Elég jó ez...nem értem a pontszámokat. A vokál is elég téboly...

Túl laza, túl stoner, túl desert, túl southern. Régimódi hard rock-ként sem funkcionál nálam... Mondjuk profi, elismerem, de a klisé ilyen bő dózisban már nem érdekel.

Én azóta próbálkozom az Angertea-val mióta felbukkantak a színen, de sosem találtak utat hozzám. De biztos megvan ennek is a maga közönsége, ha már 20 éve csinálják.

Ami furcsa az Amorphis kapcsán, hogy az Eclipse óta mindig csak árnyalatnyi különbségeket lehet felfedezni a sorlemezeik között, ami azért nagy kérdőjeleket vet fel bennem azt illetően, hogy van-e még elég szufla ebben a zenei formulában, amit idestova 10 éve tolnak. Nekem tetszett ez a lemez is, de már várnék tőlük némi továbbhaladást.

Jó hogy még mindig létezik az Anthrax...ennyit a pozitivumokról, de én maradnék a Fistful...és Spreading...albumaiknál. Ja, és egy óra játékidő nagyon nemgyerebe ilyen zenéből. Akkor is elunnám az agyam rajta ha kiváló dalok lennének a lemezen!

Kicsit tényleg több a pátosz és az emelkedettség a kelleténél, de amúgy igényes, minőségi munka!

Érzelem és dallammentes zene, számomra nem létező atmoszférával, ami a zajmasszán áthatolni amúgy sem tudna... Nagyjából a pár körrel ezelőtti borzalmakkal - Necrotic Entity, Accita, Lawless Haightred - megegyező az élvezeti értéke.

A hörgés rettenetes. Még a maradék kedvem is elment tőle. A Pangaea c. számra készült klipet is inkább ne néztem volna meg...

A borító király, a zene középszer.

Az ízesen elővezetett klasszikus heavy metal nem ellenségem, de a Blazon Stone tényleg inkább komolytalan kategória.

Jaj, ez egy kicsit zsengére sikerült.

Ez grungery kompatibilis, ami egyébként egy nagyon jó honlap,szoktam is ott olvasgatni. Tiszteletem a kitartásnak. Csak így tovább. De ez a lemez számomra a belehallgattam de átugrom kategória. De biztos megvan a tábora. Hallhatóan minőségi is. De most hirtelen eszembe jutott az atomic - slashing victory lemeze. inkább meghallgatom azt. Utóirat. Nekem pont a basszus kiemelése tetszett. Faszagányos.

Szokták viccesen mondani egy többlemezes együttesről, hogy eladták magukat csak az első lemez meg a demók voltak jók. Bár a demókat nem ismerem, de az amorphis-tól tényleg csak az első lemez tetszik. Ilyen még a sentenced, attól is csak az első lemez tetszik. Bár minden új lemezükbe belehallgatok, már követni se bírom olyan egyforma mind. Háttérben elpötyörészett, de az biztos, hogy csak a hangpróba kedvéért hallgattam végig. Egyébként úgy kirepítem a lejátszóból mint macskát fosni.

Annak idején a rádióból vettem föl az among the living-et és nagyon tetszett. Akkor még nem tudtam, hogy pont a számomra legjobb lemezükbe futottam bele. Utána szaladtam megvenni az épp aktuális state of euphoria-t, de az öröm elmaradt. Beszereztem az első kettőt, számomra az egy kalap szar volt, majd később megjelent a persistence of time az eléggé tetszett. Azóta viszlát anthrax, a Bush éra kedvelőit meg nem akarom megsérteni. Itt csak azt tudtam értékelni pl.evil twin ami hasonlított a persistence of time lemezre. De azt meg meghallgatom az említett lemezen. Nekem ez egy rossz értelembe vett slágeres valami. Nem tetszett oxt jónapot.

Ja,hogy ez nem a gire aranyhajnal. Azért kiütközik Kátai Tamás zenei zsenije a thy catafalque lemezein amiben Attila is énekelt. Mert jó ez, azért valami hiányzik. Talán több durvulás. De ez azért egy őszinte trendektől mentes szép zene. A borító is nagyon szép. Szóval csak így tovább (sablonosan mondva).

