Szinte látom magam előtt a szegény, régi vágású forgács olvasókat, ahogy fellépnek az oldalra és azt látják, hogy boymester má’ megen írt egy kritikát egy doom metal lemezről és veszettül elkezdenek görgetni lefelé, ahol csak oldboy többnyire számkivetett, vagy aktuális kedvenc anyagait veheti szemügyre (külön köszönet neki, hogy időnként magára vállalja azt, ami senkinek sem kellett). Ennek az okai igencsak egyszerűek: cikkírók tekintetében ránk férne némi vérfrissítés. Persze ahogy korábban, most sem kívánok mindig ugyanarról írni, de a promós fiókom dugig van frankó zenékkel és szerintem mi sem természetesebb, mint azokat előre sorolni, amik engem is érdekelnek. Kifejezetten örülök 2019-nek, ugyanis a klasszikus és epikus doom metal ebben a lassan teljes évtizedben nem produkált annyi megjelenést, mint idén. Ráadásul egész jó minőségű anyagokról van szó, amit tologatni nem fogok senki kedvéért. Néhány napja például alig 10 perces különbséggel küldték meg a kiadók a régóta esedékes Serpent Warning lemezt, aztán jött a Goatess, Nupraptor, végül pedig a Fvneral Fvkk, ami irtózatosan béna és gagyi nevén túl egy szintén nagyon várós anyag volt. A német hordát ugyanis a minőségi death/doom metalt játszó Ophis és Crimson Swan tagjai alkotják (könnyen visszafejthető névtelenségbe burkolózva, ha valakinek van ráérő ideje). A gyökerek minden esetre sok jó lemezt ölelnek magukba, ráadásul nem csak a vonagló végzet vonalát tekintve…
Szabadkozásom a bevezetőben azonban mégsem ok nélküli: ez bizony ismét a jó öreg epikus doom metal, amit a srácok leművelnek nekünk, ráadásul annyira svédesen, hogy az életben rá nem jöttem volna, hogy germán felmenőkkel rendelkeznek. Hazájukban jellegzetesen az énekre és a hangulatra támaszkodó zenekarok sokasága a jellemző (Dawn Of Winter, Wheel, Mirror Of Deception, Dreaming és még sokan mások), míga Fvneral esetében viszont a rokonságot olyan bandákkal kell keresnünk elsősorban, mint az Isole (hasonlóan finom, nagyívű vokál), vagy az egyetlen, minőségében is Candlemass utódnak kinevezhető Below. A műfaji meghatározásnál pedig nem véletlenül kerültem el a „heavy” jelzőt, mivel itt vegytisztán az epikus oldal domborít nagyot. Ezzel járnak a lassú, nehézkes dalok, amit a németeknek nemcsak nagyszerű énekkel, de valódi dallamokkal is sikerült pont annyira élvezetessé tenniük, amennyire csak lehet. Már-már furcsa is ez a finomság és kimértség, valamilyen szinten érzékelhető ridegség, de ha megfigyeljük, hogy milyen témákat boncolgat a zenekar, akkor rögtön világossá válik minden. A Fvneral Fvkk esetében ugyanis még a tipikus „papi” ének is funkcióval rendelkezik: a legtöbb dal az egyházban előfordult szexuális jellegű zaklatásokra, visszaélésekre kíván reflektálni. A közel 50 perces anyagon 8 tételt találhatunk, beleszámítva a rövid intrót, a hosszabb dalok pedig átlagosan 7 perc környéki játékidővel bírnak, ami abszolút átlagosnak számít a műfajban. Szerencsére ezeket tartalommal is fel tudták tölteni, legalábbis amit egy hozzám hasonló vájt fülű emberke értékelni tud. Érdekes ívvel is rendelkezik az anyag, ami nem egy-egy dalra vonatkozik, hanem inkább az egész produkcióra: a dalok folyamatosan lágyulnak, finomodnak. A Chapel Of Abuse vontatott éneke mellett is súlyosan megdörrenő riffekkel operál, az A Shadow In The Dormitory pedig mély basszusokkal és erőteljes dobjátékkal villantja meg tűéles karmait (itt van a legnyilvánvalóbb Isole hatás, bár markáns dallamok terén azért a svédeké az elsőbbség). Az Alone With The Crossban aztán előtérbe kerül az ének és az egyébként nagyon jó hangzással belőtt hangszerek is inkább a melankólia irányába indulnak el, ami a The Hallowed Leech esetében csúcsosodik ki igazán.
Nem véletlenül lett rögtön kedvenc, akárcsak a folytatásban érkező Poor Sisters Of Nazareth. A To Those In The Grave esetében beszélhetünk először tipikusan epikus hangulattal megáldott gitárfutamokról, ami egyszerre teszi slágeressé és kicsit sablonosabbá a dalt, a lemezt végül a When God Is Not Watching című monumentális tétellel zárják, amely után olyan elégedettség telepedett rá az arcomra, mint az éppen bilizésre szokó gyermekre az első sikeres küldetés végrehajtás után… Itt aztán repkedtek bennem a zenekarnevek folyamatosan, de nem plágium gyanú miatt, pusztán azért, mert mindig egy-egy örök favorit jutott eszembe az adott pillanatokról. Az elszállt dallamok a zseniális Unsilence hajlításaira, futamaira emlékeztettek, de eszembe jutott ICS Vortex számomra legértékesebb énekesi teljesítménye is (bár az új Borknagarban is odatette magát), amit a Lamented Soulsban produkált.
Azt hiszem van itt mit emésztgetnem és neki is látok majd újra és újra, miután végeztem a többi anyaggal (még 2018-as tartozásom is akad) és egy kis szusszanáshoz jutok… Gondolom már nem kérdés, erős és jó kiadványról van szó, nem mellesleg debütálásról, ami mindig kecsegtető egy zenekarra nézve. A vokál magas minőségét figyelembe véve több fogós dallamra számítanék tőlük a jövőben (főleg az album első két dala szegényesebb kicsit), de ezen kívül nagyítóval sem tudnék hibát találni a németek albumán, amit teljes egészében meghallgathattok a zenekar bandcamp oldalán is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.