Ahogy a black metal nemzetközivé és kontinensfüggetlenné vált az elmúlt évtizedekben, úgy vált a globalizáció következő bizonyítékává a doom metal is. Azt hiszem már felesleges európai műfajként tekintenünk rá, hiszen épp annyi jelentős csapatot tudhat magáénak más terület is. Legfőképp a Amerika, ahol a marylandi vonal mellett megerősödött a déli félteke is: folyamatosan érkeznek jó lemezek Chiléből, Argentínából és természetesen Brazíliából is. A legjelentősebb kétségtelenül a Procession, de nem vall szégyent mellette a Fallen Idol, Capilla Ardiente sem. Az újabb hullámban érkezik a Legacy Of The Dead és a jelen cikk tárgyát szolgáló Crimson Tower. A zenekar eredetileg Eternal Abyss névvel indult még 2019-ben (e név alatt egy demót adtak ki), melyről ebben az évben váltottak, de zenéjüket és tagságukat illetően nem változtattak semmin: megmaradtak a klasszikus epikus heavy/doom mellett. A tagok fiatal koruk ellenére tapasztalt underground arcoknak tekinthetők, így nem meglepő, hogy egy debütálással ünnepelték meg a névváltást.
A csapat főnöke Cocytus (DeathSlaughter, Lord Salokin, Nebular Dimension), aki az ének miatt vállalt felelősséget, eddigi, főleg black/death projektjeiben többnyire a basszusgitárt kezelte. Mellette Acheront hallhatjuk dobolni, aki korábban kísérleti anyagokon edződött (Necronoise) és Stygis gitáros, aki thrash metalos múlttal rendelkezik.
Érdekes módon a váltzatos múlt és zenei irányvonalak ellenére a csapat a doom legegyszerűbb, ugyanakkor legrégibb változatát kívánja játsszani. Ugyan magukat az epikus vonalhoz sorolják, maga az ének nem annyira fajsúlyos a végeredményt tekintve, sokkal inkább állnak közel olyan csapatokhoz, mint a Pentagram és a Black Sabbath, de hallgatás közben több helyen eszembe jutott ezek modern megfelelője, a Magic Circle és az Argus is. Erre ráerősít a nem túl combos hangzás, amire ráfoghatjuk, hogy retró, hogy a 70-es években gyökerezik, de ha valaki azt mondaná, hogy aránytalan, azzal sem tudnék különösebben vitába szállni. Továbbá bármennyire szimpatikus a zenekar hozzáállása és választott útvonala, ismét belefutottam egy olyan problémába, ami jellemzően első lemezes bandáknál fordul elő: az Aeternal Abyss a maga 37 percével nyugodtan maradhatott volna egy bizalomgerjesztőbb EP, mint teljes értékű korong. Arról nem is beszélve, hogy a dalokat gyakorlatilag demóként már rögzítették kb. ugyanilyen minőségben…
De ne vonjunk el minden pozitívumot a csapattól, mert amiben nagyon jók, az a dalszerzés. Egyértelműen tudják, hogyan kell megteremteni a régi sulis doom hangulatát úgy, hogy nem mennek le teljesen csiga tempóba és nem vonják ki magukat a tény alól, hogy maga a heavy metal is ebből a gyökérből táplálkozik. Ennek köszönhető a nyitó Eternal Abyss remek lüktetése és rövid, de jó ütemben érkező szólója, valamint a Sacrificial Witch NWOBHM menetelése, ahol egyedül a refrént tudnám epikusabbnak mondani. Cocytus éneke is itt győzött meg igazán, mert ugyan nem tartozik az első ligába, de kétségtelenül őszintén, átérzéssel előadást produkál. Sajnos a tényleg monumentálisabbnak szánt Witching Me során azért akadnak bizonytalanságai, de a tétel lendülete és hangulata azért menti a menthetőt. Ugyanez a helyzet a She’s Dying Away From Me és a hatalmas riffel támadó Candelabrum esetében is. Végül a World War III. zárja a lemezt, amiről könnyedén lemondtam volna a hosszú kezdése miatt.
A Crimson Tower zenészei tehát kifejezetten jó dalokat írnak, én simán oda tenném a Magic Circle minősége mellé, azonban maga a produkció a hangzás és a vokál miatt még kicsit gyerekcipőben jár. Nagyon jó témák, heavy metal kitörések és szólók sorakoznak egymás után az albumon, ami remélhetőleg egy bíztató lépés egy remek zenekar kialakulása felé.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.