Előnyükre változtak. Olyan mint a gorefest- soul survivor csak másként. Nekem ez bejött. A leglazább pillanatokra is hörögnek.

Dől ránk a thrash mostanában mint a szar. Ezt se gondoltam volna a '90-es évek közepén. Pedig ez a kedvenc stílusom. Csak az a baj, hogy mind tökegyforma. Riffelgetünk oxt annyi. A régi "nagyoknak" (persze most nem a big four-ra gondolok) hanem a számomra nagyoknak, megvolt a képessége ha elmegyek valahova akkor is az eszembe jár a trehányul kiköpött refrén mondat. Pl. a német necronomicon-tól a magic forest. Na nem is ez a lényeg, hanem az, hogy bár a hagyományos thrash nyersebb formáját szeretem, ez a fajta első lemezes xentrix féle riffelgetés levett a lábamról.

Hejj ekkora running wild hangulatot. Mivel szeretem Rolf mester műveit '94-ig ez igazán jólesett. Valóban jobb ez mint a '94 utáni lemezek. Bakker simán átverhetett volna bárki, hogy ez az új running wild. Még meg is dícsértem volna,hogy végre a zsenge lemezek után magára talált he-he. A dobhangzás szerintem a port royal lemezre hasonlít, ott finomított a gitárhangzáson meg a dobhangzáson is. Aki szereti a running wild-ot szerintem nem bánja a hasonlóságot hanem örül neki, hogy született egy jó lemez a rw stílusában.

BM közepes színvonalon. Nem mozgat meg bennem semmit...

Alapvetően szeretem az ilyet, ezt is jól esett hallgatni, de ez most nekem túl southern ízű lett.

Ahogy az ismertetőben leírtam.

Egész jó, de nekem továbbra is az Elegy-Tuonela-Far from th Sun trió számít AZ Amorphis lemeznek. Itt, ahogy a korábbi Tomi-s lemezeknél hiányolok valamit...

A Worship Music után fel volt adva a lecke. Elsőre nem is tűnt úgy, hogy sikerült utolérni, de néhány hallgatás után mondhatom ez is egy erős lemez.

Az Aranyhajnal kellemes hallgatnivaló.

Túl zajos ez nekem. Az olyan lassabb témák mentik meg, mint amilyenek a Baptism Nihl végén is találhatóak. Vagy mint a lemezt záró Cultus.

A zene egész rendben van, ez is az "éneken" bukott el nálam. Az Ever Flowing Stream azzal a pszichedelikusabb megközelítéssel és dallamos énekkel viszont üde színfolt.

Kellemes thrash, semmi több. Az énekről itt-ott Katona Főnök is beugrott.

Mivel a RW sem volt kedvencem sosem, így ez sem fogott meg. Azt mondjuk elismerem, hogy jóval több ez, mint stílusgyakorlat.

Ennél átlagosabb zenét nem is nagyon tudok elképzelni. De legalább valamennyire élvezhető volt.

Nem egy Clutch az biztos. Az elején kifejezetten irritált ez a műretróskodás (ami pl. a Clutch esetén eszembe sem szokott jutni), aztán volt egy-két hallgathatóbb dal a lemezen, úgyhogy az összkép nem annyira tragikus. Egész egyszerűen csak felejthető.

Én ahelyett, hogy hosszú és nehezen értelmezhető sorokkal terhelném a világhálót egész egyszerűen leírom, hogy ez a lemez nem sikerült valami jól. Ettől még az Angertea egy fénylő csillag a magyar metálzene egén, és fénye ettől nem lett haloványabb, de ami gyengébb lett, arról ki kell mondani, hogy az.

Úgy látszik ez a kör a magabiztos A-betűs veterán zenekarok jegyében fog telni. Az Amorphis bár nem olyan régi, mint az Anthrax, de már ugyanazt csinálja vagy 20-25 éve, és előnyükre legyen mondva, magabiztosan teszik dolgukat, igényesek, és izgalmasak is tudnak lenni, maradni. Nem tudom mivel érik el, de egy látszólag laposabb lemez után mindig tudnak nagyon villantani. Erre a lemezre megint remek dalokat fabrikáltak, én pedig mindennél előbbre valónak tartom a jó dalokat, úgyhogy ez a lemez tetszik.

