A svéd Isole és annak 90-es évekig visszanyúló őse, a Forlorn mindig is ott volt a kedvenc epikus doom csapataim között annak ellenére, hogy időnként hajlamosak hullámzó teljesítményt nyújtani. No nem a zene minőségét, inkább a dalírást figyelembe véve. Lemezeikkel való viszonyomat mindig az határozta meg, hogy mennyire tudtak jó dalokat szerezni az átlagos szerzeményekkel ellentétben. Ugyanez igaz a csapat mellékágaként indult Ereb Altort illetően is. Ez a projekt egyetlen célból született az ezredforduló után: a csapat tagjai szerették volna leróni tisztelüket a Bathory epikusabb korszaka előtt, ami nagy mértékben befolyásolta pályafutásukat és gondolkodásmódjukat. Így született meg máig nagy favoritom, a formáció bemutatkozását jelentő By Honour, ami igencsak közel állt az anyabanda zenéjéhez. A két alapító, Mats (Crister Olsson) és Ragnar (Daniel Bryntse) azonban nem szeretett volna ugyanazon a vonalon maradni, ezért folyamatosan, lemezről lemezre elkezdték csepegtetni a végeredménybe a szintén Quorthon munkásságára jellemző pogány érzetű black metalt. Menet közben csatlakozott hozzájuk az az azóta megszűnt Undivine nevű black/death formáció két tagja, Tord és Mikael, akik a ritmusszekciót alkotják. Ezen az úton haladva eddig összesen nyolc nagylemezzel örvendeztették meg a rajongókat, melyeket kiugrónak nem, de tartósan minőséginek neveznék. Legutóbb 2019-ben jelentkeztek a Järtecken című koronggal, melyen az epikus viking metal és a black igazán egyensúlyban lévő keverékét produkálták.
2022 januárjában megjelenő kilencedik opuszukon sem várhatunk ennél különbet, így aki ismeri a zenekart, az biztos lehet benne, hogy már év elején bezsebelheti a stílus egyik legjobbját ebben a kategóriában. Mindezt az garantálja, hogy ismét a skandináv mitológia kerül az anyag központjába, a hozzá tartozó dallamvilággal és ízekkel. A korongon ezúttal nyolc dal kapott helyet a megszokottnak mondható 5-6 perces játékidővel, ami kellő teret ad a slágerek kibontakozásának, valamint Mats fantasztikus énekének. A csapat korábban érzelmesebb, lassabb lemezt ígért, mondván visszaugranak kicsit a doomosabb gyökerekhez, ezt sikerült is megvalósítaniuk. Ettől függetlenül valóban lassú, Isole szintű cammogásra nem nagyon találunk példát, itt inkább a kényelmes középtempó dominál. Egy kicsit erősödött a tételekben a szintetizátorok szerepe is, de azért még Moonsorrow szerű billentyűkre nem kell számítanunk. A leütött hangok inkább a pátosz jelenlétét növelik és meghagyják a főszerepet a remek riffeknek.
A svéd és angol nyelven megszólaló dalok sorát természetesen egy slágerrel kezdik meg a zenészek: az I Have The Sky könnyed lüktetése és hegyek fölött szálló dallamai gyorsan megnyugtattak, hogy jó helyen keresgélek hallgatni való tekintetében. Az egyszerű felépítésű szerzeményt csak egy érdekesebb szóló tarkítja, de ez kezdésnek tökéletesen megfelel. A címadóban már megjelennek az extrém metalos megoldások és a károgás is, valamint jóval tördeltebb, egyedibb vezetést is kapunk. Kifejezetten parádés, ahogy a háttérből kiemelkedő suttogás átveszi a teljes terepet a zene helyett, majd ugyanez a rigmus az arcunkba robban black metalos felfogásban is. A korábban beharangozott dallamosság és könnyedség leginkább a Fenris című dalból árad, ahol sorra repülhetnek el szemeink előtt az egyébként zenekar által is felsorolt bandanevek az ihletforrás tekintetében (Grand Magus, Enslaved, Wardruna). A fotelba süppesztő pátoszból a rövid és intenzív Rise Of The Destroyer szakít ki minket komolyabb tempójával és agresszívebb énekével, hogy aztán az első igazán doomos kapcsolatokat is mutató Alvablot ismét belső utazásra sarkalljon. Személy szerint természetesen ez lett a kedvenc dalom a lemezről, pedig sok finomság követi még.
Érdekes módon ugyanis a hagyományos felfogású tétel után a csapat az utolsó három dalra elővette kísérletezősebb oldalát is. Ne progresszív szaggatásokra gondoljatok, hanem érdekes hangulatokra, elszállásokra és rengeteg hatásos kórusra. A Den Dighra Döden egy igazi black metalos cammogás a hólepte pusztaságban, a Ner I Mörket pedig hangszeres szinten tárja elénk a szépséget és epikusságot. A záró Heimdals Horn a legkevésbé izgalmas közülük, itt maga a szerkezet nyújt némi érdekességet: a maga 4 percével rövidnek mondható dal a játékidejét folyamatos építkezéssel tölti, így csúcspontja gyakorlatilag a kiadvány végét is jelzi.
Ismerős dallamok, megszokott minőség azok számára, akik kedvelik a sramlimentes északi hangulatot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.