Amikor az Egyesült Államokra gondolunk, nem feltétlenül a black metal jut róluk elsősorban az eszünkbe. A death metal letarolta az undergoundot és csak kevesen próbálkoztak ezzel az eredetileg európai műfajjal. Azonban lassan de biztosan a pocsolyán túl is egyre népszerűbb lett ez a sötétséggel teli műfaj. Mára már az amerikai black metal szcéna vetekszik az európaival, rengeteg gyémántra lelhetünk ha egy kicsit kutakodunk. Az egyik ilyen fekete drágakő számomra a Death Fortress. Ez a New Jersey állambeli trió eddig 4 albummal jelentkezett és annak rendje és módja szerint mindegyik olyan atomjó borítóval rendelkezik, hogy a fal adja a másikat. Ezek között is számomra 2016-os albumuk a csúcspont.
Tipikusan az a fajta lemez ami elsőre nem tűnik túlságosan nagy számnak, mondhatni egy jobb iparosmunka, lépjünk tovább. Való igaz, nem ők fogják forradalmasítani a fekete fémet, viszont amit játszanak, na az igazán ösztönből jön. Egy kicsit eszembe juttatja bizonyos dél-amerikai brigádok produkcióját, legfőképp a hatalmas energiájuk miatt, azonban a legnagyobb ráhatással a banda zenéjére alighanem a Hate Forest volt. Ez főleg a későbbi albumaik során fog kidomborodni. Egy olyan műfajban ami nem elsősorban a riffjeiről híres ők olyan nyálcsorgatóan jó témákat hoznak, hogy csak kapkodja a fejét az ember. Joe Aversario és TG sose fogy ki a jó témákból amiket természetesen áthat a gonoszság, ahogy az a nagykönyvben megvan írva. A kedves hallgató azonban gyorsan észreveheti, hogy jenki barátink azért nem tudják magukat meghazudtolni, bizony besunnyogott a képletbe a death metal brutalitása is. Behemoth rajongók azért nem feltétlenül találhatják itt meg a számításaikat, annál ez jóval sűrűbb és kevésbé kimért anyag. A lemez hangzása, hangulata kifejezetten fojtogató, nem engedik, hogy levegőhöz jussunk. A vokál változatos, ugyanúgy találunk benne blackes károgást és death-es hörgést. Kicsit olyan jó zsaru-rossz zsaru szerűvé válik a dolog, mivel ha az egyik elkezdi a másik biztosan folytatja a mondókát. Jut eszembe a srácok általában egy elképzelt világban az elnyomók elleni háborúról szoktak regulázni, elvégre halál erőd a banda neve.
Shawn Elrdige dobolását külön ki kell emelnem, emberünk a Disma és a Funebre nevezetű death metal osztagokban is püföli a bőrt, tehát a pedigré az megvan. Na de amit itt nyújt az fergeteges, igazi polip módjára járja végig az egész dobkészletet és teszi mindezt úgy, hogy sose van úgy vele az ember, hogy ezt már csak nagyképűségből csinálja, Minden egyes leütött hangnak megvan a helye, teszi ezt olyan erővel, hogy szerintem egy pár szerkó minimum a szemetes mellett végezte a felvételek végére. Az összes szám tartogat igazi ínycsiklandó gitár ill, dobtémákat, amiket a fentebb leírtam azok mind igazak az összesre. Aki az első dal után marad az már egészen biztosan marad a menet végéig, mivel ez tipikusan egy olyan album amit egybe kell meghallgatni, ha tényleg érteni akarjuk, hogy mitől nagyszerű. Azonban ha egyet ki kell emelnem akkor mindenképp a záró és egyben címadó tétel lenne az, itt igazán megmutatja a banda az esszenciáját, ráadásul rájuk nem annyira jellemző módon elég atmoszférikusra sikerültek a záró akkordok.
Összességében egy nagyon combos és velős lemezt adtak ki a srácok anno tele ötlettel, és szerencsére azóta is tartják jó szokásukat, mivel már jelentkeztek két újabb albummal és egy EP-vel. Ugyan mostanság egy kicsit csendesre fogta a figurát a brigád de azért remélem, hogy újból hallunk felőlük. Akik kedvelik ha egy black/death banda igazi mestere az összes hangszerének, nem szereti a túl steril hangzást, ki nem állhatják ha tiszta énekkel gyalázzák meg a fekete ruhába öltöztetett brutalitást, azoknak rá van írva a neve.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ha csitul, van benne némi Behemoth íz, de csak azért, hogy leöblíthető legyen valami kaotikus végsőkig menő kielégülésben.
Valóban egy zeneileg „sűrű” albumról van szó, viszont mindig van egy végső célja a daloknak szvsz.
Kizárni az amcsi vonalat szimplán a szűklátókörűség egyik megnyilvánulása. A világon mindenhol születnek kivételesen jó lemezek.
Nagyon is egyetértek, főleg régebben volt egy ilyen stigma a tengerentúli zenekarokkal szemben, ma már csitult a dolog.
Szerintem csak egy szimpla DM album… sem extra nincs benne, klisé témák, riffek és borító. Egy átlag DM banda átlag albuma.
Elsőre én is szinte pacekra ugyanezt gondoltam, de adtam neki még esélyt és nem bántam meg.