Sok mindent el lehet rólam mondani, de azt nem, hogy Anthrax rajongó lennék. Sőt! De ez a lemez több mint letaglózóra sikerült. Valószínűleg a 90-es években nem lett volna kiemelkedő, de manapság annyira hiánycikk az ilyen zene, ami egyszerre húzós is, technikás, agyas és slágeres, hogy nagyon jól esik. Végignézve a régi metál klasszikusok jó teljesítményét (Anthrax, Testament mindenképp, de a Megadethről, Iron Maidenről, Slayerről is jókat mondanak) elgondolkodtató, hogy mitől tudnak ezek a 30 éves alakulatok 2016-ban is nagyot szólni, és mitől égnek ki olyan hamar a mai zenekarok. És én nem hiszem, hogy azért, mert nem hagynák az újakat érvényesülni...

Én nem érzem túlságosan pátoszosnak. Lehet, hogy azért, mert egyébként sem szokásom szövegekre túlzottan figyelni, nagy hibám, de engem hidegen hagynak. Így általában nem is zavarnak. A zenei részt illetően az album második fele sikerült jobban, az utolsó tételt leszámítva, ami viszont totál gáz. Az eleje kicsit ügyetlen a lemezen, olyan klasszik szobametál feelingje van, viszont utána nagyon belelendül.

Azon kívül, hogy ennek a zajhalmaznak semmi értelme azon kívül, hogy elmondhassuk "húúúúú de súlyos", nem nagyon zavart. Zenei értéke ettől még nulla, a művészi értékeit meg csak nem fogtam fel.

És igen, van olyan zene, ami fizikai fájdalmat tud okozni!

Nekem ez ilyen hommage szerű zenének tűnik, vagyis azoknak készült, akiknek szívügye a stílus. Mint a legtöbb véleményező én is megállapítom, hogy itt bizony nem egy újabb felesleges fércműről van szó, remek riffek és szólók hallhatóak helyenként, néhol meg kerek dalok, de mivel nem kajálom ezt a fajta muzsikát, a hangzás, meg a vokál pedig kifejezetten előnytelenre sikerült, ezért nem tudok vele komolyabb barátságot kötni.

Anno még a Death or glory lemez tetszett a Running Wildtől, kb. 9 évesen, amikor még a Metallica és a GNR jelentette nekem a rock/metál zenéket. Aztán soha nem találtam vissza a heavy metalhoz. Most sem érint meg a stílus, de ha valami jó, vagy eredeti, akkor azt azért tudom értékelni. Ez viszont nem az.

Karcsú.

Nem hallgattam volna meg magamtól, de nem bántam meg, van ennek hangulata , értem is, csak engem nem érdekel.

Ez legalább meglepett.Kiemelkedő alkotás ebben a körben.

Nekik már rég lefőtt a KV, nagyon rég.

Fel kellene oszlani végre.

Hát ez katasztrófális, kifejezetten zavart, nem bírtam végighallgatni csak 3 részletben.

Szeretem a súlyos mély nyomasztó zenéket.De ez nem azt hozta amit ezekben a fajta zenékben szeretek.Ez inkább csak kásás értelmetlen zajongás volt.Fülessel meg kifejezetten zavart.

Ez állt hozzám a legközelebb az ajánlott 10 albumból, de még ez is makó-mekka távolság kb.

KB mint a borítón lévő gyerek úgy éreztem magam a lemez közepén.Gyenge volt.

Nekem nem ugrotttbe a RW mint sokaknak, valószínűleg azért mert nem hallgatom azt se és ezt se.Biztos sokakat meg bántok vele de nekem ez gagyi és komolytalan.

Kellemesen nyomasztó, még ha semmi újat nem is hoz.

Kellemes nosztalgia, de ahogy a Clutch, ez sem hoz már lázba jó ideje.

