Elkezdtünk kikecmeregni a szégyenletes nyári uborka- és fesztiválszezonból, ahogy a kisebb fülkárosodást és májzsugort szenvedett fiatalok is elindulnak hazafelé, úgy érkeznek folyamatosan a friss anyagok a promós tarisznyámba. Ezek közül sok a doom, szóval szokás szerint beindul a Doomforgács üzemmód. Persze azért továbbra is törekszem a változatosságra, aki meg másról is olvasna, szegődjön el az oldalhoz és tegye próbára magát, mert anyag mint a tetű, cikkírót meg lasszóval is nehéz fogni. Mindez érthető, hiszen manapság mindenki rohan, siet, ehhez a tevékenységhez pedig rengeteget kell áldozni az időnkből. Szóval már csak ezért is arról írok, amit szeretek… Így jutunk el az angol doom metal hordához, a Dun Ringillhez, akiknek meghallgattam 2019-es Welcome és egy évvel később érkező Library Of Death című lemezét is, de valahogy nem sikerült annyira megragadniuk, hogy különösebben foglalkozzak velük, de most már úgy gondoltam, megérdemelnek egy esélyt. Nem azért, mert rettenetesen gyenge produkciók lettek volna, csupán mindkettő esetében azt éreztem, hogy a banda keresi önmagát annak ellenére, hogy hétpróbás, levitézlett doomsterek bújnak meg a keretein belül. Svéd doom metalról van szó, szóval értitek… Maga a zenekar a sajnálatos módon parkolópályára került The Order Of Israfel és DoomDogs romjaiból épült fel Patrik Andersson Wiberg basszer és Tomas Eriksson (Intoxicate, Grotesque, Runemagick) jóvoltából, akik maguk mellé fogadták a Tommy Stegemann, Patric Grammann, Jens Florén (Dark Tranquillity, Pagandom) gitáros triót és Neil Mackay Grant (End Of Level Boss) dobost, hogy jól eljátsszák a vaskori kultúrák áporodott muzsikáját.
A projekt ennek megfelelően egy, a korszakból megmaradt, igazán ritkának és páratlannak mondható erőd maradványairól kapta a nevét. Szerencsére azért zenészeink nem fából és kezdetleges fém eszközökből kívánják mindezt összehozni, így egészen biztató körülmények között kezdhetjük meg kalandozásunkat a hagyományos, klasszikus doom metalt északi mitológiával és folk elemekkel díszítő világában. Ha a folk jelző elriasztott, vagy azonnal egy kalózos, sörözős galoppozást juttatott eszedbe, nem kell megijedni, itt erről nincs szó. A Dun Ringill egészen más oldalról hozza el nekünk a múltat, ahogyan azt még nem igazán tapasztalhattuk meg. Nem zenei szempontból, inkább koncepció tekintetében mondható érdekesnek a lemez, mivel az alaptörténete egy forgatókönyv kezdeményből született. Előző kiadványaikhoz képest időben közelebb játszódik a két lemezen át végighúzódó történet: most az 1900-as évek elején járunk, amikor egy hittérítő pap Skócia területén találja szembe magát a régi istenekkel. Természetesen a megjelenő új vallás nem a megmentő szerepében tetszeleg, sokkal inkább veszélyforrásként jelenik meg, ami képes lehet eltörölni, a feledés homályába terelni az ősi értékeket.
A rengeteg narráció, a kötött történet igazán feladta a leckét a csapatnak, akik úgy nyilatkoztak a végeredményről, hogy a járvány időszak nélkül nem sok esélyük lett volna egy ilyen projekt megvalósítására. Történetet mesélni és közben azokat különálló dalokká formálni nem a legegyszerűbb feladat.
A pozitív visszhangok ellenére magam sem tartom a végsőkig tökéletesre csiszoltnak a dolgot, még akkor sem, ha a lemez rögtön egy olyan slágerrel nyit, mint az Awakening. Sima, gördülékeny, már-már epikus doom eposz ez a tétel, amin nagyon sokat dob Neil dobos tiszta éneke, melyet sokkal többet is lehetne használni. Természetesen az album marha jól szól, ugyanakkor Tomas Eriksson karcos, acsarkodós, anyaföldet gargalizáló torokhangja nem tartozik a kedvenceim közé. A The Parrish egy, a háttérben folyamatosan jelen lévő, de nem tolakodó billentyű témának köszönhetően nevezhető érdekesnek, amit a vendégként feltűnő Per Wibergnek köszönhetünk (Opeth, Spiritual Beggars). A kissé hosszúra nyúlt tételt a The Devil Wears A Papal Tiara követi, ahol erélyesebben jelennek meg a népies dallamok, ráadásul szintén egy vendég, Sara Uneback is csatlakozik hozzá hegedűjének megszólaltatásával. Egész súlyos, bólogatós riffekkel operál a szerzemény, így ránk fér egy kis heavy/doomos nyugalom, hard rockos meneteléssel. Ezt a Neil rövid fuvolázásával induló Baptised In Fire hozza el nekünk.
A lemez közepén terpeszkedő dalban sajnos már kiütközött az énekhang iránti ellenszenvem, amin a Nathaniels Hymn sem sokat tudott változtatni, de itt értettem meg először, miért tesz jót a bandának három gitáros. Egy gitár a basszust támogatja, egy külön riffeket szolgáltat, egy pedig ezekre pakol rá egy irgalmatlan szólót. Mindez soknak, durvának tűnhet, de a nagyon jó összhang és a fogós témák teljes egészében működőképesek. A Blood Of The Lord végre hoz némi változatosságot az ének terén is kísérteties kórussal, amihez hasonlót utoljára ilyen dallamokkal a The Lamp Of Thoth tudott felmutatni. Szükség is van a megszólaltatására, hiszen ez a lemez leghosszabb, 8 és fél perces szerzeménye. Kifejezetten lendületes, erőszakos tétellel, zár a lemez a The Last Supper képében, ami előrevetíti, hogy a történetnek nincs vége, jövőre érkezik a folytatás…
Fogós riffek, bólogatós témák, finoman, a háttérben megbúvó északi hangulat jellemzik a Dun Ringill harmadik nagylemezét, amire érdemes odafigyelni, de azt is meg kell jegyezni, hogy 40 perces játékideje mellett is hosszúnak tűnik a lemez. A teljesen más közegbe szánt sztori a zenekar minden próbálkozása ellenére ráül a dalszerzésre és az éneknek több változatosságra lenne szüksége ahhoz, hogy végig szórakoztatni tudjon. Egy hallgatást mindenképp megérdemel, de nem fogom remegő lélekkel várni a második felvonást.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
