Azok, akik ismernek tudják nagyon jól, de ezután az írás után már az Olvasónak is nyilvánvaló tény lesz ez az állítás. Mégpedig az, hogy én majd megveszek a demokért. Imádom a demokat és mindent, amit reprezentálnak. Átjárja őket az izgalom, a nyers erő. Na és persze az ötletek végtelen tárháza végre fizikai formátumot kaphat. Egy banda életében az első demonál nagyobb vízválasztó nincsen. Ha tényleg látják a kiadók bennük a fantáziát, akkor nyert ügyük van. Persze ez csak azoknak adatik meg, akiknek jó kapcsolataik vannak, tudják promotálni az anyagukat, végigbombázzák a felvétellel az összes kiadót és nem utolsó sorban szerencséjük is van. A török Eradicate úgy tűnik azon borzalmasan kevesek közé tartozik, akiknek sikerülhet az áttörés. A Godz ov War felfigyelt első és eddig egyetlen kiadványukra, a Demise Towards the Daseinre. Fésületlen, ösztönös és rendkívül megkapó. Számomra ezek a figyelemfelkeltő demo legfőbb ismérvei, ha ezek megvannak, akkor felkerül képzeletbeli radaromra az adott csapat. Ezek a jellemzők megvannak az Eradicate felvételén is, képes a székhez ragasztani a seggem, figyelek rá és ha kell akkor be is indítja a reflexeket.
Isztanbul színes utcái nagyszerű táptalaja a brutal death metalnak, ezt már egy jó ideje tudom, azonban az Eradicate a hagyományosabb, doomal megküldött változatát játssza. Inhuman hű marad a nevéhez, embertelen hörgései a klasszikus vonalat hordozzák önmagában. Mély, letaglóz és benne van a morbiditás. Ez utóbbi a legfontosabb összetevője egy tisztességes death hörgésnek, a gusztustalan hullaszagot árasztó hangszálaknak földöntúli dimenzióval kell, hogy rendelkezzenek és ez itt megvan. A váltakozó hangszínű jó zsaru-rossz zsaru vokál pedig csak hab a tortán, nagyon bírom amikor egymásnak feleselnek az élőhalottak. Gitárjátékára jellemző a tempóváltás, a váltakozó riffek a dinamikusabb részek nagyrészt thrash alapokon nyugszanak. The Han és Sarzu stabil ritmusszekciójára lehet is építkezni, ráadásul pazarul hallani mindkettejük játékát. El se tudom mondani, hogy ez mekkora ritkaságnak számít egy első felvételnél. Megszámlálhatatlan demot hallgattam már életem során, és rengeteg olyan alkalom volt, amikor olyan érzetet keltettek egyes felvételek, hogy a banda nem is egy helyiségben tartózkodik. A basszeres meg minimum egy másik bolygóról játssza fel a dalt. Itt szó sincs erről, nyers ugyanakkor stabil, egyenletes és erőteljes megszólalással rendelkezik a Demise Towards the Daseinre.
Maguk a dalok még nem teljesedtek ki igazán, de egy ilyen stádiumban lévő bandától badarság lenne tökéletességet várni. Az alapok mindenesetre megvannak, a témák ülnek, habár érződik még az ősök iránti tisztelet. Igazándiból ez sosem vész el, csak az öregebb rókák ügyesebben tudják forgatni a dalszerkezeteket, és ezáltal kevésbé feltűnő a dolog. A lassabb részek különösen jól állnak az Eradicatenek, a doom ad egy extra dimenziót a hús-krumpli death metalnak. Na persze attól még, hogy lelassulnak és hoznak pár húsosabb riffet az még nem elég a boldogsághoz. Különös érzék kell ehhez a kombinációhoz, máskülönben nagyon könnyen az unalom veszi át a főszerepet. Azt majd a jövőben meglátjuk, milyen utat választ magának az Eradicate. Az egyetlen dolog, ami tényleg bassza a csőrömet egy kicsit, azaz intronak szánt Maddening Darkness of Obscurity. Egy olyan bevezetőről van szó, ami az ég világon semmit sem ad hozzá a hanganyaghoz, csak több mint 1 percet elvesz egy alig több mint 12 perces felvételből. Ilyen dimenziókban azért ez nem kóser. Nem vagyok feltétlenül ellenére az ilyesminek, ha hozzáad a hangulathoz, de itt tényleg csak a helyet foglalja. Ennek ellenére szurkolok az Eradicatenek, mert ígéretes az, amit csinálnak, még ha a szeletelt kenyeret nem is fogják újra feltalálni. Túl sokszor láttam már hamvába halt bandákat, akiknek nem adatott meg az a lehetőség, ami nekik. Kívánom, hogy éljenek vele!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.