Decameron
My Shadow...

(No Fashion Records • 1996)

boymester

2026. február 22.

0

Pontszám

9

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

Újabb állomásához érkeztünk a „hogyan ne csinálj karriert” kurzusunkon, a mai tananyag pedig nemmás, mint a svéd Decameron zenekar munkássága. A banda 1996-ban jelentette meg egyetlen nagylemezét, a My Shadow…-t, amivel kapcsolatban csak azzal nem számolt, hogy versenyre kell szállnia az ereje teljében lévő In Flamessel, At The Gatessel, akik elérték, hogy a szaksajtó és a metal világ leginkább a göteborgi dallamorgia lázában fetrengjen, de a műfajában hasonló vizeken evező Dissection is elhomályosított mindenki mást a Storm Of The Light’s Bane ragyogásával. A Decameron pedig ott maradt egyedül a „senki földjén” egy olyan zenével, ami túl sötét volt a melodeath hullámnak, túl dallamos a szikár black metal fogyasztóknak. El is süllyedtek a feledés homályában, mint a Titanic, csak őket nem romantikus hegedűszú, hanem egy valóban jól összerakott melodikus black/death egyveleg kísérte a mélységbe. A földbe állás még furcsábbnak hat, ha azt vesszük figyelembe, hogy a 91-ben indult projekt sem kutyaütő kezdőkből állt. Az alapító Losbäck tesók (Alexander és Johannes) mellett itt gitározott a kezdetekben Johan Norman, aki a Dissection fedélzetére igazolt át, de ugyanez elmondható a dobok mögött helyet foglaló Tobbe Kellgrenről is, aki meg Adrian Erlandssont (At The Gates, The Haunted, Cradle Of Filth, Paradise Lost, Bloodrain stb.) váltotta. Gyakorlatilag egy kezdetleges svéd szupergroup volt itt kialakulóban, amiről valahogy senki sem tudott. Annyit azért elért a My Shadow…, hogy ma már van egy kisebb kultusza a retró fekete fémre vágyók között, de hivatkozási alappá, nívós listák állandó tagjává sosem avanzsált.

A lemez egyébként egy elsőre furcsának tűnő, legalábbis saját korában, de egész jól működő hibrid, amiben nagyon jól megfér egymás mellett a klasszikus heavy metal (konkrétan az Iron Maiden neve ugrott be többször), valamint a párhuzamként immár konkrétan felhozható Dissection. A dalok televannak ikergitáros dallamokkal, már-már hősies, eposzi futamokkal, amit a mélyről búgó basszus és a tremolo zuhatag billent át egy sötétebb tónusba. Johannes Losbäck és kísérője, Jonny Lehto iskolapéldája a svéd gitárérzéknek, a hozzájuk kapcsolódó rekedtes, üvöltős, kántálós énekhang, amit a basszusgitárt is kezelő Alexander elkövet pedig teljessé teszi a képet. A vokál tekintetében akadnak bizonytalanságok, a tisztábbnak szánt részek kevésbé fogósak, de ez szerintem senkit nem fog különösebben eltántorítani az anyagtól. Az agressziót, a húzást egyértelműen Tobbe kalapálása szolgálja a legjobban, ha valamit hibátlannak lehet titulálni az albummal kapcsolatban, akkor az az ő játéka. Emellett vendégekkel is találkozhatunk a korongon, mint például Staffan Lückander, aki a felvezető Mörker effektjeiért felelt, valamint Fredrik Larmeno, aki orgonahangokkal bővítette a hangsávokat néhány tételben. Talán ennél is fontosabb, hogy a dalszerzést végző tesók a közös bulikon sem vetették meg az ötletelgetéseket, így fordulhatott elő, hogy az egyik dalt hivatalosan is a 2006-ban elhunyt Jon Nödtveidtnek tulajdonítják (ez a Satanized, aminek története 91-ig nyúlik vissza).

