Bruce Dickinson.
Csuda egy pali!
Amellett, hogy minden idők egyik legnagyobb heavy metal énekese, kiváló vívó, repülőgép pilóta és egy igazi túlélő. A szó szoros értelmében véve is, gondoljunk csak a rákbetegséggel kapcsolatos „afférjára”.
19 esztendő.
Tizenkilenc év az nem kevés!
Pedig pontosan ennyi telt el hősünk legutóbbi szólólemeze, a 2005-ben megjelent Tyranny of Souls óta. Az mindenki számára nyilvánvaló volt amikor Bruce visszatért az Iron Maidenbe, hogy ritkábban fog szóló albumokat kiadni. Sőt, szerintem egy idő után sokan már le is mondtak arról, hogy valaha fog még jelentkezni ilyennel. Bő másfél hónapja aztán csak megjelent a Mester hetedik nagylemeze, a The Mandrake Project. Ami minden bizonnyal az eddigi legnagyobb volumenű munkája, hisz kapcsolódik hozzá egy képregény-folyam is, ami kontextusba helyezi a lemezt, a dalszövegeket, kerekké teszi a sztorit. Tehát aki nem csak magára a muzsikára, hanem a koncepcióra is kíváncsi, az szerezze be ezeket a füzeteket! Én egyelőre nem merültem bele ebbe, nem ástam a dolgok mélyére, magát az albumot is csak a normál, digislave CD formátumban vásároltam meg, mert mindenképp ott a helye az eddig megjelent hat nagylemez mellett a gyűjteményemben! De létezik egy limitált, digibook CD kiadás is, amiben a képregényből is vannak részek.
Bár nagyon tisztelem az Iron Maident és az első hét lemezüket metal klasszikusnak tartom (be is szereztem mindet vinylen!), mégis azon, talán kevesek közé tartozom, akik jobban kedvelik Dickinson szóló dolgait. Az eddig megjelent hat lemeze közül az ezerszínű, kísérletező, a szó eredeti értelmében is progresszívnek nevezhető Balls to Picasso, illetve a heavy metalt korszerű, dögös formában prezentáló Accident of Birth és The Chemical Wedding a kedvenceim. Persze a másik három album se rossz, pl. a grunge stílussal kacérkodó Skunkworks is közel áll hozzám. Eddig nem adott ki két egyforma lemezt Bruce és ezt a jó szokását megtartotta, ugyanis a The Mandrake Project is különbözik elődeitől. Ez egy metalos elemeket is felvonultató hard rock album lett, jó sok atmoszférikus, okkult felhanggal/hangulattal. Ha valaki túl tudja tenni magát a fura, nem épp optimális hangzáson (főleg a dobsoundot kell szokni), akkor szerintem egy tartalmas, szűk egyórás zenei utazáson vehet részt.
Az elsőként nyilvánosságra hozott The Afterglow of Ragnarok vizuális megjelenítése (videoklipje) kapcsán is olvasni lehetett több helyen értetlenkedő kommenteket, miszerint gagyi a klip. Szerintem mondjuk direkt lett olyan, amilyen. Én inkább próbálom a pozitív oldalát nézni: egy fogós nóta, aminek a refrénjét úgy odatette Bruce, ahogy kell! A legtöbb újabb kori Maiden lemezből én pont ezeket a fogós énekdallamokat hiányolom! Egyébként a régi harcostárs Roy Z-vel rakták össze közösen ezt a lemezt. Rajta kívül viszont teljesen lecserélődött a zenekar. Dave Moreno került a dobszerkó mögé, Maestro Mistheria kezeli a billentyűket. Bár a lemezre a basszusgitárt is Roy Z játszotta fel, azóta csatlakozott hozzájuk egy bőgős hölgy, Tanya O’Callaghan, bár tudtommal ő „nem teljes jogú tag”, csak session/koncertzenész. Igaz a promo-fotókon ő is szerepel, gondolom úgy voltak vele, hogy egy dekoratív hölgy jól fog mutatni a marcona urak között…
Az Afterglow után érkezik két okkult hangulatú rockos, proto metalos szerzemény, frankó billentyűtémákkal, fogós Dickinson dallamokkal. A Many Doors to Hell egy enyhén Ghost-os rock sláger. A Rain on the Graves-ben és a Ressurection Men hirtelen váltását követően is akkora Black Sabbath-os, Tony Iommi-s riffeket ereget Roy, mint az állat! A Ressurection Men-ben a riffek alatti bőgőtéma is frankó! A nyitány és a zárás akusztikus gitáros, perkás világa pedig egyértelműen a Balls to Picasso egyes dalait idézik!