Érett, profi és tökéletesen kivitelezett lemez, de nem hoz lázba.

Nem hoz már lázba, de nem tudom elképzelni, hogy valaha is olyan lemezzel rukkoljanak elő, ami nem jön be.

Egyszerűen belefullad a pátoszba, ezt én sem tudnám másképp leírni.

Büntet a súlyosságával, még ha nem is túl izgalmas, de a mélységet tökéletesen megjeleníti.

Minőségi, de nem az én világom.

Minden szempontból közepes. A black metalnak ennél több sötétséget és gonoszságot kell sugároznia.

Érzem az egyéniségre való törekvést, de nem nagyon állt ez most össze!

Nincs mibe belekötni, ereje teljében a csapat.

A klasszikus éra leggyengébb lemezével sem összemérhető! Hallhatóan Anthrax, de egy nem sok, annyi jó dalt sem tudnék kiemelni.

Kicsit mondjuk egy kaptafa az egész lemez, de kellemes.

Mély zúgás 36 percen keresztül. Ha meg nem fejesen keresztül hallgattam hanem kiraktam hangfalra még gázabb volt a helyzet! Ezek után tudnám is értékelni a "jó" témákat ha hallottam volna belőlük valamit!

Igazából csak a régi jó svéd death metal hangzás tetszett, minden egyébre kár szót fecsérelni.

Zeneileg egész színes. Persze nem valami nagy szám, de egynek elment. Kevés fiatal thrash csapat mozog ebben a dallamos, dalközpontú irányzatban.

Nagyon nem az én világom. Ezeket a dalokat nem írták már meg mások évtizedekkel ezelőtt, meg azóta folyamatosan kismillióan?

Még egy olyan műfajban sem mondanám, hogy elmegy, ahol nincs túltermelés, nemhogy black metalban. Arctalan, unalmas, szürke, jellegtelen. Az ilyesmivel ezentúl szigorúbb leszek.

Alapból nem szeretem a stílust, a szellemiséggel nem (vagy csak nagyon ritkán) tudok azonosulni. Én nem vagyok az a stoner, whiskey, rock and roll, füstös kocsma... stb. típusú arc. A Clutch, érdekes módon, valamiért bejött, és jókor kapott el, és a dalok is jobbak voltak, szerintem. A Monster Truck is érzi a fílinget, én viszont nem akarok ilyesmit érezni.

Nem rossz ez, a lemez több eleme is szimpatikus volt (plusz a pillanatnyi Fates Warning hangulat itt-ott), de túl sok helyen kilóg az általam kedvelt zenei közegből.

Sosem fogott meg igazán az Amorphis, még fénykorában sem. A szóban forgó lemez sem fogja ezt megváltoztatni, de kellemesnek kellemes muzsika. Az anyag második fele tetszik jobban.

Én sem vagyok Anthrax fan, sem szakértője a zenekarnak, de a lemezeiket, ha szólnak, mindig szívesen hallgatom. Kimondottan jó dalokat írtak erre a lemezre is, bár a Megadeth-tel ellentétben, nekik sosem sikerült lúdbőrös élményt okozniuk. Ettől függetlenül jó, amit csinálnak.

Szerintem meseszépek a dalok, Attila hangját pedig zene nélkül is el tudnám hallgatni. Eleinte hiányzott a súlyosság, de aztán ráéreztem a lényegre. A verseket (inkább azok, mint dalszövegek) én őszintének érzem, de megértem a túl sok pátosz miatt felszólalókat is. Egy-két dalban picit nekem is sok belőle, ez az egyetlen ok, amiért nem adok tízest. Egyébként lúdbőrös, káprázatos dalokban sincs itt hiány.

Hajlamos vagyok az ilyen fortyogó, sötét death metalhoz elfogultan közelíteni, ezért vártam még a pontozással kicsit, annak ellenére, hogy már néhány hete hallgatom. Az első három szerzemény erős témákat, elsöprő riffeket rejt, elkülönülnek egymástól a dalok, aztán viszont a dalszerzés minősége valamelyest alábbhagy, inkább a hangulat viszi tovább a lemezt egészen a zárótételig, amely ismét egy nagyszerű dal. A vokál gyakorolhatna nagyobb hatást is, de van valami perverz bája ennek a dohos, bűzös leheletű bömbölésnek. A Chthe'ilist és az Apparatus valamivel jobban tetszett, de ezt is nagyon szívesen hallgatom.

