Kanada Québec tartományának földje az elmúlt évtizedekben igen termékenynek bizonyult death metal tekintetében. Olyan zenekarokat köszönhetünk a volt francia gyarmatnak mint a Gorguts, a Cryptopsy, vagy a Quo Vadis. Ezt a hagyományt látszik folytatni a 2020-ban alakult frankofón kvartett, a Décryptal is, melynek 2023-as demója után idén nyáron jelent meg első nagylemeze, a Simulacre.
Klasszikus, old-school death metalról van ez esetben szó, mely a műfaji kereteket nem feszegeti. Hörgő vokál, torz gitár, gyors tempó és így tovább, gondolom nem kell senkinek bemutatni. A gondoskodó, minőségi stúdiómunka a teljes albumon érződik. A gitárjáték és a dob lendületes, az album a legtöbb helyen gördülékeny benyomást kelt, a dalok pedig koherens, egységes hangzásvilágot alkotnak, de erről majd még később. A lemez dinamikáját egy növekvő függvénnyel lehetne leírni. Számról számra egyre élvezetesebb, ahogy haladunk előre egyre többet mutat meg magából, egyre változatosabb és kreatívabb. Az első két gyengébbecske szám után minőségi ugrás következik a harmadik számnál, a Horde d’Invertébrés-nél, ahol megjelennek az ötletesebb riffek és a dallamosabb részek, innentől kezdve pedig ez lesz a tendencia. A csúcsot a két záró szám, a Zisurru és a címadó Simulacre éri el. Ki kell emeljem viszont azt is, hogy az előző mondatokban leírtak ellenére a dalokból hiányzik az a plusz ami miatt igazán emlékezetessé tudnának válni, hiányzik belőlük a katarzis. Hiányoznak továbbbá a fülünkben megtapadni képes gitárrészek, a breakdownok, a ritmusváltások. A zeneírás ilyesfajta átlagossága elég ahhoz, hogy a műfajon belül egy jónak számító albumot készítsen a szerző, de arra már nem, hogy legendás státuszba emelkedjen. Ez utóbbi vádpontot egyébként nem lehet egyértelműen a Décryptal számlájára írni, olyan mintha a korszellem úgy általánosságban kihátrált volna a death metal mögül. De ez már egy másik téma.
Az album egyértelműen az atmoszférájával tolja maga alá az embert, ez a legerősebb pontja. A Décryptal benyomást kelt… Olyan mint egy absztrakt, modern festmény, amire ha ránézünk akkor azt tudjuk elmondani, hogy mit érzünk a kép látványától és nem azt, hogy mit látunk. Egy sűrű, tömör hangzásvilágot kapunk, ahol a basszus és a vokál mélysége fullasztó nehézséggel tölti meg a levegőt. A cinek és a pergő is mintha erre játszanának rá, tompábbak, halványabbak, kevésbé éles a hangjuk. Szinte érezni magunk körül a szenes, vasporos, éjfekete ködöt ami összeprésel és lenyom a szakadékba, ahonnan ő maga gomolygott ki. Trackről trackre egyre mélyebbre nyomolunk, míg végül mi is feloldódunk a morajlásban.
A költői képeket félretéve, az kell mondjam, hogy ez a középszerűségében nagyszerű lemez tökéletes komfortalbum minden klasszikus death metal rajongónak. Nem markol sokat, viszont azt, amit megmarkol azt kíméletlenül porrá zúzza és az örök feledésbe veti. Potenciál mindenképp rejtőzik a bandában, érdemes lesz figyelemmel követni őket a jövőben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
