Cryptivore
Celestial Extinction

(Bitter Loss Records • 2022)

Crissz93

2022. február 15.

3

Pontszám

8

Az egyszemélyes „bandák” iránt mindig is volt bennem egy csodálat, mivel mindegyik hangszert úgy kell megszólaltatni, hogy még véletlenül se tűnjünk amatőrnek és ez nagy feladat. Általában a hálószobás black metal bandáknak a terepe ez a dolog, sokszor megkérdőjelezhető minőségben. Az ausztrál Brisbane városából származó Chris Anning azonban a vérgőzös deathgrind mellett tette le a voksát. A Cryptivore-on kívül atyja még a Bone Marrow nevű, szintén pusztításban érdekelt death metal projektnek, aminek tavalyi EP-jét nagyon ajánlom minden mániákusnak. Az első szerelem azonban a 2015-ben világra hozott Cryptivore volt, ami eddig egy két évvel később kiadott demóval, az Unseen Divinityvel örvendeztetett meg minket, hiszen sok potenciált lehetett benne felfedezni. Ahogy jött, úgy el is szállt az a röpke 13 és fél perc vegytiszta deathgrind, finom darálásokkal, se több, se kevesebb. Ajánlom meghallgatásra, mivel sajnos egyik tétele sem jutott fel az albumra. Demós hangzásnál többet ne várjatok, de a dalok ütősek.

A Celestial Extinction nevű bemutatkozó albumán azonban hallani némi finomhangolást, valamint a deathgrind által vetett szelet némileg elhagyva elég erősen az old school death metal irányába kormányozta a hajót. Elég csak rápillantani a borítóra, mintha egy elfeledett svéd vagy amerikai klasszikust fedne 1992-ből. Ez a kisebb stílusváltás természetesen nem azt jelenti, hogy a zene puhult volna, most is ugyanúgy önti nagy lavórral a nyakunkba a szennyvizet, viszont nem ész nélkül. Rögtön a nyitó Coccon Hecatombban meghallhatjuk, hogy mi vár ránk az albumon. Fülbemászó riffek, grizzlymedvéket megszégyenítő halálhörgéssel és  gyakori tempóváltásokkal. Egyszemélyes hadsereg lévén azt gondolná az ember, hogy azért csak van legalább egy gyenge láncszem a hangszereket illetően de szemtelenül jól bánik mindegyikkel. Sokszor megered a keze a blastbeatek terén és ilyenkor a gitárt is alaposan megdolgoztatja a pénzéért, azonban a tempó sokkal változatosabb mint ahogy azt a már említett demón halhattuk, a témák közötti hidak, átkötések valamint a lelassuló atmoszferikusabb részek nagyon jót tesznek az egyhangúság megtörése érdekében.

A Monastery Worms nevű szerzemény talán a legjobb példa erre a kisebb stílusváltásra, középtempós szám, nagyon hangulatos témákkal és egy csibészes stop-start résszel csak azért, hogy bólogassunk is egy kicsit közben. A témákat sokszor egy elég váratlan híddal köti össze ami elsőre kicsit stílus idegennek hatott, már-már szinte progresszióba hajlóan de ezzel könnyen meglehetett barátkozni. Maguk a nóták 3 perc körül vagy azalatt letudják a mondanivalójukat, ez ad neki egy csapdahelyzetet is, mivel nagyon könnyen egybefolynak a számok. Akad egy-két olyan szerzemény amit egy bizonyos riff ment meg a feledés purgatóriumától, a Solemn Desolation például egy jónak mondható de szinte azonnal felejthető tekeréssel indít amihez hasonlót sok más hasonszőrű társánál hallhatunk, azonban a kicsivel 1:40 előtt kezdődő riff annyira betalál, hogy kénytelen vagyok megbocsájtani a kezdeti kis ötlettelenséget. Magának a lemeznek a hangzásában nem találok, sok kivetnivalót, a gitár hangzása húsos, különösen a belassulós részeknél igen jól dörög az ég, a dobok nagyon sokat javultak, közel sincs olyan műanyag dobgép érzete mint a demón.

Összességében egy nagyon szimpatikus kiadványnak mondanám a Cryptivore debütáló albumát, mindenféleképp rajta fogom tartani a szemem ezentúl. Nem azt mondom, hogy a világ legeredetibb albuma, sok klasszikusból táplálkozott azonban ezeket inkább inspirációként hallom. OSDM fanok nem csalódhatnak benne.