Újabb színeket fest a palettára a lemez legrövidebb tétele, a három és fél perces Fingers in the Woods. Jelesül az orientális fűszerek, hangszerelés kerül előtérbe. Ezáltal lesz a dalnak egy Orphaned Land-es, Myrath-os hangulata. Teátrális egy nóta, a giccs határán lavírozik, szerintem viszont nem csap át giccsbe. Majd érkezik egy régi ismerős.
Az Eternity Has Failed ugyanis már megjelent a Maiden 2015-ös Book of Souls lemezén. Sőt konkrétan ez a dal nyitotta meg azt, If Eternity Should Fail címmel. Bruce már akkoriban is a majdani szólólemezére szánta ezt a nótát, csak miután megmutatta Steve „Főnök” Harrisnek, a basszusgitáros/zenekarvezetőnek annyira megtetszett, hogy végül egy kis átformálás után felkerült az aktuális Maiden albumra. Most viszont megkapjuk azt a verziót, amit a szerző, Bruce Dickinson álmodott meg. Nincsenek óriási különbségek a verziók között, számomra mégis erősebb a mostani, Bruce-féle változat.
A Mistress of Mercy az album egyik hagyományosabb, metalosnak nevezhető tétele. Húzása, gitártémái miatt beugrott a kései Metallica, de még a White Zombie is. Nem lógott volna ki az Accident of Birth-ről se, bár tény, hogy azon max. bónusz dal lehetett volna. Ergo nem rossz, de annyira nem is kiemelkedő szerzemény. A lírai Face in the Mirror szintén az Accident balladisztikus tételeit idézi (Arc of Space, Man of Sorrows), de azoktól elmarad ihletettség tekintetében. Érdekes, ennél a nótánál a hangzás sem zavar, sőt egyenesen kiváló! A lemezt két gigász zárja, a hét perces Shadow of the Gods és a majd’ 10 perces Sonata (Immortal Beloved). Az előbbit egy akkora easter-egg sorral („And so we lay”) kezdi Bruce, hogy szerintem első hallgatás során nem csak én folytattam úgy, hogy „We lay in the same grave”. Persze szó sincs egy The Chemical Wedding Part. 2-ről! Tanítani valóan építkezik a dal, a negyedik perctől beindul, ezúttal is egy jó kis menetelős, ős-doomos riffel!
A záró szerzemény is tetszetős, az egyszerű, de hatásosan ismétlődő „Save me now”-zós refrénnel. Viszont akadnak részek, ahol nem vagyok kibékülve Bruce énekével. Nem merem azt állítani, hogy hamisan énekel, de valami több helyen is fura. Például amikor a refrént nem fátyolosan énekli, hanem megtolja erőből. Sőt, már előtte a „Make me whole again…” résztől számomra bizony olyan, mintha mellécsúszott volna pár hang. Vagy csak erőlködés-íze van az éneknek. Passz. Nyilván ő sem lesz már fiatalabb, a betegsége is nyomot hagyott a hangján, stb. Én a helyében ebben a dalban jobban átgondoltam volna az énektémákat!
Most talán úgy tűnhet, hogy nem annyira tetszik nekem ez az album, pedig de!
Tetszik!
Nem 10 pontos remekmű, mint a fenn említett mesterhármas, de még így is az év eddigi egyik legerősebb kiadványa hagyományos hard rock/heavy metal fronton. A durva az, hogy a másik pedig a friss Judas Priest. Szóval bárki bármit mond, jó az „öreg” a háznál!
Nem a The Mandrake Project a legerősebb album Dickinson diszkográfiájában, de szerintem ő ezt tartja a legfontosabbnak. Ha ez lenne szólópályafutása záró-akkordja, akkor sem panaszkodhatnánk, de én bízom benne, hogy hallunk még tőle új zenéket!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
