Nem is tudom, hány cikkben említettem már meg, hogy mennyire kedvelem a thrash metal fejlődésének azt a szubzsánerét, ami a ’80-as évek végén, a ’90-es évek első felében próbált meg utat törni magának. Menet közben azonban útját állták az olyan frissebb irányzatok, mint a black metal, a death metal vagy akár a grunge. Ez a vonal nem más, mint a technikás, progresszív felfogású thrash metal. Ugyan a műfajnak sosem kellett a szomszédba mennie virtuóz mozzanatokért, igényes virgázásokért, de a tényleges progresszió, a megújulás vágya csupán néhány évben volt igazán jellemző, amikor jó néhány irgalmatlan erejű lemez született, magas szakmai elismeréssel, kevesebb kereskedelmi és rajongói visszhanggal. Szívesen hallgatom meg a mai napig a hagyományos értelemben vett thrash metalt is, de valamiért ennek a kornak a lemezei közül ezek pörögtek a legtöbbször. Megkerülhetetlen számomra a Voïvod, Deathrow, Realm, Atheist, Obliveon, Watchtower munkássága, de ide tartozik az egylemezes sorozatban boncolgatott Aspid is. A lista azonban még mindig hiányos, de tudjátok miért: hogy így vezessem fel nektek a több, mint 30 évre eltűnt Coronert, akikről elmondhatjuk, hogy a technikás, progresszív thrash metal koronázatlan királyai voltak.
Pontosan ezért történt, hogy amikor először hallottam, hogy a zürichi trió új nagylemezzel jelentkezik Dissonance Theory címmel, akkor az első reakcióm a kétség volt. Nem tudnám sokáig szaporítani a szót olyan legendás, esetleg kultikus zenekarok listájával, akik ilyen mértékű kihagyás után képesek lettek volna eleget tenni a természetes módon támasztott hatalmas elvárásoknak. A nagy öregek előtt ugyanis két útvonal szokott állni: visszahozzák a múltat egy kellemes nosztalgia áradattal és saját maguk jóleső lábjegyzetévé válnak, vagy megpróbálkoznak valami komoly újítással, amibe rendszerint belebuknak. A Coroner szerencsére szarik a klisékre és legfőképp az én teóriáimra, hiszen ők a feltámadásnak igazi mesterei voltak már korábban is. Kevesen tudják, de az 1983(!)-ban indult, hard rockos formáció például 85-ben szervezte teljesen újra magát a név és logó megtartásával, miközben az alapító tagjait kiszórta a csapatból. Ez a második dátum volt az, ami után Ron Royce énekes, gitáros, Tommy Baron gitáros és Markus Edelmann dobos olyan sebességgel kezdte újraértelmezni a thrash metalt, hogy nemcsak a hidakat, de saját magukat is felemésztették a hajtásban. Hat év alatt toltak ki magukból 5 nagylemezt, amelyek mára egytől egyig klasszikusnak számítanak (igen, én az ezidáig utolsó Grint is bírom), miközben koncerteztek, videóztak. A tekervényes riffek mellett megszületett eléggé könnyen felismerhető stílusuk: a komplex és jól megírt thrash dalokba beszivárgott a jazz, a progresszív metal, valamint az indusztriális, gépies ridegség.
Az újabb feltámadásra 2010-ig kellett várnia a rajongóknak, bár ez az összeborulás nyilvánvalóan a koncertezésen túl nem akart mást. Éveken át érkeztek is a nyilatkozatok arról, hogy nem kívánnak új lemezzel jelentkezni. 2014-ben aztán Markusnak olyannyira elege lett az ismételten felfokozódott tempóból, hogy inkább a Tar Pond nevű doom metal csapatba dobbantott, ahol ugyanannyi óraszám mellett jóval kevesebb ütni való akadt. A buliknak azonban menni kellett, így került a képbe Diego Rapacchietti (69 Chambers, Charly Sahona, Silent Memorial, Venturia) dobos, aki bele tudott kapaszkodni a visszatérő lendületbe. Azért az évente érkező lemezek világa ténylegesen a múlté lett, de szép csendben elkezdtek formálódni a friss szerzemények. Nem is kevés, összesen 10, amelyek egy 47 perces korong határain belül feszítenek.
