A győri Devoid akkor került a látóterembe, amikor 2023-ban az akkori KMM (Kill Monday management) Tehetségkutató kapcsán a frontember Waldmann Szilárd is vendégem volt a Fáklya Rádiós Fémforgács adásban.
A zenekar 2018-ban jelentkezett először hangzóanyaggal, egy ötszámos EP-vel adtak életjelet. Már ott is érezhető volt az a lendület, ami azóta is a zenekar sajátja. A 2020-as Fake Gleam lemezen már megmutatkoztak egyénibb megoldások is és azóta is ezen a nekem nagyon szimpatikus úton halad a csapat. A hardcore és a death metalos elemek keverése egyéni megoldásokkal és nagy lendülettel párosult az eddigi lemezeken is. Ezen a tavaly év végén kijött lemezen pedig ismét sikerült megugraniuk a magasabban lévő lécet.
A beszédes című albumot egy rövid közjátékkal induló intro – New Religion (Hate) – nyitja, ami után rögtön jön a klipes címadó. A sötét videó remekül erősíti az agresszív éneket és technikás zenét. Folyton az motoszkált bennem, hogy valamire nagyon emlékeztet, aztán beütött a felismerés. A Vale Of Tears haladt valami hasonló úton, ami itt részemről pozitívum.
A kedvencem és az egyik csúcspont a D.C.S.R.. Az aktuálpolitikára is reflektáló, nem kevés szarkazmussal átszőtt („Deal, Cheat, Steal, Repeat”) dal ráadásul változatos tempóváltásokkal és emlékezetes témákkal tartja meg a figyelmet. Ráadásul úgy, hogy biztos vagyok benne, élőben is kiválóan működik.
Jól is esik utána a nyugalmasan indító The Flame, ami zeneileg emelkedik ki. Ebben a csilles nyugis dalban a gitárosok, Nyemcsek Csaba és Macher Zoltán is brillíroznak, ahogy a Horváth Attila – Papatyi Adrián felállású ritmusszekció is megmutatja, hogy nem csak aprítani tudnak. Éles kontrasztként és HC energiabombaként robban be utána a Short Minute, amiben azért a core mellett a technikás death metal és a göteborgi vonal hatása is tetten érhető. A Hold On Tight nekem azért jön be, mert a középtempó alá lassult dal kifejezetten különleges atmoszférával bír, ráadásul Szilárd elkínzott üvöltése további hangulati faktort jelent.
A lemez végén a Begging For Love (ami egyébként az album első klipes dala volt) a visszafogott riffelésével szippant be. Itt a nyers, ugyanakkor változatos vokál mellett a HC nem jellemző, de még a death metalos témák sem, ez egy klasszikus ihletettségű, de modern szólókkal megtámogatott kiváló szerzemény.
Ha itt vége lenne a lemeznek is elégedett lennék, ám utolsóként egy olyan tételt kapunk, amit anno szinte biztosan hidden trackként tették volna fel. Ismert, hogy a Győr-Móvár tengelyen létrejött a No Martyr Collective: Devoid, Bipolaris, Beerzebub, WITCHTHRONE zenekarok egyesítették erőiket. Nos, Az Apátia luxusa címmel egy olyan kiváló magyar nyelvű dalt raktak össze, ami a lemez ékköve. Minden zenekar belerakta a sajátosságát, Nem is ragozom, hallgassátok meg! Érdemes.
Az utolsóként érkező MMXXII pedig a nyitó New Religion (Hate)-tel mintegy keretbe zárja az anyagot. Kiválóan, sőt talán nem túlzás, hogy tanítani valóan fejezik be ezzel a zongorás, vonósokkal kiegészített outroval az albumot.
A lemez természetesen remekül szól, Waldmann Bogi most is remek borítót álmodott, az pedig vitathatatlan, hogy a csapat nagyot lépett előre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Csalódás számomra a mai metál trend. Semmitmondó riffek, dallamtalan, embertelen hangok, éneklés helyett, úgy külföldi, mint sok magyar bandánál. Gitárszóló közelébe nem merészkedő formaiság.