Huh, nem egyszerű. Már most össze vagyok zavarodva, mert tuti, hogy Petya vagy Gabi a nagyobb Carcass rajongó. :P - No, de a lényegre. A dob s a basszus hangzása tökéletes, de számomra a gitárok tónusai inkább zavaróak voltak, mint érdekesek. Talán a noir hangulat miatt, vagy a Gábor new wave hatása miatt (tagadhatatlan). A black - már amennyiben ez az - rendesen át lett engedve azon a különlegesnek számító Gabi féle szűrőn, a s nem is kicsit érezni egyfajta francia vonalat a zenéjében. A pszichedelikus vonal nem kicsit próbára teszi az embert, de ha ezt elengedjük könnyebben megbirkózunk a zenével, s azzal amit közölni akar. Rendhagyó lemez az előző albumok ismeretében. - Még valami, nekem végig valahogy ott volt hallgatás közben az a jellegzetes Nagaarum, GuilThee íz.

Ezek a dalok néhol sokkal professzionálisabb kidolgozást érdemeltek volna... De! A "Forty Fives Say Six Six Six" és társai sokkal inkább funkcionálnak filmzeneként, de ez csak az én véleményem. Az album pedig csöpög az okkultizmustól, szinte milliónyi titkos, láthatatlan folyosót tár elő az arra nyitottak számára. (Ezt a muzsikát nem csak hallani, látni is kell.) - Azok ellenére, hogy nem egyből hat, s minden zenei megoldással nem értek egyet, ha elengedi magát az ember a King Dude kellemes melankóliájával elszórakoztatja az embert. A "Forgive My Sins"-től pedig szó szerint libabőrös lettem... - Lehet, ha a család elalszik, csendes magányomban belekortyolok abba a Jack Daniels-be. (Félek, hogy nem is úszom meg egy két elmorzsolt könny nélkül, mert a férfiak nem sírnak...)

Tökéletes zene, ha valaki hosszában szeretné felvágni az ereit egy langyos nyakig töltött kádban. - Nem egyszerű, de sohasem volt az Aaron Stainthorpe által vezetett halifax-i zenekar. Időről időre feltűnnek, de sohasem férkőznek a látómezőmbe. Visszatekintve, nekem még most is óriási sokk a The Cry of Mankind című nótájuk, de amikor "váltottak" és megajándékoztak egy For You-val, akkor kicsit bátrabban tekintettem rájuk. - Aaron hörgését feleslegesnek tartom, többet ront, mint használ a daloknak. - Termesztésen mindenki fenntartásokkal viseltessen az új album iránt, s csak saját felelősségére. Aki pedig a stílus híve, annak kötelező sorlemez.

Finom kis pogány fekete fém görög honból. :) Sajnos nem ismerem a Hellász-i black metal elitet, de igazából nem hiszem, hogy a top 5-be ne kerülnének be. Sajátos hangulatú, innovatív lemez a stílus keretei ellenére is. - Ha a hangzáson még csiszoltak volna, jóval több fej hullott volna az Égei-tenger homokos partvidékén... - Aki kedveli a pogány fekete fémet nyakon öntve egy kis görög antikvitással az ne habozzon, ez az album neki szól. :) - Köszi az ajánlónak.

Bajban vagyok, mert maga az album tetszik, s hangulatos is a maga nemében, de a megoldások és a felhalmozott klisék jelenléte miatt ez a produkció sajnos nem érdemel többet. A germán származású, kétszemélyes (láttunk már ilyet) horda az egyediség teljes mellőzésével, a bevált platformok alkalmazásával készítette el teljes, egész estés albumát. A hangzás azok ellenére, hogy a 90-es évek második felére jellemző ortodox black metal zenekarokat idézi egész jól eltalált, akár csak maga a vokál. Igazából semmi bajom az egész produkcióval, de sajnos fantáziátlan és a legkevésbé sem innovatív, beleértve itt a hangszer kezelést és egyéb zenei megoldásokat. - A hangulat ami magával visz. Ennyi. (A német nyelv tuti nem fog zavarni, semmit nem érten belőle.)

