Néhány évvel ezelőtt a német Venenum nevű zenekar tett le egy bemutatkozó anyagot Trance Of Death címmel, amivel aztán egészen az év végi listámig felkűzdötték magukat. Ez egy részben old school death metal anyagtól elég nagy dolog, ráadásul azóta is rendszeresen előkerül a lemez. A csapat különlegessége az volt, hogy a régi iskolás zenét töltötték fel olyan módon, ahogy azt korábban nem igazán hallottam még: a ’70-es évek progresszív, pszichedelikus rockját ültették bele a nehézfémbe. Ezt a fajta progressziót tehát nem gyorsasággal, hangszerhalmozással, hanem egyedi atmoszférával érték el. Sajnos a Venenum azóta nem hozott ki új anyagot, viszont nem véletlenül hoztam fel őket ennyire egyértelmű hasonlatknt, mivel a francia Cadaveric Fumes bemutatkozása során újra felütötte a fejét ez az érdekes vegyület. Teljes mértékben szerencsére kópiáról sem beszélhetünk, hiszen a zenekar már nagyon régóta formálgatja zenei világát. Konkrétan 2011-ben álltak össze ebben a felállásban, ami azóta stabil és változatlan. A tagok több egyéb death/grind projektben is összeszoktak már, így hangszeres képességeiket szép lassan hozzácsiszolták az elképzeléseikhez. Rengeteg EP, demó és split után ugrottak neki teljes magabiztossággal az Echoing Chambers Of Soulnak.
Pont ez a hosszas előkészület az, ami nem tudott teljesen meggyőzni, mivel összesen 33 percnyi zenét kapunk a lemezen, amire ráadásul került néhány rövidebb, kevésbé érdekes felvétel is. Az album fokozatosan szippant be, nyílik meg a hallgató előtt és mire igazán rá tudunk hangolódni, addigra vége is szakad.
De nézzük azért meg, mit is nyújt ez a nyúlfaroknyi lemez. Elsőnek az Exordium súlyos intrójával kell szembenéznünk, ami nemcsak hatásvadász zongorabetéttel, vagy effekthalmazzal kívánja beindítani a szekeret: remek gitártémákkal és szórakoztató dobbal hangolódunk rá a kozmikus erejű pusztításra, ami már The Stirring Unknown címmel érkezik. Középtempó, gyomorból érkező hörgés, zaklatott gitárok jellemzik a tételt. Van egy földöntúli hangulata, de itt még sokkal inkább beszélhetünk egy magabiztos old school death dalról, mint amelyek később érkeznek. Az átlagos hosszal bíró szerzeményt rögtön egy elborultabb produkció követi, az A Desolate Breed, ami kifejezetten kedvenccé is vált. Kinyílik a kriptaajtó, a tér hirtelen hatalmassá válik ebben a tételben, így a gitárok súlya már nem boltíveket, szűk folyósókat terhelnek, hanem az egész világmindenséget. A hagyományőrzés mellett megjelenik a kalandosabb dalszerkezet is, a tördelt ritmusok mellett érkező elszállós gitárszólók pedig igazán fenségesek. Ezt követi a rövid, dark ambient jellegű Waters Of Absu, ami szerintem egyetlen célt volt képes elérni: megtöri a lemez amúgy is kialakulófélben lévő lendületét. Teljesen felesleges volt, maximum zárásnak tettem volna be. A The Engulfed Sepulcher azonban visszatér a megfelelő útvonalra és újfent bebizonyítja, hogy ez egy rohadt jó death metal hordával állunk szemben.
A csillagokba repít minket az In Cold Astral Sleep, ami szintén nem túl hosszú, de nem is lett volna érdemes tovább bonyolítani. Végezetül a Voidgazers érkezik közel 8 perces játékidővel. Ez a dal egy valódi esszencia, kivonat abból, amit a Cadaveric Fumes nyújtani képes, kár, hogy ilyen összetettebb dalszerkezetben csak a lemez zárásánál gondolkodtak.
Ahogy korábban írtam tehát: nagyszerű zenészek, király borító, első rangú death metal, a végén pedig sajnálatos módon hiányérzet a lemez rövidsége, átgondolatlansága miatt. Ez különösen azért fájó, mert a csapat ezt a kiadványt nemcsak az elsőnek, de az utolsónak is szánja pályafutása során. Elmondásuk szerint a 10 év nagyszerű volt, de menet közben az alapító tagok más-más utakra tévedtek. Barátságuk, közös munkájuk mauzóleumának, emlékművének tartják ezt az albumot, amire mindig büszkék lehetnek. Az kiadvány hivatalosan december 10-én jelenik meg, akkor feltételezhetően teljes egészében meghallgathatjátok majd a zenekar bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.