét hozzánk, hogy elhozzák nekünk ezt a förtelmet. Talán lehetett volna egy kicsit lazítani a láncfűrész láncán, hogy ne vágja le a harminckét perces játékidő alatt az összes végtagunkat, de ha az ember brutal death metal rajongónak áll, akkor kérem készüljön fel erre a felfoghatatlan brutalitás zenei megnyilvánulására! Ellenben a lemezt nem ajánlom esti tóparti sétákhoz, sem gyertyafényes, romantikus vacsorákhoz, leánykérés zenei hátterének éteri pillanataihoz! Viszont, aki szívesen csemegézik az olyan muzsikákból, amik az emberiség dögkútjából üvöltenek fel hozzánk, azoknak a Harbinger of Woe kihagyhatatlan produkció! Remélhetőleg, hogy az új albummal a mostani fiatal generáció is újra felfedezi a Brodequin-t és visszafordíthatatlanul megrontja a lelküket a death metal oltárán! Hiszen a zenekar új erővel feltöltött igazi legenda, aki talán még durvább és gyilkosabb, mint valaha volt! Dying Fetus, Suffocation, Deeds Of Flesh, Exhumed és hasonló egyéb szörnyetegek rajongói számára előírás szerűen hallgatandó!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