Nem volt annyira szerencsétlen találkozás, csak épp' nótaírás terén hagy nem kevés kívánnivalót a zenekar. Igazából időt kellene szakítani rá, de a hangzás egyáltalán nem könnyíti meg a nóták könnyű befogadását. (Időmilliomosok előnyben.) - Talán pont ez volt a cél. Véleményem szerint ez a fajta zenei nihilizmus nem vezet sehova, ha csak szintén nem az volt a koncepció, hogy beszéljenek róla az emberek. A bemutatkozás megtört, csak erős idegzetűeknek. (Lehet bennem van a hiba, mert igazából ezt a "zenét" nem értem.)

Egy újabb francia black/death metal monstrum. Az alkotóknak sikerült megint egy olyan albumot létrehozniuk, amihez le kell ülni, mert ez nem a rohanó hétköznapok zenéje. Nem is tudom, mikor hallgattam utoljára ilyen mély témákkal telezsúfolt lemezt. A hangzást mindenképpen kiemelném, s tetszik benne az a leheletnyi vékony kosz, ami befogadhatóbbá teszi ezt a zenei költemény. Igaz, nem egyszerű utazást ígér, de próbálkozni mindenképpen érdemes vele. (Amolyan fejhallgatós, félrevonulós pusztulat.) - Valahol a Behemoth jut eszembe róla...

Hűha... Számomra ez egy igazi meglepetés death metal horda. Kiérlelt muzsika, fogós riffek, s olyan simára csiszolva a hangzás, hogy a polírmunkáért külön köszönetet érdemel a producer, hangmérnök, akárki. Vonhatnék párhuzamot is a Nile-al, de minek. Órákig el tudom hallgatni az ilyen mélységű zenét, s mindig találok benne valami újat. - Jó húzás volt az ajánló részéről. Aki pedig kedveli az igazi death metal-t az ne is keressen tovább. :)

Huh, azt hittem többet nem találkozok a klasszikus kávédaráló hangzással fekete fém albumon! - De... Túl sok minden nem történik az albumon, s ha igen az is elég sokszor. No, persze aki a stílus elkötelezett híve az a produkció végén tuti megnyalja mind a 10 ujját. - Aki szeretne valami innovatívat az most lehetőleg máshol keressen. (Azért a basszus legalább jól szól, s hallható is.)

Ugye, elvileg Post-Metal, de itt aztán van minden más is. Szerintem itt senki sem fog unatkozni, nincs töltelék nóta vagy időhúzás. A hangzás a produkcióhoz mérten korrekt, s a hangszerek is jó arányban szólnak, nincsenek alá-fölé keverve, egyetemlegesen jól szól minden. - Talán ez később fárasztó lehet, de legalább nem maradunk le semmiről. - Nincs mibe belekötni. Ez bizony...

Nálam is a hangzáson hasal el. A lemez második fele jobban tetszik.

Számomra ismeretlenek voltak. A borító alapján valami teljesen mást vártam. kellemes csalódás.

Nekem ez a szomorkás mélázás nem jön be. Sokszor a giccs határán egyensúlyoznak. A hörgés valamit javít az összképen, bár az is lehetne erőteljesebb.

Olyan érzésem van mintha ugyanazt a számot nyomnák le többször egymás után.

A hangulat elviszi a lemez elejét, de a végéig nem tart ki.

Nem sok időm van mostanában, sajnálom ilyesmire pocsékolni.

Nem sikerült megszeretni pedig próbáltam. A post metalos részek tetszettek a Down to nowhwre akár az új CoL lemezen is lehetne.

Próbáltam megszeretni, vártam a csodát de nem jött. Nekem nagyon egysíkú

Nem hallok semmi kiemelkedőt bár néhol elég jó a hangulata, ebből a nyúlfarknyi lemezből is lehetne még nyesegetni. plusz szarul is szól.

A Kabuddah első hallásra tejesen letaglózott, utána a lemez többi része kicsit csalódásnak tűnt. Viszont hamar beérett. Majdnem zseniális.

Az ötletek sokasága már alapelvárás ettől a duótól:) Viszont a hangzás nálam több platformon is kiábrándítónak tűnik. Lehet, hogy digitális formátumon túl nem ilyen lapos, de számomra itt bőségesen leradírozza az ötletek élét. Van az a black metal szerűség, aminek jót tesz ez a hangzásvilág, az Urban Noir ettől többet érdemelne.