Az album a felvezető után a Carpe Nocem révén rögtön egy változatos, súlyos közel 8 perces eposszal ront ránk, ahol a tempóváltások minden formájával találkozhatunk a szélvészgyors black/death mészárlástól a doomos cammogásig. Hangzás terén nyugtázhatjuk, hogy tipikusan a 90-es évek közepére jellemző éles, tüskés, karcos, de mindenképpen élő megszólalással van dolgunk a szintén vele járó kissé doboz jelleggel. Dalszövegek tekintetében sem lendülünk túl a kor sajátosságain: ördög, halál, bosszú és világvége néz szembe velünk minden egyes sorban, legyen szó világot elpusztító, vagy személyesebb léptékről. Ehhez érdemes hozzászoknunk, mert a Decameron a játékidővel sem spórolt: a 11 tételt felsorakoztató anyag ha nem is sokkal, de az egy órás időkeret fölé kúszik. Az átlagosan 6 perc környékén mozgó dalok miatt ezért könnyedén kialakulhat bennünk az érzet, hogy önmagukban nagyon jól működnek, de a túljátszás miatt egészében fogyasztva már megterhelik a hallgatóságot. Ennek megfelelően mindig aktuális kedvencet tudok csak mondani a végeredményről, mivel nem túl erős az albumot egyetemesen összerántó, összetartó alaphangulat. Ilyen darab a harmadikként érkező Our Times Has Come, aminek gitártémáit nagyon szeretem, de a punkos, thrash metalos Satanized is igazán hatásos. Talán érdemesebb lett volna több ilyen tüzes, letaglózó tételt beszúrni a monumentálisabb darabok közé.

A tördelt ritmusokat is felmutató Le Roi Triste a gitárszólókkal és a vége felé található brutális robbanással kényeztet, az újfent monumentálisabb The Scar Of Damnation pedig mer bedobni új és merész dolgokat az alapformulába. Itt jelenik meg először a rövid, de egyértelműen tiszta ének is, ami nem lesz védjegye a zenekarnak, de zavarónak sem mondanám, mert Alexander érezhetően minden hangjába beleadja a lelkét is, bár ez minden zenészre igaz az első pillanattól fogva.

Újabb érdekesség, hogy a dalok 91 és 95 között íródtak, ami ugye egy igencsak intenzív időszak volt ekkoriban, a különféle hatások pedig folyamatosan beszivárogtak a tagcseréknek köszönhetően. Talán ezért van az, hogy a kezdeti egyértelmű Dissection rokonság dalról dalra távolabb kerül és egyre több fekete fém jelenik meg a zenekar szűrőjén keresztül, de a kalandosabb és dalszerkezetek is a kiadvány második felén bukkannak fel igazán. A Sexual Immortality például irgalmatlan gyaluval kezd, majd death metalos riffek felé evez, hogy végül egy lecsupaszított Emperorra emlékeztető lépegetésbe torkolljon. Ugyanez elmondható a Skábma című darabról, ami újabb nagy favoritom. Más arcát mutatja a csapat a címadó tételben is, aminek morbid lüktetése és a narráció szerű ének adja a különlegességét a zseniális szólók mellett. A rendkívül acsarkodó ének mellett a Prophecy Of Life To Come egyértelműen a melodeath irányába kacsingat, a tiszta vokál pedig egyáltalán nem válik az előnyére. Nem úgy a záró Mistress Of Sacrifice esetében, ahol meg egy idegrendszer tekintetében instabillá vált Hetfield klónt kapunk a mikrofon mögé, de működőképes módon. Bár különösebb baj nincs velük, azért az utolsó két tételen elgondolkodtam volna, hogy szükségesek-e a lemez végére.

Ha pedig vég, akkor az elérte a csapatot is, hivatalosan 1997-ben, de a gondok már a kezdetektől jelen voltak. A dalok formálódásában, minőségében komoly szerepet játszó Johan Norman távozása után a felvételekre ugyan jól tudták pótolni a hiányát, a zenekar instabillá és újfent átjáróházzá vált. A tesók közül Johannes saját útjára lépett a jóval sikeresebb, heavy metalt játszó Wolf zenekarral, ahová vitte magával Tobbe Kellgrent is, Johnny Lehto pedig a szimfonikus irányba nyitó Grief Of Emeralddal próbált szerencsét, jelenleg pedig a Death Reich nevű death metal formációban áll a mikrofon mögött. A széthullás talán legnagyobb vesztese Alexander volt, aki rövid időt töltött a Cardinal Sinben. 2011-ben In Flames, Grave és The Haunted tagokkal próbált összehozni egy új frontvonalat The Resistance néven, ahonnan hamarosan távozni kényszerült állítólagos lopásai, összeférhetetlensége miatt, így az azóta szintén földbe állt csapat remek debütálásának sikerében sem részesült és vissza is vonult a nyilvánosság elől.

A Decameron eltűnése ellenére azért kapott néhány újrakiadást, de elég sokáig a beszerezhetetlen kiadványok sorát bővítette. Nagy kár érte, mert ennyi idő elteltével is tud annyira zsigeri és sziporkázó lenni, hogy bőven előbb hallgassuk meg nagyon sok mai, a kort megidézni kívánó zenekar ellenében. Ha szereted a Dissectiont, de keveselled belőle az ősi heavy metalt, vagy ha szereted a korai In Flamest, de túl vidámnak találod, akkor a Decameron a te zenekarod.