Zeneileg nem értéktelen, a Pangaea, például, a jobb dalok közé tartozik, de tényleg nem szabad a klipet megnézni, mert a szegény énekesnek nem csak a hangja, de az arca is irritáló. Zene 7, vokál 5, szóval a kettő között a végeredmény.

Remek témákkal és lerágott csont riffekkel körülbelül egyforma arányban lehet találkozni... na meg egy gyenge énekessel, ahogyan ezt már mások is szóvá tették.

Súlytalan, színtelen, szagtalan, ártalmatlan... nem az én világom.

Túl sok szót, meg időt nem érdemel.

Olyan, amilyennek lennie kell. Tetszett.

Elképzelhető, hogy idáig nem hallgattam meg annyiszor, hogy beérjen. Nehéz megfogalmazni, hogy egyenlőre miért nem tetszik, de talán az adja vissza a legjobban, hogy "kényelmetlenül" érzem magam, mikor hallgatom.

Tavalyi év egyik top listás albuma nekem.

Érdekes, hogy én sem vagyok Anthrax fan, bár mindegyik lemezüket hallgattam, ismerem, ez az új nekem meglepően jóra sikeredett. Bent ragadt rendesen a lejátszóban, és ez mindig jó jel. Idén eddig ezt hallgattam meg a legtöbbször. Talán egy picit túl dallamosnak, kevésbé mocskosnak érzem, mint amire szerintem szükség lenne, de ezek nagyon-nagyon jó dalok.

Nem vagyok oda az efféle zenékért, de objektíven azért megvannak ennek az értékei. Nálam az a ritkán elővett album lesz, a legtöbbször egyben nem tudom végighallgatni, nem azért mert rossz, hanem mert nem köt le. De ritkábban (pl amikor először hallgattam meg) végig élvezhető volt.

Van benne rettenetnyi súly és mocsok, hangulata is van, klassz a borító is, de kb nulla zene.

Ennél ma már sokkal-sokkal több kell. Középszerű minden részében.

A jó thrasht szeretem, de ez nekem nem az.

Nekem meg "kőbunkó" ehhez a hozzáállásom. Ha jó Running Wild albumot akarok hallgatni, amit szeretek, akkor előszedek egyet, és azt hallgatom. Van 16 RW album, abból 3-4 nekem szinte tökéletes, és bár ezek sem rossz dalok, sőt, de totál feleslegesek.

Nyugodtan maradhattak volna a garázsban..."mainstream" feketefém...

Tökéletes autóvezetős zene. Hosszútávon nem tud lekötni.

Nekem az ének nem jön be, elsőre még nem is rossz, de a sokadik dalban is ugyanaz az elnyújtott grungeos nyávogáss jön elő. A másik ami pedig furcsa, az a tördelt dallamok, mindig megtörik, amire kialakulna a harmónia.

Nagyon rég hallgattam már Amorphist. Kár, hogy a kör végére hagytam, ez kifejezetten jó.

Soha az életben nem hallottam tőlük még semmit. Szóval az első találkozás után....egész pozitív a kép. Sőt..lehet belehallgatok még a régebbi dolgaikba is.

Nekem is a túl sok pátosszal van a bajom, ettől eltekintve már hozzászoktam. Kifejezetten jó album.

Ez aztán a súlyos zene....eszméletlenül sötét és tömény.

A középszerűnél azért ez gyengébb, nem szívesen hallgatnám újra....

Garázsba vele...és maradjon is ott!

Egészen elszórakoztatott, pedig nem vagyok nagy híve ennek a stílusnak

Nincs ezzel nagy gond, hangulat kell hozzá, és akkor működik.

Lehet, hogy nem egy Clutch, de attól még jó, kitűnő dalok, kitűnő énekes, jól egyben van az egész.