Többszöri nekifutásra hallgattam végig, mert a hangulata ellenére sem kötött le túlságosan. Ettől függetlenül érdekes anyag, amiből egy-egy dalt bármikor meg tudnék hallgatni, viszont így nagyon tömény az egész.

Szeretem a zenekar borongós anyagait a kezdetektől, ugyanakkor sosem voltak számomra megkerülhetetlenek. Sokan a fejükre nőttek ebben a műfajban az évek/évtizedek alatt akár egy-egy lemezzel is. Iránymutatásuk és kitartásuk azonban megkérdőjelezhetetlen.

Párszor végighallgattam, miután megjelent, de valahogy nem maradt meg nekem se. Nagyon jó lemez ez, de kissé egysíkú: műfajának feltétlen hívei fogják igazán szeretni. Itt is akadtak problémáim a hangzással: lehetett volna pár árnyalattal sötétebb, mélyebb...

Csatlakozom a korrekt, de semmi több vélemények táborához.

Azonnal felkeltette az érdeklődésem a zenekarnév és a mutatós borító! Klikk, bandcamp... elsőre megpillantottam a műfajt és nagyjából helyrebillent bennem az ajánló/ajánlók feltételezhető listája...valamint pillanatok alatt lecsökkent bennem a remény, hogy nekem tetsző anyagot kapok. Az esély természetesen minden anyagnak jár, sőt, üdvözítem a változatosságot, én magam is próbálok néha még tőlem is stílusidegen lemezekkel dobálózni, hátha bejön valakinek. A HP-nek meg csak jót tesz a változatosság... Szerencsére a Furnace nem annyira shit, mint ahogy a címe sejteti, sőt, ha eltekintünk a felesleges hossztól, unalomtól, valamint megfelelő hangulatban ér el minket, akkor még egy tűrhető sludge/hc/crust és miegymás anyagnak tekinthetjük. Viszont itt meg is áll, a tűrhető színvonalnál. A rövidebb tételek tényleg izgalmasabbak!

Én nem tökölök vele. Lehet, hogy nem feltétlen újdonság minden pontja, de a maga módján hibátlan extrém metal lemez.

Minőségi death metal, aminek a hossza azért éreztette hatását. Jobb szeretem az ilyet kis adagokban. Ha azonban mondanom kellene egy tételt, amit le kellett volna hagyni...nem igazán tudnék ilyet.

Finom, könnyed, szórakoztató atmoszférikus black metal....pont ez a bajom vele. Kicsit lehetne sötétebb... A borítóra lógó valami pedig egy azonosítatlan repülő jármű: azaz egy U.F.O.!

Már azt hittem, hogy van új album. Jól becsaptatok... Az Unfold The God Man egy több, mint korrekt bemutatkozás volt két éve, ami után számon is tartom a zenekart, de szerintem lesz ez még jobb is. Nekem is beugrott az Amenra neve, de a hasonlítás itt inkább negatívumot von maga után: annak a hangulati mércéjét egyelőre csak alulról tudják megközelíteni.

Egy rideg, "urban" hangulat lengi át az egész lemezt. A hangzás kiválóan adja át a lemez belemerülős hangulatát és ez által többször hallgatós is, mindig valami újdonságot fel fedezve. Egyelőre ennyi, de simán lehet még több.

Mostanában elég sok ilyen folkos, blues zenét hallgatok pedig régen ki nem állhattam, noha a King Dude akkoriban is megtűrt személy volt azóta meg nagy kedvenc. Szomorkás, melankolikus balladák amikben még a romantikus dolgok is úgy vannak előadva, hogy egyáltalán nem érződik nyálasnak. Ő számomra ezzel az okkult stílussal mindig is kicsit olyan volt mintha Robert Johnson szellemiségét vinné tovább, amiért jár a hatalmas pacsi.

Próbálkoztam jó pár lemezükkel már, de sajnos a hegedű sem menti meg őket amit imádok. Egyszerűen taszít maga a stílus, a háttérben elszólogat de oda figyelve csak zavar.

Ez számomra csak egy egyszer hallgatós, szokványos folk black anyag. Rajongóknak viszont csemege is lehet.

