Sajnos kénytelen vagyok önismétléssel kezdeni ezt az ismertetőt, mivel már többször leírtam, hogy az érzelmekben gazdag hagyományos doom metal legmagasabb csúcsának, legbánatosabban csillogó ékkövének az egykori Warning két megjelent nagylemezét tartom (The Strength To Dream, Watching From A Distance). Patrick Walkerék teljesen minimálra vették a zenét és előtérbe helyezték a már-már könyörgőre vett éneket, ami hihetetlen érzelmességgel látta el az albumot. Követőjük sokáig azonban nem akadt tagadhatatlan hatásuk ellenére sem, egészen addig, amíg meg nem jelent a német Cross Vault a színtéren 2013-ben. Fő inspirációjuk tagadhatatlan, hiszen alapvetően Warning tribute zenekarként kezdték el a pályafutásukat. Saját szájuk ízére formálták Walkerék receptjét és 2014-ben már ki is tolták magukból a Spectres Of Revocable Loss albumot, majd olyan minőségben, ahogy azt az angolok tették. Ezek után sokan várták tőlük a folytatást, ami meg is érkezett rögtön egy évre rá a The All-Consuming képében. A korong azonban nem okozott akkora meglepetést, sőt, kifejezetten érződött rajta, hogy leginkább újrahasznosított dalokból rakhatták össze. Kellemességét megőrizte, de a slágerek elmaradtak. Újabb egy év hallgatás után a sláger éhséget tudta valamennyire csillapítani a mindezidáig utoljára megjelent Miles To Take című EP-jük, ami címadó dalával mindenképp szíven ütötte az epikus, tradicionális doom metal kedvelőit.
Teltek-múltak az évek és folytatás sokáig nem érkezett. Változás azonban több is történt: a kétszemélyes zenekarból valódi banda alakult további tagok bevételével. A korábban minden felett uralkodó M. és N. kettőse mellé társult még néhány betű az ábécéből (G. – aki gitáron játszik, F., aki a basszust hozza). Legvégül dobost is sikerült keríteni maguknak, méghozzá nem is akárhonnan. A műfajban már igazán tapasztalt Skullsplitter (miért nem S., azt nem tudom) személyében, aki a szintén nagyszerű német csapatot, az Angel Of Damnationt is erősíti.
Ez a csapat állt tehát neki az új évtizednek, méghozzá nem EP-vel, demóval, hanem egy új nagylemezzel, amit hivatalosan május utolsó napjaiban vehettek a kezetekbe. Kézbe venni, megtapogatni most is érdemes lehet, ezt hallgatás nélkül is könnyű megállapítani, mivel a lemez most is nagyon jól néz ki. A különösebb időhúzás nélkül kezdődő anyag rögtön meghozza az emlegetett egyszerű riffeket és témákat, de hamarosan valami változni kezd: méghozzá maga a zene. Sokkal összetettebb lett, mint korábban bármikor, de ettől még ne számítsunk komoly virtuóz megoldásokra. Inkább csak több rétegre, átgondoltabb pendítésekre, melyek az idegszálainkat célozzák meg már elsőre. A Golden Mending egy nagyon egyértelmű, lassan fejlődő tétel lett, de már itt eszembe jutott az, hogy a zenekar a Warning mellett felfedezte magának a néhány évvel ezelőtti Pallbearer munkásságát. A lebegés mellett megjelenik a súly, kalandozóvá válik a basszusjáték és a dob sem a megszokott néhány ütéssel dolgozik. Ami viszont megmaradt, az N. időnként karcosabb, máskor gyönyörűen tiszta éneke, de legérzékletesebben kifejezve búslakodása. Dallamok terén szolídabb ez a tétel, mint amit reméltem, de mindenképp egy biztató kapcsolat első lépésének fogtam fel.
Azt az érzést, amit alapvetően elvártam, elsőnek a The Unknown Rewinds-től kaptam meg. Epikus, tündöklő tétel a megszokottól eltérően talán egy kicsit gyorsabban is, bár ez igencsak egyéni megítélés kérdése. Itt van értelme a hangszínek változtatásának, a dal ívét képzik, akárcsak a gyönyörű akusztikus megoldások. A tétel lüktetése egy kicsit messzebbre sodort lelkileg még az angol tájaknál is: egészen Amerikáig jutottam, a While Heaven Wept stúdiójáig… Az elsőként meghallgathatóvá tett Gods Left Unsung is kicsit visszafogottabb, de zeneileg szépen építkező tétel és jól mutatja, hogy egy hosszabb dalba is lehet úgy pakolni elemeket, hogy ne válljon unalmassá. Erre a trükkre szüksége volt az Other Riversnek is, ami teljesen az epikusság mellett teszi le a voksát. Ha nem hallanánk, hogyan folyik át a tiszta hangból a karcosabb irányba N. vokalizálása, komolyan hihetnénk azt is, hogy két énekessel van dolgounk. Nagyszerűen kihasználja ezt a képességét és mire már csak a zene marad, rájövünk, hogy menet közben igazán érdekessé és egyedivé vált. Nemcsak hagyománytisztelő, de rendkívül előremutató is a zenekar gondolkodása ezekben a percekben, egyedül egy fogósabb refrént hiányoltam ebből a szerzeményből, ami koronaként tündökölhetett volna rajt.
A címadót egy kellemes akusztikus tétel, a Ravines vezeti fel, hogy aztán ismét érzelmi rabszolga válhasson belőlünk. Ismét egy erős dalt kapunk, amit a Silent Wastes Untrod viszont már instrumentális levezetésként követ. Itt is hallhatunk érdekes megoldásokat és hangulatokat, ami azt vetíti előre, hogy a Cross Vault most állt össze még csak igazán és keresi a helyét ebben a komplett zenekari létben.
Nem minden dal hibátlan vagy mestermű, de voltaképp azt kaptam a bandától, amit előzetesen elvártam. Ha megmarad ez a felállás és nem kell újabb hosszú éveket várnunk, akkor ennél különb dolgokat is elvárok tőlük. Az As Strangers We Depart igazán jól sikerült visszatérés és remélem a folytatás ezen az úton halad tovább.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.