Profi meg minden, de nekem egyáltalán nem jön át zeneileg. Semmi olyan nincs benne, ami le tudna kötni.

Én is a régebbi Amorphis híve vagyok, vissza szoktam sírni Pasi Koskinent, de el kell ismernem, hogy ez egy jó lemez lett.

Én sem voltam soha Anthrax rajongó, elhallgattam néhány lemezüket, ennek ellenére kellemesen megleptek most, energikus, húzós, jó dalokkal teli lemez lett ez.

Egyszerűen szép és ennyi. Jó néha ilyet is hallgatni a sok izgalmas mocsok mellett egyensúlyként. :-) Igényesség abszolút jelen van.

Érdekes dolog... amíg a múltkori Apparatus iszonyú súlya és sötét atmoszférája 100%-osan át tud járni, ez csak percekre tudja megtenni ugyanezt (pl. a záró Cultus), nagyrészt meg elszáguld mellettem. Majd még próbálkozom vele, most csak ennyi.

Zene nem rossz, de ez a hörgés nekem se jön be.

A zenét az átlag dögunalmas thrash-hez képest kifejezetten jónak ítélem meg, de a gyenge, erőtlen és valóban borzasztóan hátra kevert és ezért gyakorlatilag alig hallható ének nagyon sokat levesz az értékből. Kár érte, legalább két ponttal többet érne nálam egy normális énekkel.

Nekem sem volt szívügyem a Running Wild (kivéve Death or Glory lemez, az tetszett), emiatt ez sem érint meg komolyabban.

Tolják a fiúk a fekete fémet keményen, de azért az összhatás mégis hiányzik. Nem jön át, pedig valami hangulata van, ez azért feltűnik. A vokál borzalmasan rossz szerintem.

Tökös Southern muzsika! Felrázza az embert!

Nem az én műfajom, de azt el kell ismerni, hogy hangulatos. Ennél mélyebben nem látok bele. Jó volt meghallgatni de nem hiszem, hogy ismét előveszem majd.

Nem rossz ez, de nem az én műfajom. Ennek ellenére igényes meg minden, aki szereti az szeresse és ne haragudjon rám a pontszám miatt, haha!

Sosem voltam Anthrax rajongó, ezután sem leszek, de el kell ismerni, hogy ez egy jó lemez. Az előzőnél jobban tetszik. A borító is sokkal állatibb!

Jómagam nem kifejezetten hallgatom a Bakos Attila által képviselt irányvonalat, ám miután több kirándulást is tettem a atmoszferikus (főként black) muzsikák világában, magától értetődő módon a sokat emlegetett Aranyhajnal is előkerült. Nem tudtam mit várjak tőle, de amikor megszólalt, leesett az állam... Hihetetlenül intelligens, igényes és borzasztó mértékben pozitív zenei utazás ez a lemez, ami mindenképp megérdemelne egy fizikai kiadást is, hogy a gyűjteményemben tudhassam!

Borzasztó mocskos, sötét, nyugtalan. Leginkább ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni. Nem az én műfajom, szóval a magam részéről elég sokat elárul az, hogy 8 pontot adtam rá. A borító meg baromi jó!

És íme, itt a bizonyíték, hogy nem minden rozsdamentes, ami északról érkezik! A szólók amúgy tetszenek, a Pangaea című dal klipje meg valami iszonyatosan nevetséges, szóval feltétlen meg kell nézni!

Én, mint egyszerű metal rajongó, nyilván nem tudom a zenész fülével hallgatni ezt a lemezt, de azt még az én halandó hallásom is felfedezi, hogy az itt bemutatott tekerés valami egészen elképesztő tehetségről tesz tanúbizonyságot. Különösen nagy élvezetet jelent a basszusgitáros tehetségének kiemelése! Nem vagyok híve a technikás zenéknek, a progresszív irányvonalat sem követem, mégis azt vettem észre, hogy az Overdrive instrumentális faltörő kosával szüntelen döngetett a dobhártyámon. Nem számít mennyire elszántan küzdött a védőkkel, a támadást vezető kapitány vokális teljesítménye finoman szólva sem győzött meg (egyébként is meglehetősen hátul szól, nem kap elegendő teret), így a levont pontszám kizárólagosan az ő teljesítményét jellemzi.