Na erről meg egyszerűen nem tudok mit írni. Nem volt egy olyan pillanat, hogy felfigyeltem volna valamire, ha csak nem az indokolatlanul hosszú dalokra. Amit sikerült minden hangulat és érdekesség nélkül előadni.

Na ők levisznek abba a gödörbe ahol nem akarsz lenni. Színtiszta véres hányásban fetrengős nihilizmus, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szerencsére itt nincs semmi stoneres bohóckodás, szigorúan a EHG és Noothgrush nyomdokaiban lépkedő mosdatlan sludge.

Számomra a Svart Crown egy standard black/death metal bandaként maradt meg, na de ezen a lemezen sokkal több van ennél. Nem mintha nagyon eltávolodtak volna a stílus határaitól de mégis tudták annyira variálni és annyit csavarni rajta, hogy frissnek és izgalmasnak hasson. Az ének változatos és profin előadott, a dallamok is kiválóak jó párszor éreztem egy kis arabos hatást. Szóval összességében egy izgalmas és változatos lemez és az előző anyagaikhoz képest az én szemeben szintet léptek.

Egyiptom és death metal, gondolom senki se ellenkezik, ha azt mondom, hogy ebben a Nile a király. Viszont a Scarabnak sincs szégyenkezni valója. Jól megírt brutál death metal himnuszok sorakoznak a lemezen, maximum a hosszába lehetne belekötni. A stílus rajongóinak erősen ajánlott nekem marad ennyi.

Érdekes a lemez kettősség, egyszerre kásás és durván dallamos már már postos. A borító kicsit be csapós, bár attól még egy kellemes hallgatnivaló rövidsége ellenére is.

Nagyon változatos alapjaiban véve post metal. De van itt prog és a 70es évek pszichedelikus hatása is bőven. Hossza ellenére is végig fent tartja a figyelmet, sőt többször hallgatós mindenképpen. Nem egyszer az Amenra és a The Ocean jutott az eszembe. Ahogy Zoli is írta, max a hangzás lehet egy kicsit negatívum.

Lásd lemezismertető.

Szkeptikusan álltam hozzá, mert az elején azt éreztem, mintha erőltetné egy kicsit a hangulatot, amit el akar érni, aztán ez teljesen szertefoszlott, és meggyőzött. Valóban rá lehet hangolódni.

Én nagyon szeretem ezt a zenekart már kb. 25 éve, amióta ismerem. Az első néhány hallgatások néha csalódást okoznak, ahogy most is, mivelhogy szinte ugyanazt a zenét hallja az ember most is, mint korábban, aztán lassan megmutatkozik a dalok karaktere, és magához csalogatja az embert. Ez most is így történt. Nekem Aaron mindkét vokálstílusa tetszik, és örülök, hogy szép egyensúlyba hozza az anyagot. Még mindig nem érzem azt, hogy eleget hallgattam, fejlődni képes korong.

-

A tucatlemezeket a black metalban sokkal kevésbé díjazom, mint mondjuk egy epikus doom metalban, mert hetente 50 black metal album jelenik meg, és jó esetben is csak 1-2 lemez az említett másik műfajból (nem a hasamra ütöttem, elég csak a Fémjelzés listáit megtekinteni hétről hétre). A keveset az ember megbecsüli, a dömpingben azonban elértéktelenedik maga a műfaj is, és csak a valóban kiemelkedő anyagok számítanak.

A fenyegető, doomos Willful Blindness és az ultra lassú Rogue Furnace kimondottan tetszettek, vagy csak addigra kezdi el befogadni a gyomrom, amit hallok. Számomra tény, hogy ezek jól sikerült szerzemények. A többit még szokni kell.

Mai „csomagolású”, jó minőségű, jól megdörrenő, erős extrém metal anyag.

Meglehetősen korrekt, néha még annál is többet felmutató death metal anyag. Van húzó ereje, de szuperlatívuszokban nem beszélhetünk róla.

Elcsordogált, de inkább háttérzeneként működik, nem köti le a figyelmemet maradéktalanul.

Nem is gondoltam, hogy ez ennyire változatos anyag lesz, most a HP alkalmával hallottam a lemezt először és határozottan méregerősnek tartom. Olyan megkapó dalokkal találkozni itt, hogy csak néztem! Tele vannak a ötletekkel és érzéssel.

