Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Egy egész generáció lélegezhet most fel itt a Forgács olvasói bázisán belül (5-6 ember talán még garantálható is), hogy a sorozatban végre nem valami számukra száz éves lemez szerepel. Sok jóval őket a továbbiakban sem hitegethetem, mivel szerintem a jó zene kortalan és valljuk meg, néhány évtizeddel ezelőtt még könnyebb volt a korát meghazudtoló, meglepő zenét produkálni, mint manapság.
Különösen meglepő például nincs az arizónai gyökerekkel rendelkező, majd később portlandi székhelyű Graves At Sea munkásságában sem, ha csak azt nem tartjuk annak, hogy úgy készültek el egyetlen, 2016-ban megjelent bemutatkozó lemezükkel, mint a Luca szék. A formáció magját alkotó Nick Phit gitáros és Nathan Misterek énekes ugyanis már 2002-ben szabadjára engedte sludge/death/doom elemekből táplálkozó fantáziáját, hogy aztán számtalan tag felemésztésével saját magát is parkolópályára tegye. Szó szerint, mivel egy feloszlás is belefért a hétköznapi tevékenységeik közé, hogy 2012-ben fussanak neki újra a munkának. Ez az időszak azért nem telt el eredmények nélkül, még ha azok „csak” demók, splite, EP-k és single kiadványok képében is érkeztek. Jeff McGarrity (basszus) és Bryan Sours (dob) csatlakozásával aztán tényleg ütőképessé vált az underground körökben már gyakorlatilag ismertté vált formáció, úgyhogy nekiláthattak a The Curse That Is rögzítésének.
Mint írtam, nincs itt semmi nagy meglepetés, egészen addig, amíg figyelembe nem vesszük a hosszas előkészületeket. A The Curse That Is dalai ugyanis jóval régebb íródtak, mint ahogy elnyerték végső formájukat. Sokuk „magja” már az ezredforduló után megszületett és egy olyan felfogásban, ami manapság is egészen népszerű az olyan előadóknak hála, mint a Cult Of Luna vagy az Amenra. Ugyan az amerikaiak esetében kevésbé volt kimutatható a post jelleg, vagy nem ragaszthatták oda maguk mellé az olyan kifejezéseket, mint az atmoszférikus, vagy pszichedelikus, ezek csírái már fellelhetők voltak a zenéjükben és egyértelműen kijelenthető, hogy ha az évezred első 10 évét nem helyezkedéssel és időhúzással töltik, akkor komoly hatást gyakorolhattak volna saját műfajukra. Panaszra persze azért így sincs okunk, mivel bemutatkozó, s egyben búcsú anyaguk komplex és monumentális, hiszen több, mint egy órán át görgetik a rock’n’roll szikláját a lélek sötétségébe vezető végtelen lejtőn.
A kiadvány konkrétan valamivel túlnyúlik az egy és negyed órás játéidőn, amibe hatalmas sludge eposzokat sikerült pakolni úgy, hogy azok ne veszítsenek semmit fogósságukból és szórakoztató faktorukból. Mindezt „házon belül” érik el, hiszen az albumon csak egy vendég szerepel, rövid idejig (Alex Carlson hegedűjére gondolok). Már ez a felépítés sem a megszokott, ahogy a lemez tematikája, laza koncepciója sem. Míg a legtöbb sludge ebben az időben a masszív alkoholizmust és drogfüggőséget vetítette szeretettel a társadalom ezer sebből vérző vásznára, addig a Graves At Sea az egészet megfejelte modern köntösbe öltöztetett misztikummal, ami az emberi sorsok elrendeltségének kérdéseit járja körül. A dalok egy-egy, gyakran a való életben megtörtént, vagy elképzelhető eseményt mesélnek el nekünk ilyen szemüvegen keresztül. Az események a legtöbbször tragédiába torkollnak, elkerülhetetlen a vereség, a dicsőség nélküli elmúlás, ami haragot vált ki minden áldozatból, akik felteszik maguknak ugyanazt a kérdést. Megérte egy helyen dolgozni egy életen át? Megérte bemenni az iskolába? Megérte a családalapítás? A válasz legtöbb esetben elmarad, csak a kétségbeesés, a reménytelenség tud érvényesülni, amit a lemezen Nathan éles, húsba maró ordításai, dühkitörései tudnak kibontakoztatni. Az önmagukban hatásos darabok közül talán a legizgalmasabb téma tekintetében a The Waco 177, ami egy 2015-ös texasi lövöldözésre utal és a törvényeken kívüli élet izgalmát állítja szemben az ártatlanok halálának elborzasztó tényével.
A maratoni sludge menetelések legfőbb mozgatórugója a dühös ének mellett azonban mégiscsak Nick Phit, hiszen az ő gitárjátékának köszönhetően tudunk kapcsolatba kerülni az egész produkcióval. Hihetetlen módon képes megtartani a súlyt és erőszakosságot úgy, hogy fogósabbnál fogósabb riffeket állít csatarendbe. A tipikus sludge kalapálások mellett a játékában fellelhetünk klasszikus heavy metal elemeket, kalandosabb stoner futamokat egyaránt. Az is malmára hajtja a vizet, hogy az egyébként ötletesen megírt, hosszú tételek során nem lövi el azonnal az összes puskaport, hanem a bejáratottabb, monotonabb panelek közé illeszti be remek kapaszkodóit. Ezen a téren összeköthetjük egy kicsit a slágeresebb Cathedrallal is, bár az amerikaiak jobban ragaszkodnak a középtempókhoz.
Dalokat nem szeretnék kiemelni a lemezről, mert nem is igazán tudnék, úgyhogy ha kimaradt, akkor repüljetek rá erre a sludge szörnyetegre. A játékidőből tényleg lehetett volna egy keveset csípni, de még ez sem tűnik egyértelműnek. Szóval nagy kár, hogy ennyi volt…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
