Január elején új albummal jelentkezett a skót Fuath. Az egyszemélyes projekt új anyaga a III nevet kapta (sorban az I és a II után) így kíváncsivá téve minket is a széria harmadik „epizódjára”. Ha azt a nevet mondom, hogy Andy Marshall, akkor valószínűleg nem sok embernek ugrik be egyből a név mögött álló művész. Ha viszont azt mondanám Saor, akkor szerintem már több felcsillanó szemet látnék. A skótok már csak onnan is ismerősek lehetnek, hogy az elmúlt években többször is megfordultak nálunk, legutóbb egy tavaly őszi A38 koncerten szerezhettek felejthetetlen pillanatokat a Thy Catafalque szárnysegédjeként. Kis kitekintőm nem véletlen, hiszen az e cikk tárgyát képző Fuathban is jócskán benne van a már emlegetett Saor-énekes keze, hangja – mindene.
A Fuath tehát Andy Marshall Saor-énekes egyszemélyes (mellék) projektjeként látta meg a napvilágot Skócia ködös felföldjén 2016-ban. A projekt neve a skót gael nyelvben gyűlöletet jelent, orientáltsága pedig nem más, mint az atmoszférikus black metal. Nagyobbik „testvéréhez” képest egy jóval hidegebb, borongósabb hangulatot ötvöz az old-school black metal ősi energiájával.
Az album valamivel több mint 40 perces hosszát mindössze négy tétel teszi ki, így ha másban nem is, a maratoni hosszúságú szerzeményeivel kilóg a műfaj megszokott kereteiből. Ugyanakkor a monumentális dalok minden másodpercének funkciója van. Az album esetében nem csupán unalomig ismételt riffekről és lagymatag átvezetőkről beszélhetünk, hanem tudatos építkezésről. A dalok hossza ez esetben nem csupán a tér (lemez) kitöltésére szolgál, hanem a mélyebb rétegek kibontásához és a mindent átható rideg hangulat átadásához. Ehhez pedig lassú-gyors dinamikák váltakozása, kreatív riffek és olykor melankolikus melódiák sokasága nyújt segítő kezet. A vissza-visszatérő zenei elemek habár a műfaj elengedhetetlen részét képezik, itt mégis többet nyújt annál: egyfajta tájfestésként funkcionál, elénk tárva a Skót-felföld végtelen és fagyos vadságát, mégis magával ragadó kietlen képét. Az album mindenképpen gitár-központú, a szintetizátor és lényegében a dob is csak finom kiegészítőként funkcionálnak. Itt megjegyezném, hogy mennyire csodálatos és változatos is ez a műfaj, hiszen mind az old-school black metalhoz jóval közelebb álló Fuathra, mind pedig az attól jóval távolabb eső, szintetizátorokkal telepakolt Lustrera is nyugodtan ráhúzhatjuk az atmoszférikus black metal sapkáját. Andy Marshall vokálja viszont inkább utóbbihoz áll közelebb tekintve, hogy a nyersebb mégis lágyabb és simulékonyabb hangzás érdekében nem finomkodott megpakolni azt effektekkel.
A dalok szövegvilága egyébként nagy mértékben építkezik a skót mitológiából. Olyan témákat érintenek mint a természet és a túlvilági szellemek, de egyaránt hordozzák az idő és az elmúlás szimbolikáját, kutatva egyúttal a kozmikus transzcendenciát. Kiváló példa erre a The Cailleach vagy a The Slaugh tételek. Előbbi gael nyelven öregasszonyt vagy boszorkányt jelent, aki a zord időjárás jelképe, míg utóbbi a szintén skót folklórból ismeretes holtak serege. A szóban forgó entitások remekül összhangban vannak magának az albumnak a zeneiségével. Az idők múlásának és a régmúlt szellemiségének lassú kihűlésének témái szépen görgetik az egyébként is fagyos atmoszférát.
A III összességében egy kompakt kis album lett, különösen ajánlom azoknak, akik szeretik a vissza-visszatérő zenei elemeket és nem ódzkodnak hallgatni ugyanazt a témát egy egész dal erejéig. Azt nem mondom, hogy ez egy világot megváltó lemez lett, de szerintem nem is akart az lenni. Az viszont elmondható, hogy bár nem kiemelkedő, de az utóbbi évek egyik erős pontja lehet. Az album mindenesetre szépen tovább hizlalta a modern, új generációs atmo-black albumok világát, amit én bárhol és bármikor örömmel fogadok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