Hát ha valaki mazochista annak ajánlom ezt a sehonnan sehová nem tartó végtelen nyöszörgést. Én inkább maradok a metal határain belül. Rémálom egy valami ez az izé.

Kiváló lemez, a mostani hangulatom és a világban történő események megfelelő zenei aláfestése. Köszönet az ajánlónak!

Nem estem hanyatt tőle, de nem azért mert nem jó a lemez, hanem mert nem az én ízlésemnek való. Ettől függetlenül a teljesítményt értékelnem kell.

Elmegy.

A zene is olyan szar mint a borító, úgyhogy az összhang megvan meg a karó is.

A Necropotence című szám kiemelkedik a többi tétel közül.

A Nasleep című szerzemény a kedvencem. Figyelemre méltó alkotás!

A dalok túl hosszúak és vontatottak, az ordibálós ének kifejezetten idegesített, de összességében untatott is.

Tetszik a lemez hangulata, amit áraszt magából. Számomra van benne egy nagy adag mizantróp jelleg. Érdekes és változatos az ének, ahogy maga a zene is, de a hangzás picit levon a produkció értékéből.

Érdekes a kettősség a szöveg és zene között, nem erre számítottam. Tetszik a melankóliával bőven átitatott hangulatvilág. Számomra ez egy igazi éjszakai „relaxációs” zene, amikor körülettem a környezet már teljesen elhalkult. A Funeral Song For Atheists című számban nagyon szép a zongorán játszott dallam. Egy kellemes ital mellett tökéletes kikapcsolódás.

Igazából nem is tudom, mit lehet még írni egy ekkora életművet maga mögött tudó zenekarról. Az biztos, hogy az új lemezt sem lehet elintézni pár felületes hallgatással. Hosszú idő kell hozzá és többszöri figyelmes hallgatás, hogy igazán az ember bőre alá tudjon kúszni ez a mélabús zene. Lényegében itt is minden eszköz adott a tökéletes hangulat megteremtéséhez, de egyelőre nem érzem még azt, hogy bármiben is kiemelkedne ez a lemez. Viszont az tény, hogy ennek a befogadásához szükséges egy megfelelő lelkiállapot is, nem lehet csak úgy mindennap elővenni a lemezt. Egy ilyen állapotban akár még nagyobbat is „üthet” az album.

Számomra is kissé egysíkú a lemez, ahogy azt már mások is felrótták kritikájukban. Rögtön az első számban a 6:48 játékidőből nettó 2 percben megy az ohhhohoozás. Mentségükre szóljon, próbálnak változatosak lenni, mert a dalokban megszólalnak különböző sípok és duda is. Ezek a folkos megoldások tetszenek is, szerintem ezek arányát legjobban a Limniades című számban találták el és itt még az ohhoohhozást sem tolják túl. De hiába változatos nem köti le végig a figyelmem és a hangzást is erőtlennek érzem.

Hallottunk már ilyet? Igen. Nincs benne semmi innovatív? Nincs. De ennek ellenére olyan hangulat árad az egész lemezből, ami magával húzza az embert. A régi nagy kedvenc Nargaroth dalokat juttatja eszembe ez az album, amiket rongyosra hallgattam. Egyszerű, csontig hatoló riffek, amik át vannak itatva melankóliával és depresszív éllel. Hosszabb és néhol ismétlődő kompozíciók, de mégis baromira működik számomra. A Pfad Ohne Kehrt is mekkora szám már, pedig egyszerű hangulatú riffre épül szinte az egész! A hölgy károgása pedig remekül illik ehhez az atmoszférához. Több mint korrekt első lemezes bemutatkozás ez!

A számokból áradó hangulat lehúz a penész rágta, nyirkos pincébe. Igazi zajos sludge káosz ez. Nehéz falat, de aki átrágta magát rajta az nem távozik kellemetlen szájízzel. Nem egy mindennapi hallgatnivaló, de megfelelő hangulatban elkapja az erre fogékony embereket.