Itt kanyarodhatunk vissza a Coroner által választott útra. A zenekar egyértelműen kijelentette, hogy nem kíván felülni a nosztalgia vonatra és újabb bőrt lehúzni egykori sikereiről, hiszen sem a zenei világ, sem ők nem ugyanazok az emberek, akik évtizedekkel ezelőtt voltak, valamint eltávolodni sem akarnak attól a hangtól, amiben otthon érzik magukat. A Dissonance Theory elkészítése során a legkézenfekvőbb dologra koncentráltak: megmaradni Coronernek, de úgy, mintha az 2025-ben kezdené meg a pályafutását. A megfelelő irány megtalálása, bejárása a zenekar saját múltja által generált teherrel kombinálva kellő feszültséget teremtett, a csapat pedig egy amolyan öngerjesztő módon erre a vázra húzta fel a teljes kiadványt. A dalokat összekötő laza koncepció az egyéntől a teljes világra kivetíthető kognitív disszonancia témakörére épül fel (pszichológiai kifejezés: a tapasztalataink ellent mondanak az elképzeléseinknek, ezért feloldhatatlannak tűnő vívódással kell megkűzdenünk). A modernizáció mellett ésszerűen kellett válogatni, mi az, amit meg kell tartani. Első körben a nem felvágós, magamutogatós technikai precízitást érdemes megemlíteni, amihez mai hangzás és produkciós munka párosul. A rövid, de emlékezetes szólók, az időnként egymásba gabalyodó, szaggatott riffek megőrizték a fémes, rideg csillogást, ami a kezdetek óta a banda erőssége, viszont visszaszorultak a zabolátlan, valóban gyors thrash elemek. Helyettük érkezett egy kevés post metal delírium, néhány kemény groove és doom téma, de a melodikus death metal kapcsolatokat sem kell nagyítóval keresnünk. Tudom, ez leírva messzemenőleg nem túl izgalmas, de az a bizonyos feszültség végig ott van a dalokban, amitől olyan bombává változnak, aminek visszaszámlálója épp átváltani készül a nullára.
A pusztulás előtti pillanat szörnyűségét testesíti meg a nyitó Oxymoron című intró, amely hangulatos, de sok vizet nem zavar (az ilyen ambient bevezetőkkel még egy Coroner kedvéért sem fogok meglágyulni egy extrém metal zenekar esetében). A halált hozó gépezet a Consequence során indul be igazán, méghozzá kimondottan slágeres formában. A tételben a hagyományos thrash mellett rengeteg fordulattal találkozhatunk, legyen az akusztikus betét, vagy elektronikus hangtorzítás (ne ijesszen meg, kurva jól szól). A bólogatások közepette sok felfedezni való vész el első hallgatás alkalmával, úgyhogy érdemes hosszútávra berendezkedni az újrahallgatások miatt… Harmadikként hallgathatjuk meg a Sacrificial Lambot, aminek doomos középtempója, elemeire bomló, labirintusszerű progressziója azonnal betalált és egyértelműen a kedvenc tételem lett. A valamivel rövidebb Cirsium Bound sem okozott csalódást, ahogy igazából egyetlen dal sem, sőt, elmondható, hogy a Dissolving Theory dalról dalra bemelegedve lesz fokozatosan egyre erősebb. Egyedül a rövidebb Symmetry nem tudott jobban megfogni, bár nem rossz darab, de itt éreztem egy kis megfelelni akarást a banda részéről.
A The Law újabb cammogásai, váltásai kárpótolnak minket a kommerszebb hangokért, mivel az igencsak melodeath vonalból táplálkozó dal riffjei egy felénk kilőtt ágyúgolyó eleganciájával felvértezve veszik fel a kapcsolatot a gyomrunkkal. A Transparent Eye modern, szaggatott témákkal kényeztet, a Trinity pedig zseniális zenével. Ebben a dalban tényleg minden (is) megtalálható, amitől ütőssé válhat egy thrash gyökerekből eredetezhető, frissnek ható metal tétel. A Symmetryhez hasonlóan idő előtt meghallgathatóvá tett Renewal az első szerzemény, amiből valóban sikít a régi vágású, de vérátömlesztésen átesett thrash metal. A záró Prolonging esetében azt gondolhatta a zenekar, hogy ha már hátrafelé tekintenek, akkor menjenek el igazán messzire: így került a pörgős zene mellé a hagyományos Hammond orgona.
Nem fog már olyat szólni a Coroner, mint annak idején, hiszen azért 30 év alatt bőséggel játszottak mások nagyon sok mindent és újat hozni szinte lehetetlen feladat, de ennek a lemeznek nem is lehetett ez a célja. A srácok csak összejöttek egy kis zenélésre, és ezt igen jól tették. Tehették volna korábban is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
