Farer
Monad

(Aesthetic Death • 2020)

boymester

2021. május 18.

0

Pontszám

9

Nem az év legfrissebb kiadványa a Farer nevű trió Monad című lemeze, sőt, 2020 novemberig kell visszautaznunk az időben a megjelenéséig, de amúgy sem az idő a legfontosabb tényező a projekttel kapcsolatban. A számlálók, mutatók már ott elveszítik jelentőségüket, hogy a zenekar korábban Menhir néven már 2012 és 2019 között tevékenykedett, igaz egyetlen jól sikerült EP-n kívül mást nem hagytak maguk mögött. Tavaly azonban újult erővel és minden eddiginél sötétebb elképzelésekkel ugrottak neki az alkotásnak, immár az új név alatt. A váltás zenei téren is okozott némi felfrissülést, de a megjelent debütálás ugyanúgy magán hordozza a korábbi sludge / drone / doom elemeket, ahogy azt korábban is a csúcsra járatták. Nem a stílus a különlegessége, sava-borsa ennek a bandának, hanem az, hogy milyen szinten tesznek mindenféle elvárásra és szabályra. A csapatban például nincs a hagyományos értelemben vett gitáros, csak két basszer és egy dobos, de ennek egy pillanatra sem fogjuk érzékelni a hiányát, hiszen sejthetitek, milyen mélységekbe, morgásokba tud taszítani egy ilyen formáció.

A szerzeményekben megjelenik a post-rock, noise és a depresszív black metal hatása is, aminek következtében egy ténylegesen egyedi és igencsak hatásos egyveleget kapunk. Gondolom ezek alapján már el tudjátok dönteni, hogy érdemes-e időt szakítani erre a korongra, főleg, ha szeretitek a minden mástól eltérő, bőven kísérletezős hangulatú anyagokat. A Farer esetében azt tartom igazán nagyszerűnek, hogy a leírtak mellett a súlyos zenékkel ismerkedőknek akár egy kiváló belépési pont is lehet, mivel ad annyi kapaszkodót és eseményt, hogy menet közben ne kelljen az órájukat bámulniuk. Az egyedi kiadványhoz természetesen dukál egy nagyon szép borító is, ami ezúttal tökéletesen lefedi azt az elképzelésemet, miszerint a külsőségeknek éreztetniük kell azt, hogy milyen zene vár ránk. Jelen esetben absztrakt formák, végtelen barázdák és káoszt sejtető geometriai formák vonzzák magukra a tekintetünket.

Kezdetnek itt van rögtön a lassan építkező Phanes, ahol a ropogó-recsegő gitárok mellett az erőteljes dob válik komoly tényezővé, az alaphangulatot pedig a sikolyokkal előadott vokál szolgáltatja. A finom hangok káoszba süllyednek, disszonánsá válnak, majd ismét előbukkannak a sötét oldalról és kényeztető masszává alakulnak. Nem rossz, de igazán a szintén monolitikus hosszal rendlekező Asulon volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet és meggyőzött róla, hogy érdemes lesz írni a lemezről. Kifejezetten nagyot lendít az emészthetőségen a tiszta ének és az egyfajta post-hardcore megjelenése, ám mindez csak “mézesmadzag”, ami szépen elvezet minket a jóval keményebb folytatásba. Az igazi depressziót a Moros szolgáltatja, ami egyszerű hangjaival kényezteti azokat, akik kedvelik a hipnotikus erejű elszállásokat. Doomos tempója ellenére igencsak morbid hangulatot képes teremteni és a progresszív felfogás sem áll távol tőle. A zárásként érkező Elpis esetében már a funeral vonalról, noise törekvésekről is beszélhetünk, miközben még mindig ugyanazt a bandát hallgatjuk.

A négy tétel majd 53 percet követel az életünkből, de ezt senki sem fogja sajnálni, aki kedveli a kompromisszumoktól mentes, agresszióra, belső feszültségre épülő zenéket. Hallgatás közben az Amenra Mass sorozata is eszembe jutott, de amíg a belga zenekar a közérthetőség irányába tett nyilvánvaló lépéseket utóbbi lemezein, a Farer megmaradt a zsigeri, ösztönből fakadó dalszerzésnél. Hangzás tekintetében talán még lehetett volna nyersebb, merészebb a csapat, de különösebben erre sem lehet panaszunk. Ezt vegyétek figyelembe akkor is, amikor kattintatok a zenekar bandcamp oldalát takaró linkünkre, hogy mindezt személyesen is megfüleljétek…