Egy igazi extrém metal lemez ez kiváló hangzással, ami remekül ki tudja emelni ezt a rideg precízséget, amit a zenészek idepakoltak nekünk. A riffek csak úgy hömpölyögnek egymás után, mint egy mindent magába nyelő kaotikus massza. Ha pedig a massza mellett elemeire bontjuk ezt a szélsőséges zenét, akkor egy változatos anyagot látunk kiformálódni magunk előtt. Felbukkannak kórusok, tiszta énekek, melódiák/dallamosabb témák is. Pusztító alkotás!

Kiművelt technikásabb death metal a Nile árnyéka mögül kikandikálva. Nincsenek rajta igazán kiugró momentumok, de szigorúan hozza az elvárt szintet. A hossza miatt picit megfekszi az ember gyomrát. Hiába szereted a túrógombócot, ha 12 jó nagydarab a végére teljesen eltelít és rosszul érzed magad tőle. Helyette ehettél volna mondjuk 8-at is, ami nem fekszi meg úgy a hasad és kellemesebben éreznéd magad. A tehetséget és minőséget el kell ismerni, de a kevesebb néha több.

Örültem, hogy bekerült ebbe a körbe ez a lemez, mert ott volt az én listámon is. A honfitárs An Autumn For Crippled Children egyik kedvencem hasonló zenék terén, így nem meglepő módon ez az album is meg tudott fogni a hangulatával. A repetitívségének ellenére nem fordul unalomba a korong, mert ideális hosszúságú. Főként a melankolikusabb elszállások és lassabb témák tetszenek benne, mint például a Nasleep vagy Vlek című számok végén. De összességében is egy remek atmoszférával rendelkező lemez ez!

Széles spektrumot felölelő zene, ahogy írták is ez nem csak simán Post-Metal. Ennek ellenére mégsem tudott igazán megfogni a lemez. Számomra valahogy nem áll össze egy egésszé, vontatottnak és picit hosszúnak érzem.

A Fragments, The Well, Empty Room számok tetszettek a legjobban. Főleg a The Well elején a sikítás. Az óriási! Naga posztos, dallamos gitárjátéka pedig fenntartotta a figyelmet. Mi a hátrány? A hangzás és az akcentus. Tetszik a borító is, jó kompozíció.

Igazán nagy dolog, ha valaki minimális hangszereléssel maximális eredményt tud elérni, ez itt most nem jelentkezett. Viszont a Fourty Fives Say Six Six Six country jellege tetszett.

A jól sikerült Feel the Misery album után igazából sejtettem, hogy némi visszalépés várható. Nem sikerült olyan mélyre ásniuk, nem olyan bátor, visszafogottabb lett ez a lemez.

A számcímek érdekes témákat rejtenek, de ebből a zenében vajmi keveset érzékelek. Korrekt album, nem több.

Többnyire középtempós, középszerű black metal, időnként begyorsulva. A zene elég sablonos, sehol egy virga, egy csúcspont. Csak, mint egy folyam zúdul végig. A hölgy „éneke” rémes, de nem annyira, mint a tavalyi bethlehemes Onielaré (csak összehasonlítás képpen).

Leginkább megfelelő hangulat kell a lemez befogadásához, így most kevésbé érintett meg. Az utolsó számmal igazán farnehézre sikeredett a mű. Ha viszont valamiről emlékezni fogok erre az albumra, az az uborkapakolásos Hannibal Lecter borító lesz. :)

Az előző lemezükről nem sok minden maradt bennem. Meglepődtem viszont, mert nem számítottam ennyi lassulásra, meg olyan melódiákra sem, mint ami a Down to Nowhere vagy a Living in the Enemy számokban hallható. A Thermageddon gyorsasága tetszett, az At the Altar Beauty pedig elég örültre sikerült. Összeségében jó album, hozták a szintet.

Régen se voltam nagy híve a technikás death metalnak, de egy ideje már lassan távolodok a stílustól. A Scarab ugyanazon az úton jár, mint a Nile, de hiányoznak a bandából azok a kvalitások, amik annak idején a Nile-t kiemelték a tömegből.

A pipacsos lemez a black metált a lágyabb oldaláról közelíti meg. A stílusra jellemző gyorsabb részeket, lépten nyomon lassabb, könnyed, szellős tételek, kellemes dallamok váltják. Remek hangulatú album.

