Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Ha a 90-es évek elejének svéd death metal színtere olyan lett volna, mint a nyílt, veszettül hullámzó óceán, akkor az Excruciate egy rozoga, korhadt deszkákból tákolt tutajként hánykolódna a tetején, amire veszettül próbálnak felkapaszkodni azok, akik messzire sodródtak az Entombed, Dismember, Grave féle anyahajóktól. A gond csak az volt vele, hogy ez a ladik bizony már megszületésekor halálra volt ítélve, így még az a megtiszteltetés sem érte, hogy valami lakatlan szigetre irányítotják az áramlatok. Az 1989-ben már teljes elszántsággal demózgató zenekarban jöttek-mentek a tagok, akik végül olyan ismerős nevek tájékán találtak végső menedéket, mint az Exhumed, Morpheus, AngelBlast, Darkened, Therion, Messiah, Dark Funeral és a Grave. A széthúzás, szétszakadás közepette valahogy mégiscsak összerakott egy lemezt az aktuális felállású csapat: Karl Henrik „Hempa” Brynolfsson és Johan Melander gitáros, Fredrik Isaksson basszer, Per Ax dobos és Lars Levin gégeaprító mester. Ez utóbbi az, aki az igazi vesztese lett ennek a kaotikus időszaknak, mivel nem talált, vagy talán nem is akart új zenekart magának és szép lassan kizuhant a zenei életből, miközben a death metal műfaj ezen időszakának egy igazán markáns torkáról beszélhetünk. Hogy melyik is ez az időszak? Na, ez is becsapós, mivel a lemez hivatalos megjelenésének ugyan 1993 van megjelölve, de maga a korong már valahol 90-91 határmezsgyéjénél rögzítve lett. Ez egy nagyon fontos dátum, ha meg akarjuk érteni azt, hogy miért is nevezhető előremutatónak és bizony kiemelkedőnek a Passage Of Life.
Olyan gyorsan pörögtek ekkoriban az események, olyan intenzitással licitáltak egymásra a halálfém őrületben tobzódó, forró vérű metalfejek, hogy megjelenésének évében már nem hatott különösebb újdonságnak a svéd srácok produkciója, azonban 91-ben minden bizonnyal a vonal egyik fontos iránytűjének számítottak volna. Ennek legfontosabb oka, hogy a brutalitás és vegytiszta death metal mellett bátran játszottak a tempókkal és bizony az összetettebb dalszerkezetekkel is, persze mértéktartással. A Passage Of Life bármikor a fejünkhöz vág egy baszó doom metal riffet, egy lüktető thrash futamot, amitől a legacélosabb bakancs is doromboló tornacsukává válik, hogy aztán csorgó nyállal kezdjen el forgatni minket nyárson a pokol tüze felett egy őrjöngő blastbeat kíséretében. A csapat kult státusza a változatosság ellenére sem a technikai tudás csillogtatására épül, hanem az egészen kifinomult dalírásra és az egészen kiváló hangzásra. A tételek a felsorolt erényekből mindig megvillantanak majdnem mindent, mégsem egy megszokott malomkerékként forognak. Mindegyik fokozatosan épül, csúcspontokkal és érzelmi kitörésekkel párosítva. Ahol elgurul a gyógyszer, ott időnként egészen otromba, mondhatni disszonáns hangokkal is összefuthatunk, ám ezek is bőséggel képesek beépülni a kor zenéjébe.
A stúdiómunka sem elhanyagolható tehát, mivel a Passage Of Life egészen nyers, élő hatást nyújt, amiből nem változtattak masszát a vaskos és erőteljes hangszerek folyamatos jelenléte ellenére sem. Szépen különül el Per Ax nem túl virtuóz, azonban minden sebességnek tökéletesen eleget tevő, lélegző dobjátéka, valamint Hempa és Johan gitárjátéka. Divatos volt a műfaj sok bandájánál „lenyelni”, puszta dörmögéssé silányítani a basszust, ezzel szemben Fredrik pendítései nemcsak, hogy a felszínen maradtak, de néha elég komoly szerepet kapnak, főleg a súlyos doom cammogások idején. Lars hangjának értéke is akkor realizálódik a hallgatóban, amikor megtudja, hogy nincs rajta utómunka és mindenféle varázslat, az ő ordításai, mormogásai, reszelései pont úgy hagyták el a kifutópályaként szolgáló hangszálait, ahogy a mi hallójáratainkban landoltak. Mindez természetesen nem a véletlen műve, hanem a szintén legendás Tomas Skogsberg keverésének eredménye, aki gyakorlatilag a kor death metal esszenciájának nagy részéért felelős (Entombed, Amorphis, Carbonized, At The Gates, Carnage, de említhetjük az első Darkthrone albumot is…). A kémia tehát nagyon jól működött a csapaton belül, de azért nem tökéletesen. Az átlagosan 5 perc környékén mozgó dalok közül egyet sem hagytam volna le a lemezről, egységében hallgatva azonban az utolsó harmadra már nem tudnak újat, kellően fogósat hozni. Míg a nyitó Confused Mind összeroppant, addigra mondjuk egy Sabbath In The Mortuary a remek basszusfutamok ellenre már csak maxiumum megszorongatni képes. Olyan, mint ha már az egyetlen lemezen belül megindulna az önismétlés. Sokat lehetett volna ezen javítani egy-két jó helyre pakolt gitárszólóval, amik a túlvilágról könyörögnek néhány részben a megszületés lehetőségéért, de ez végül elmarad. Ugyanez igaz a billentyűk esetében, amik jelen vannak néhány dal indulásánál, valamint a záró Beyond The Circle egy rövid szegmensében, aminek végül az egyik leghangulatosabb megoldása lesz.
Dalszövegek, témák terén nem kell túlgondolt dolgokat vizionálnunk, vagy magasan szántó gondolatokra reflektálnunk, mivel ezen a téren Hempa szövegei szinte egytől egyig hozzák a harag, halál, szenvedés, gyűlölet alaptéziseket. Borító terén már erősebb a zenekar, még ha a kissé H.R. Giger stílusát megidéző kép szintén nem mondható formabontónak. Az alkotás egyébként a szárnyait bontogató, zenével is foglalkozó Kristian Wåhlinnak tulajdonítható, akit azért később olyan lemezek során ismerhettünk meg, amelyeken ott virított a Dissection, Emperor, Bathory, Tiamat, Necrophobic, Memory Garden, King Diamond vagy épp Lake Of Tears logó.
Remek nosztalgiautazásra invitál minden death metal rajongót az Excruciate, aminek keletkezése és megjelenése körül mindig ott fog lebegni a „Mi lett volna, ha…” kezdetű szófordulat. Ha nincs kiadói hercehurca, zenészek közötti egyet nem értés, bénázás, akkor elkészülésének évében komolyat üthetett volna a lemez, így viszont megmaradt annak az aprócska tutajnak, ami ugyan a sötétbe és végtelen vizek felé veszi az irányt, ám a pont ezért lett underground csemege.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
