Ghoëst
The Majestic End
A dungeon doom a dungeon synth műfajon belül egy viszonylag szűk, de jól körülhatárolható irányzat. Jellegzetességei alapján önálló alműfajként is értelmezhető. A stílus legfontosabb képviselője a svéd Ghoëst, amely A. Virdeus számos projektjének egyike (ezek közül talán a Werendia a legismertebb). A Ghoëst jelentősége abban áll, hogy 2021 óta megjelent demók és nagylemezek sorával lefektette azt az esztétikai és zenei alapot, amelyet ma Dark Dungeon Doom néven ismerünk.
A dungeon doom stílus zeneileg könnyen leírható. Minimalista megközelítés jellemzi, erősen repetitív dalszerkezetekkel. A hangszerelés központi elemei a jellegzetes szintetizátorhangzások: egy háttérként funkcionáló ún. „pad synth”, valamint egy domináns, vezető dallamot játszó szintetizátorsáv. Ehhez társulnak, a dungeon synth műfajban szokatlan, lassú, menetelős programozott dobok. Az összhatás egy kifejezetten lassú tempójú, melankolikus és álomszerűen misztikus atmoszférát teremt, amely hangulatában több ponton is rokonítható a doom műfajok világával.
A The Majestic End négy, egyenként 12–13 perces tételt tartalmazó dungeon synth album. A dalok stílusukban és felépítésükben alig különböztethetők meg egymástól, ami indokolttá teszi, hogy a lemezt akár koncept-albumként is értelmezzük. Az egyes számok mindössze néhány dallamra és minimalista dobtémákra épülnek, lassan hömpölygő, szinte állóidejű darabokként. Ez a redukált eszköztár egy nehezen megragadható, mégis markánsan varázslatos zenei világot hoz létre.
Számomra a lemez nyitótétele, a The Majestic End, Pt. I emelkedik ki leginkább. Mézédesen melankolikus dallamvilága jól összefoglalja mindazt, amit a Ghoëst ebben az irányzatban képvisel. A projekt egyik legnagyobb erőssége az old-school, kilencvenes éveket idéző hangzásvilág: kissé tompa, „kazettásan” nyúlós szintetizátorhangzás jellemzi, amely egy sajátos melegséget kölcsönöz a zenének. Ez a melegség érdekes kontrasztban áll a zene által sugárzott érzetekkel. Íme néhány jelző: monotonitás, lassúság, misztikum, melankólia, álomszerűség, temetői komorság. (Mintha egy funeral doom lemez ismertetőjegyeit sorolnám.) Véleményem szerint éppen ez a kontraszt (a rideg hangulati elemek és a nosztalgikusan meleg hangzás találkozása), illetve a melankolikus dallamok vonzereje jelenti a Ghoëst zenéjének esszenciáját.
A The Majestic End a Ghoëst első nagylemeze, egy egyébként rendkívül népes diszkográfiában (példaképp, csak demóból van 18 darab). Nemcsak erre az albumra, hanem az egész életműre jellemző egy erősen konzervált stílus, amelynek egyes megjelenései szinte fejezetekként illeszkednek egy nagyobb, átfogó koncepcióba. Ez a következetesség azonban kettős hatású. Azok számára, akik vonzónak találják ezt az esztétikát, lehetőséget teremt a teljes elmélyülésre ebben a melankolikus világban. Más hallgatók számára ugyanakkor könnyen válhat monotonná, kimerítővé, sőt: unalmassá. Azonban ha aprólékosan elemezzük az eddigi életművet, szerintem egy direkt evolúciót figyelhetünk meg. S ennek a fejlődési görbének az eddigi legmagasabb pontja a The Majestic End.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
