A norvégokra sose volt jellemző a vérben ázott kecskeszagú bestiális black/death metal. Noha a régi nagyokon látható volt pár Blasphemy póló, meg a Sarcofago is előkerült a lemezjátszókban, de ha lehet ilyet mondani őket a környezetük jobban inspirálta. A Ross Bay Cult rideg sötétsége és a forró latin pokol helyett ott a fagy lett az úr, ami jól is van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezt a stílust nem vállalta volna fel senki sem. Noha tudtommal ők az egyetlenek Norvégia terültén, akiket megihletett ez a diabolikus tűzkerék. A Goatkraft emiatt is kitüntetett szerephez jutott a zenei könyvtáramban, ugyanis megdöbbentő minőségű az a parázna lávafolyam, ami a debütáló albumuk alkalmával a fülembe ömlött. Forró ólomként hatolt be a lényembe a Sulphurous Northern Bestiality. Újat tudott mutatni? Nem, sőt még a mostani promós szövegben is megnevezik a fő inspirációként rájuk ható bandákat. A Balsphemy, Black Witchery, Proclamation szentségtelen hármasa rímel egymásra. Akik ismerik ezen formációkat, azok tudják nagyon jól, hogy mire számítsanak. A Prophet of Eternal Damnation büszke fenevadként hirdeti sátáni igéit, ráadásul mindezt olyan szégyentelen vehemenciával, mintha még mindig a 90-es évek elején lennénk.
G. felel a kénköves hányásokért és a gitárból is ő csiholja elő a vöröses fénnyel izzó lángcsóvákat, pláne akkor, ha szar a földelés. O. azért besegít neki ilyen fronton, ikergitáros támadásra számíthatunk tehát. T. pedig szintén a torkát köszörüli a háttérben mégpedig egy üveg színtiszta metilalkohollal, miközben ujjai a basszus rozsdás húrjai közé csavarodnak. Nem mondhatom, hogy túl sokat hallani játékából, inkább az a feladata, hogy kellő súlyt csempésszen a hangzásba, illetve meglegyenek a mélyebb frekvenciák is. A Prophet of Eternal Damnation nem az alkotók hazájában oly népszerű lo-fi módon szól hozzánk. Zord első világháborús rádióhangzás helyett inkább egy forró, tüzesen lüktető, már-már pulzáló stílust képzeljünk magunk elé, amiket ha lehet még tovább fűtenek az itt-ott felbukkanó intenzív gitárszólók. A basszus gitáron kívül minden jól hallható és arányos, de a sterilitástól ez a válfaj is úgy irtózik, mint ördög a tömjéntől. Most komolyan, hogy hangozna az, ha egy kristálytiszta, szinte már popos csilingelésű szűrőn át ömlene a nyakunkba a birkafossal teli gyűlöletbeszéd. A halálról, gyűlöletről és a pusztításról terjesztik sötét igéiket ezek a haramiák, ami egyből hiteltelenné válna egy ilyen megközelítésben.
Maga a zene vérbeli, progresszíót nélkülöző, büszkén primitív black/death metal, ami a bevezető Portal To Annihilation után ránk ereszti az összes démont, ami portyázik a bolygón. Az összes rosszindulat, agresszió és kínkeserv megtalálható a blast beatek tengerében és az ismétlődő gitártémákban. Vérben forgó szemekkel mossa át az összes akkordot feketekőszénnel bevont gyomrában a Goatkraft, amit aztán visszaöklendezik nekünk…egyenese a fülünkbe. A gitár kellően sűrű és energiával teli, noha csak egyike ennek a többszereplős pokoli színjátéknak. A dobok kissé tompán, de nagy intenzitással szolgáltatják a 4/4-es ütemképletet, nincs is többre szükség. Ez nem az a zsáner.
Ez a stílus bizony a grindcore ördögi kistestvére, aki nem szeretné jobbá tenni a világot, nem értünk haragszik, hanem ellenünk. Mikrodalok helyett kicsit bőbeszédűbb, elvégre annak a töménytelen mennyiségű szurkos hangyasavnak távoznia kell rothadással teli testéből. Itt a hangulat az, ami átlendíthet minket a forró üst egyik oldaláról a másikra, ahol mi kavargatjuk azt az elviselhetetlenül forrón fortyogó csatornalevet, amiben szerencsétlen földi „jóakaróink” élvezik a termált. Ha elkap minket ez a semmihez se hasonlítható atmoszféra, akkor nevetve fogunk csillámpóni módjára bokázni a magmával borított falak között egy üveg piával a kezünkben.
G. üszkösödő tüdejéből a black és a death metal közötti átmenetet hallhatjuk néhol egy kis mesterséges torzítással megspékelve. Mondhatom, hogy tökéletes hangszín az ilyen fordított misének, mint amilyen ez. Vérgőzős zsoltárjai mellé megkapja a kellő zenei aláfestést. Irányított káoszként lehet a legjobban leírni a hallottakat. Borzalmas energiák szabadulnak fel a hangszerek által, a bolygó leggonoszabb teremtményeit sikerült megidéznie a Goatkraft legénységének, ám ők képesek uralkodni a muzikális holokauszton. Parancsnokai ennek a koncentrációs tábornak és fél óra múltán, kellőképpen kizsigerelve küldenek minket az utolsó zuhanyzásra. Csendes lelassulás? Lófaszt! Szirén nő énekkel érkező lágyulás? Anyád picsája! Homoerotikával fűtött latexbillentyűfutamok? A kék osztriga bár a másik sarkon van. Itt csak és kizárólag a megszenesedett halál az úr. Aki nem bírja a hőséget az távozzon a konyhából, mert a messzi északon a Goatkraft az összes gázrózsát begyújtotta. A kritikus énemnek le kellett vonnia egy pont néhány túl egyértelmű áthallás miatt, de ezt szerintem magasról leszarja ez a trió. Az igazat megvallva én is. Ismerik a közönségüket és ezt az albumot nekik alkották. Habzsolni is fogjuk két pofára. A vacsorát az Iron Bonehead fogja szolgáltatni november 3-án.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
