Az amerikai Disma nem lesz soha a stabilan működő, folyamatos tagsággal bíró zenekarok mintapéldánya, azonban az, hogy most itt szerepel, messze nem a véletlen műve. Az átjáróház ugyanis 2011-ben összehozott egy olyan felállást, ami fogta magát és elkészítette a 2010-es évek egyik legjobb death metal lemezét különösebb visszhang nélkül, pedig egész nagy neveket sikerült felvonultatnia. A legnagyobb név talán az énekért felelős Craig Pillard, akit nem feltétlenül a kísérletezős Methadrone nevű saját projektjéből lehet ismerős, amivel az elmúlt évtizedekben múlatta az idejét. Fontos szerepet játszott ugyanis a death metal születésének éveiben, hiszen több legendás demó után az Incantation zenekarban találta meg a hivatását. Az ő vokálját, gitárjátékát hallhatjuk a csapat Onward To Golgotha és Mortal Throne Of Nazarene alapvetésein. A Disma esetében csak a minőségi, tekintélyt parancsoló hörgést köszönhetjük neki, mivel a falbontó témák ezúttal a Daryl Kahan (Abazagorath, Funebrarum) és Bill Venner (szintén Incantation) féle gitáros páros munkáját dicsérik. Ehhez a társasághoz csatlakozott Shawn Eldridge dobos (Death Fortress, Abysmal Gates, Funebrarum, Ruinous) és Randi Stokes basszer, aki Craig Methadrone kiadványainál segédkezett eddig.
A csapat tehát adott, a cél pedig az éppen újjáéledő old school death metal tüzének továbbfűtése. A Disma pedig teljesíti a tőle elvártakat: bőséges táplálékot szolgáltat ennek a hullámnak könnyen hallgatható, ezzel szemben végtelenül súlyos és barátságtalanságot sugárzó anyagával. Elsőre furcsának hathat ez a kettősség, de egyszerűen megmagyarázható: a javarészt középtempóban mozgó dalok mind-mind sikerültek olyan izgalmasra, csavarosra, hogy kapaszkodót nyújthassanak bárkinek, miközben a legmélyebb kritpákban megszólaló hangszerekkel operálnak. Ehhez nincs szükség másra, mint tökéletes megszólalásra: vaskos gitár, dübörgő basszus és játékos, de erőszakos dob, valamint egy igazán meggyőző dalnokra, aki minimum felállítja a szőrt a kezünkön mocsári szörnyeket idéző hangjával. Mindez nem sok, de mégis igencsak ritkán áll össze ennyire hibátlan és komplex módon, mint a Towards The Megalith esetében.
Az anyag fokozatos hullámokban adagolja a súlyosságot és a tempóváltásokat, melyek során egyre mélyebbre merülhetünk a Towards The Megalith világába. A kezdő Chaos Apparation a maga négy és fél percével például iskolai tananyag lehetne ott, ahol az old school death metal alapjait tanítják, hiszen szurkálódós témáival, pusztító viharával minden kívánságnak eleget tesz. Van ugyan gyorsabb rész az utána következő Chasm Of Oceanusban is, de itt már sokkal inkább a cammogás és a tonnányi nehézség dominál, miközben minden hangjával erőteljes bólogatásra ingerli a hallgatóságot. Itt már 7 perc környékén mozgunk és megkapjuk a korong talán legjobb dalát, ha lehet egyáltalán válogatni. A dalcímek és szövegek nyilvánvalóvá teszik a forrást, ahonnan a szörnyű történetek származnak: bizony ezek az ókori görög mitológia sötét eseményeit, nagy világégéseit, hősök dicstelen pusztulását mesélik el nekünk. Törnek a csontok, háborognak a temetetlen lelkek és megnyílnak az alvilág kapui minden tételben. A hullámzás a Spectral Dominationban folytatódik, ahol ismét a tempó lesz a főszereplő a brutális hörgés mellett, hogy aztán a Vault Of Membos húzza meg a gyeplőt. Innentől kezdve azonban nincs megállás, csak fokozatos lassú gyilok, amiből a lemezt záró címadó szintén külön kiemelendő.
Ha kedveled az erőtől duzzadó, régmúltból táplálkozó, de modern módon megszólaló death metal lemezeket, akkor ennek a kiadványnak a gyűjteményedben van a helye. Jó hír, hogy a zenekar újra aktívnak tűnik és Pillard is visszatalált hozzájuk egy rövid szünet után, úgyhogy nem van remény az esetleges folytatásra is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.