Egészen egyszerűen zseniális, erre nem lehet mást mondani. A svéd zseni, Cederick Forsberg projektje a Blazon Stone, ami nem titkoltan a 80-as évek végi/90-es évek korszakának Running Wildja előtt tiszteleg úgy, hogy közben képes saját egyéniséget felmutatni. Hihetetlen intenzív, élvezetes, epikus nótákkal felszerelt korong ez, ami kizárt, hogy ne tetszene az RW rajongóinak. Igazából, sokkal jobb is, mint minden, amit Rolf 2000 után összehozott. A borító meg csillagos ötös!

Ahogy múlnak az évek egyre jobban tetszenek az ilyen és hasonló zenék. Southern ízű rockzene pompás dalokkal. Kitűnő!

Egyszerűen nem működik.

Az Amorphis az egyik banda, akiknek látatlanban megajánlok egy maximum közeli pontot. Most is itt van minden, amit szeretek bennük. Van, amikor ez tíz pont!

Megjelenésekor meghallgattam, aztán gyorsan kukáztam is. Hát újra elővéve sem lett jobb. Scotty, inkább egy friss S.O.D-t!!!

A pontszám beszéljen helyettem. Két apróságot legfeljebb: Több kórust (vegyes kórust) és kevesebb pátoszt a szövegekbe. Attila kiváló dalszerző, ez a lemez bármelyik album mellé odatehető ebben a doomos, progresszív közegben és nem vall szégyent vele. Óriási köszönet!

Súlyos és céltalan.

Valaha (25 éve) a színtér egyik legjobb death csapata voltak, mára a death mellé belopózott a 70-es évek rockja is. Ettől egyedibb lett a zene, de sajnos az intenzitás is elveszett. Ezt így ötven körül már nem bánom, de a leszerelt lábdobért kár....

Húúúú! Ez a dalos pacsirta...... szét is vágta a cuccot.

Igaz, hamisítatlan RW. Sőt, jobb! Ajnár.....

Nem jellemző, hogy ilyen zenéket magamtól nyomjak, de ez elkapott. Kimondottan sztrádamuzsika. Olyan hangulata van, hogy kedvem lenne tényleg beülni egy kamionba és letolni mindenkit a g.cibe :D

Vannak jobb pillanatok, de nem koherens. Mintha maguk sem tudnák eldönteni egy-egy dalon belül, hogy mit is szeretnének. Nincs vektora se az egyes részeknek, se a lemez egészének. Több helyen beugrott az Intronaut, de ezek csak a jobb pillanatok voltak, majd szétestek az összesimított részletek.

Engem évek óta nem tudnak meggyőzni. Minden bizonnyal ízlésbeli különbségek miatt hagy tökéletesen hidegen amit letesznek az asztalra. Ja, és éve óta ugyan azt teszik le, vagy csak én nem hallok semmi különbséget a lemezek között?

Ami a Monster Truck esetében működött, hogy nem stílusom, de ennek ellenére megfogott és tudtam rá bólogatni, hát az itt nem jött össze. Semmi olyat nem hallottam, ami miatt újra visszakívánkozna.

Nem találtam rajta kapaszkodót, kicsúszott a kezeim közül. Minden bizonnyal a nyák tehet róla, ami minduntalan termelődik, mint a hal bőrén. Biztosan hasznos ez, csak én nem értékelem.

A Portal spanyol újragondolása. Mivel az alapötletet is kedvelem, így ezt sem érzem kevesebbnek. Tömege van, súlyos nagy tömege.

Többen hivatkoztatok itt a RW bandára, akik nekem semmit nem mondanak. Minden bizonnyal azért, mert ez a galoppozós nyargalás engem világ életemben idegesített. Ez sem kivétel.

