Epitaph
Path Of Oblivion

(My Kingdom Music • 2024)
boymester
2024. december 24.
0
Pontszám
8.5

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna… De ez sajnos nem igaz, hiszen ezt a cikket igencsak távolról, 1985-re visszatekintve kell útjára engednem, amikor jómagam is e világ részesévé váltam, ordítva, pelenkába csomagolva. Ez volt az az év is, amikor az olasz Black Hole zenekar kiadta első és máig legjobban sikerült lemezét Land Of Mystery címmel. A kiadvány szép lassan kult státuszba emelkedett, lévén az elsők között teremtette meg a zenekar a tipikusan olaszos, okkultizmussal és misztériumokkal átitatott doom metalt a saját hazájában. A homályba vesző kezdetek és felállások után a hírhedt korongot végül hárman rögzítették: a multihangszeres-énekes Roberto Morbioli, a gitárokért felelős Nicola Murari és a dobokat püfölő Mauro Tollini. Hogy mindez miért érdekes ilyen időtávlatból? Nicola és Mauro a bemutatkozás után kiszállt a projektből és megalapította a rövid életű Sacrilege zenekart, amiből végül 1988-ban az Epitaph született. A friss alakulatból nem sok maradt a világra a nagy akarás ellenére sem: pusztán kultikus demók maradtak hátra az érdekességek kedvelőinek. A Black Hole szellemisége azonban nem veszett el, a csapat 2007-ben aktiválta magát, ráadásul a maga tempójában (cirka 10 évente egy lemez…) Morbioli is nekilátott Black Hole kiadványokat gyártani, immár szólóban. Nem tudom, hogy van-e valami valóságalapja, de úgy érzem, mintha a két projekt rivalizálna is egymással… Az Epitaph minden esetre bőven előnyben részesülhet, hiszen tényleges zenekarrá váltak Lorenzo Loatelli 2013-as csatlakozásával, ami miatt pedig végre érdemes foglalkozni velük, az Ricky Dal Pane (Mourn In Silence, Exrcucior, Witche’s Brew) énekes színrelépése.


Megmondom őszintén, hogy múltjuk, legendájuk ellenére nem estem hanyatt sem a Crawling Out Of The Crypt lemeztől, ami 2014-ben hozta el nekik a tényleges debütálást, sem a 2017-ben érkező Claws című folytatástól, méghozzá azért, mert a mikrofon mögé Emiliano Cioffit állították, akinek ugyan akad egy karizmája, de sosem tudtam rákapni a dallamaira. Nem véletlen talán az sem, hogy az egyébként zseniális és méltatlanul elfeledett All Souls’ Day zenekar egyetlen nagylemezén, az Into The Mourningon is csak egy gyakorlatilag fellelhetetlen bónusz szerzeményén kapott szerepet az ugyanúgy sajnálatosan eltűnt Alberto Caria földöntúli vokálja mellett. Megtörtént tehát a csere és Ricky igazán jó választásnak tűnik a teljesítménye alapján. Az Epitaph elérte szerintem azt a hangot, amit régóta kerget: a 80-as években megszületett vegytiszta epikus, tradicionális doomot. Hasonlatok tekintetében sem kell egy pillanatig sem tovább látnunk a Candlemass, Trouble, Saint Vitus, Solitude Aeturnus vonalnál, ami persze unalmasnak hangzik, de valljuk meg, maréknyi banda ha van, akik ezt a színvonalat ténylegesen meg tudják közelíteni manapság.

EPITAPH - Voices Behind The Wall (OFFICIAL LYRIC VIDEO)

A Path Of Oblivion azért nem mondott le saját gyökereiről sem, hiszen hiába az általános formula, billentyűhangok segítségével még most is vissza-visszatérünk az okkult rituálék helyszínéül szolgáló kripták és katakombák mélyébe. Egy ilyen múltidézésként fogható fel a nyitó Path Of Oblivion is, ami annak ellenére, hogy a lemez címét viseli, egy röpke másfél perces intrónak minősül. Visszhangok, tipikusan olaszos horrorra emlékeztető billentyűk adják meg az alaphangulatot, ebbe dörrenik be az Embraced By Worms a már említett stílusban. A megszólalásra sem lehet panaszunk: a riffek szépen kidomborodnak, a dob pedig jó doom metalhoz méltón keményen és feszesen gondoskodnak a lélekőrlő malom magabiztos működéséről. A középtempós szerzemény minden ízében nyitódal, ugyanakkor teljes egészében zsáner darab. Egy leheletnyi NWOBHM gyorsulás, egy rövid, hangulatos szóló jelenti benne a változatosságot, de azt hiszem, hogy aki egy Epitaph lemezre van kihegyezve, az nem is fog ennél többet várni. Lassabb mederbe tereli a dolgokat az utána érkező Condemned To Flesh, aminek refrénje baromi ismerősen hangzik, viszont még nem jutott eszembe az eredeti (szintén valami underground doom tételben hallottam már hasonlót és ez szerintem hónapokig fog piszkálni, mire beugrik). Jó szerzemény, ráadásul a második felére még érdekessé is válik. Fájó pont és egyben új kedvenc a lemez közepén elhelyezkedő monstrum, a Nameless Demon. Először is marha nagy doom tétel, finom építkezéssel és hatalmas hangulattal, ugyanakkor a dal néhány részében már nem kellett gondolkodnom azon, hogy honnan érkezett pár téma. Érdekes dolog ez, mert mindenkori kedvenc doom szerzeményemet idézte fel bennem, a Doomshine féle Where Nothing Hurts But Solitude című dalt még akkor is, ha ez jóval visszafogottabb súly tekintetében. A She’S Reborn In Blasphemy című közjáték után a Voices Behind The Wall jóval lüktetőbb, élőbb doommal tér vissza és egy remek Candlemass refrénnel, a nagyobb léptékű Kingdom Of Slumber pedig végre gitárok terén tud egyedibb hangulatot szülni.

EPITAPH - Kingdom Of Slumber (OFFICIAL LYRIC VIDEO)

A lemezt végül a még kalandosabb vizekre evező Fall From Grace zárja, mely fokozatosan csukja be a kripta ajtót, természetesen belülről. Egy igazán kellemes meglepetés lett az új Epitaph lemez így karácsony környékén, ami nem lesz instant klasszikus, azonban remek darab lehet a műfaj kedvelőinek, főleg azoknak, akik régóta követik már ezt a valóban underground közeget, amiben a csapat mozog már hosszú évtizedek óta. Nem tudom, hogy kell-e újabb 10-20 évet várni egy esetleges folytatásra, de abban biztos vagyok, hogy ha nem lesz több lemezük, akkor voltaképpen a csúcson hagyják abba…