Coathanger Abortion
Plan C

(Comatose Music • 2022)

Crissz93

2022. augusztus 19.

0

Pontszám

9

Brutal death metal…a zsáner, ami egyetlenegy fülbemászóan döngölős riff miatt szabadult a világra. Bő 30 éve már annak, hogy az a bizonyos Long Island-ről származó banda mindezt elkövette, azóta számos követőjük akadt. A Tennessee államból származó Coathanger Abortion egyike a követőknek. A brutal death fénykorában, 2000-ben alakultak és eddig 2 album van a hátuk mögött. Egy olyan alfaját játsszák a death metalnak, ami már általában megfekszik a mezei rajongók gyomrát. A brutalitás legtöbbször a könnyen kiismerhető dalokkal és a szinte már plágiumba hajló másolgatással jár kéz a kézben. Persze ezt is lehet jól csinálni, csak egy picit kell kitűnni a sokszor szürkének tűnő mezőnyből. A Coathanger Abortion egyike ezen csapatoknak. Nem ők lesznek a reformerei ennek a műfajnak, de borzalmasan kegyetlenül fogják kirúgni a fogsorunkat a helyéről. Erre a legújabb példa a Plan C.

Elöljáróban annyit mindenképp el kell mondanom, hogy simán ott van a brutal death a kedvenc stílusaim között a halálfémen belül. Ennek ellenére próbálok tárgyilagos, és amennyire lehetséges objektív maradni. Mégis imádom azt az egyszerű de nagyszerű receptet, amivel a jófajta brutal death bandák dolgoznak. Mindenkinek vannak műfaji preferenciái, nekem is, meg sem próbálom ezt rejtegetni. Így előfordulhat, hogy egy kicsit vajszívűbb vagyok, mint azok, akiknek nem annyira a szívük csücske ez a zsáner.

Mindenesetre egy dalszörnyeteggel kezd a Coathanger Abortion, a több mint 7 perces What Lies Underneath közben egyenként bemutatom ezeket a szadista állatfajzatokat. Sok időt nem is vesztegetnek a fiúk, mindenki egyszerre érkezik meg a buliba. Robby Wooten vokálja ebben a számban nem az a tipikus, ultra mély hörgés, amit oly sok másik hasonszőrű albumon hallhatunk. Jól artikuláltan, szinte már érthető módon tálalja elénk azt a töménytelen gusztustalanságot, amit mi úgy imádunk hallani. Pánikba senki se essen, pár fokkal lejjebb tekerik a pitch shiftert ezután. A gitárosok, név szerint Ryan Coulter és Ethan Frazier tiszta tónussal dolgoznak, nincs a végtelenségig lehangolva a hangszer. Maguk a témák azok, amiktől megkapja a brutal jelzőt az általuk játszott death metal. Fülbemászó és mégis súlyos riffek tömkelege. Ők ehhez értenek, így ezt is játsszák. Ryan a basszeres is, és csodák csodájára hallani is a basszust. Legtöbbször a gitárokat követi, de így is jó hallani azt a extra súlyt, amit ez a sokszor alábecsült hangszer nyújt. Scott McMasters dobolása ízléses és egészen technikás is. Ha meg kell őrülni, akkor megőrül, de tud nagyon intelligens dobjátékot is bemutatni. A stílusra jellemző sörös doboz hangzású pergőnek pedig nyoma sincs. Maga a szám változatos és egyáltalán nem jellemző rá az a primitív egyszerűség, ami a brutal death metalra jellemző. Tényleg jó volt hallani.

A Corpsewood már egy egészen más tészta, ez már az a fajta brutális halál, amihez hozzászoktam és egyszerűen nem tehetek róla, de ez olyan nekem, mint a nagyi húslevese. Annyi a különbség, hogy itt az aranyló lé helyett mélyvörös, bűzzel teli vér van a tányéromba kimérve. Itt már sokkal többet hallom a blast beatet, a duplázót, a tipikusan a zsánerre jellemző rugós ritmika is jelen van. A stop and start részek is megvannak, egyszóval mindegyik jellegzetesség tiszteletét teszi. A Dead Walking kifejezetten élvezetes és emlékezetes gitártémákat áraszt a hallgató felé. A gurgulázós vokál, a primitívnek ható gitárjáték és a nagyszerű dobok mögött van egy tényező, ami a többi banda fölé emeli a Coathanger Abortion-t. Ez pedig a dalszerzés, azoknak a felépítése valamint a változatosságra való törekvés. Nem fognak minket slamekkel és breakdownokkal fárasztani minden egyes percben. Rendesen átgondolt, jól kimunkált riffek váltják egymást. Persze ezek sincsenek csak úgy összeragasztózva egymás hegyére-hátára. A Dissecting Society is egy remek példa arra, hogy logikusan összekötött gitártémák, agyas dobok és remek basszusfutamok egyvelegével emlékezetes dalt lehet írni.

Az sem elhanyagolható tényező, hogy ők tényleg tudnak játszani a hangszereken. Számtalan példával tudnák előrukkolni, amikor hallgatok egy ilyen stílusú lemezt és azon kapom magam, hogy nagyon erősen korlátolt zenei tudással rendelkeznek az adott banda tagjai. A Coathanger Abortion esetében erről szó sincs, az a több mint húsz évnyi tapasztalat bőven meglátszik. Ugyanúgy a betonba fogják tapasztani a koponyánkat, mint egy ennél jóval primitívebb banda, a különbség csupán annyi, hogy ők kifinomultabban fogják mindezt elkövetni. A Millville Madness című számban egyedül annyi ötlet van, amiből egy gyengébb banda egy egész karriernyi lemezt tudna csinálni. Ez a minőség kitart a lemez végéig, egyetlen dolog zavart egy kicsit. A vokál egy idő után erőtlennek és monotonnak hat. Nem véletlenül nem nagyon emlegettem az első szám után, ugyanis ennek a lemeznek ez az Achilles sarka. Mindvégig olyan érzésem volt, hogy annyira erőlteti a mély hörgéseket Robby, hogy már szinte az én torkom kezdett el fájni közben. Egy sokkal öblösebb, erőteljesebb csatornarendszer dukált volna ide. Nem fog ezen elvérezni a lemeze, ahhoz túl jó, de a korong közepénél már kezdett zavarni.

Cannibal Corpse, Severe Torture, Broken Hope és Aborted rajongóknak ajánlja a promószöveg a Coathanger Abortion Plan C lemezét. Nem is tudnék ebbe nagyon belekötni, nagyszerűen egyensúlyozik a sima death és a brutal unokatesó határán. A Broken Hope feldolgozás egyáltalán nem lóg kia lemezről, de egy kicsit versfelmondás szaga volt. Ennek ellenére bőven egy átlag feletti lemez a Plan C, ehhez kétség sem férhet. Ami jó benne, az egyszerűen túl jó, bőven feledteti a gyengébb láncszemek jelenlétét. Október 21 még sajnos igen messze van, de akik tényleg rajonganak ezért a stílusért azok nem fogják megbánni, hogy beruháztak a Plan C-re.