Erős album, kiváló dalokkal és félelmetesen jó atmoszférával. :)

Kiöregedett black/death zenészek ha egyszer elkezdenek stonert játszani kö kövön nem marad. - Isten tartsa meg a szokásukat. :)

Egyes megoldásai ellenére ez egy pöpecz kis zene. - Valószínűleg még sokszor meg kellene még hallgatnom, hogy a zavaró részek felett is felületesen, de elsuhanjak. :)

Fogást nem találok rajta, igaz nem is igazán akarok. - Pont mint az előzőek. :)

Tessék csak meghallgatni. A zene magáért beszél... Ráadásul ez egyetlen ember munkája csupán. - Soha rosszabbat. :)

Ez olyan, mint a szakállas nő, vagy az elefánt ember. Groteszk, de valahol kellemesen megbizserget belül. - A többit meg ki-ki döntse el maga.

Elsőre nekem is a Clutch ugrott be. Nagyon ott van. Hatalmas hangulatot teremtenek a bontott akkordok, az akkordváltások, a tizenhatodos dob, a vokálok, és az egésznek van egy 60-70-es évekbeli bluesos szaga.

Szinte teljesen összhangzatmentes zene. Párszor érintett meg a harmóniajáték mindössze. Azon kívül részletekbe belevesző, össze-vissza tördelt produkció, és ezt leginkább az idegesítő basszusjáték idézi elő. Csömör giccs, amit művel a srác... Természetesen eszem ágában sincs technikai alapon megítélni, csupán arról van szó, hogy ez így számomra alig hordoz hangulati elemet, hiányoznak a kapaszkodók, a támasztékok... Másrészről meg annyira különleges akar lenni, hogy ezzel rúgnak öngólt. Az a fajta különcség, amire utaznak, egy másfajta felfogást igényel, amihez ők... hmmm... Nálam ez a profin előadott semmi. A lemez második fele talán érdekesebb volt kicsit.

Na! Na! Na!!! Ez már inkább hasonlít arra a zenekarra, aminek hatalmas rajongója voltam az Elegy - Tuonela - Am Universum idején. Ezen mesterhármas után még jött pár jó pillanat, azután pedig a dögunalom, és trottyos szentimentalizmus. Ez megint egy kiváló Amorphis. És Sanyival értek egyet. Számomra is Pasi az Amorphis énekese. És nem csak az énekhangja, hanem a fura dallamai miatt is. Tomi túl egyértelmű. Kanyarokkal előre levágható néha, amit hoz. A Tree of Agesért mínusz fél pont.

Az előzőnél lényegesen jobban tetszik, de voltak rajta dalok, amik kimondottan idegesítettek. Például a címadó.

Szerintem meg nem "kicsit több a pátosz, mint kéne", hanem abba fullad bele. Nem akarok senkit megsérteni, úgyhogy nyomom a pontot, és kész...

Izzadtságszagú kamionos zene, de néha ilyen is kell. Nálam pl. fél ponttal többet is megér, mint az Amorphördög :)

Mivel eddig még egyetlen Amorphis albumot sem hallgattam meg, viszonyítási alapom nem lehetett, sem fogalmam arról, hogy mire számítsak. A pontszámokat elnézve sokaknak bejön ez a stílus, én viszont elintézem annyival, hogy igényes és a maga berkein belül egyértelműen profi anyag, de térdre borulni biztosan nem fogok előttük. Az éneklős részek miatt ráadásul -1 pont. Azok valahogy nem tetszettek.

Született ennél jobb is idehaza ebben a stílusban. Nem is volt olyan régen. Gyengébbek kedvééért a Perihelion Zeng-jéről beszélek. Ez itt a hallgatható, de nem igazán emlékezetes kategória.

Időnként újra és újra el kell merülni a fekete dimenziókban.

Szép meg minőségi, de nagyon nem az én világom. Az ének stílusa idegesít, a szövegektől meg falra mászok. Már a Vágtázó Csodaszarvas idején is fáztam kicsit ettől a sámános-táltos-zengjünk-örüljünk maszlagtól, az egyébként nagyszerű Perihelion lemeztől is emiatt idegenkedem kissé, itt meg sajnos a zene sem mozgat meg.

Zeneileg nem nagy szám, de a hangulat remek.

Tuti retró cucc, a dob hangzás kissé fura.