Kellemes pszichedelikus-posztos anyag. Inkább elvoltam vele semmint lelkesedtem érte. A nyújtott éneket hanyagolhatták volna.

Farrrkas a kritikájában remekül körbejárta az anyagot, és sok helyen csak bólogatni tudtam, miközben olvastam a leírtakat. Tetszik a lemez sokrétű, keverék jellege, az ezer felő érkező tudatos és tudat alatti inspirációk, a sok meglepetés, ami néhol csak a negyedik-ötödik hallgatásra bukik ki, és az egész anyagon átívelő hangulatbomba. A megszólalás részemről lehetett volna kicsit tisztább, de szerencsére így is mindent ki lehet venni, és organikusan áll össze az egész. Az abszolút kedvencem a Fragments lett a lemezről, az magam kis elméjében megálmodott "urban noir" hangulat ott ütközik ki a leginkább.

Zoli értékelésével szinte maximálisan egyetértek, nekem is a filmzenei feeling ugrott be a lemez hallgatása közben. A következő True Detective évadba mehet is OST-ként. :D A puritán, viszonylag egyszerű hangszerelés és konstans hangulat ellenére is változatosak a dalok, jók a szövegek, végig árad belőle a tömény, sűrű hangulat, szóval nem is akarok beleállni az apróbb (számomra) hibáiba a lemeznek.

Kellemes nosztalgiával töltött el a lemez, ugyanis régebben odavoltam az ilyen búvalbaszott gothic nyöszörgésekért. Manapság nem igazán hallgatok már ilyet, ezért a stílus keretin belül nehéz megítélnem, inkább csak a múlt emlékeihez tudok visszanyúlni. A különböző vokálokkal való játék lehetett volna karakteresebb. A 'Your Broken Shore' és a 'The Old Earth' viszont azon dalok, amikért még vissza fogok látogatni az albumhoz.

Erről el is feledkeztem, ezer köszi az ajánlónak, hogy bedobta! Meg kell hagyni, a Kawir mindmáig prominens szereplője a görög black színtérnek. És nem csak azért, mert viszonylag régóta űzik az ipart, hanem mert tényleg remek albumokat tesznek le az asztalra. Nem is tudom, volt-e olyan lemezük, amire így vagy úgy, de rossz szájízzel tekintenék vissza. Lendületes, sodró, ízig-vérig Kawir lemez lett az Adrasteia. A favorit számok részemről a lemez közepén tanyáznak a Danaidák-Limniades-Colchis hármasa révén.

Uhh, a végére már nem nekem fájt a torkom. De amúgy bírom az ilyen erőltetetten undorító károgó éneket, bár az Akral Necrosist ilyen téren semmi sem fogja überelni, annál gusztustalanabb vokált én még nem hallottam. Na de amúgy szerintem nincsenek itt óriási problémák a zenével úgy en bloc. A hangulatot szerintem a végén sikerült jobban megragadni, viszont a számhosszokból lehetett volna csípni, több ötlettel, jobban széttagolva a lemezt. A 'Der Aufstieg' és az albumzáró tétel tetszett a leginkább.

Aú. :( Respect, aki ezt odafigyelve tényleg végig tudta fülelni. Ezektől a fülsértő, zajos interferenciáktól rituális seppukuba kezdenek a dobhártyáim, az "alap" zenénél meg olyan koszos a keverés, hogy két hordónyi Dettolért rimánkodnak a fülkagylóim. Sorry, a Shitbag ismételten megerősített abban, hogy mocskosul nem bírom a sludge-ot. Farrrkas kommentjén felbártorodva az utolsó 2 számot megpróbáltam újra letoltni, hátha sikerül valami reménysugarat elcsípnem a szurkos szartengerből, de nem jött össze.

Már megjelenése óta hallgatom a lemezt, és egyet kell értenem Zolival, hihetetlen módon rétegzett és odafigyelős zene. A düreres koncertje a bandának szerintem kifejezetten rossz volt, köszönhetően a silány hangosításnak, de ez sem szegte kedvem szerencsére, azóta is folyamatosan előveszem az albumot. Nicolas dobtémái mellett nem lehet szó nélkül elmenni, karakteresen alapozza meg a Svart Crown lávafolyamként pusztító zenéjét. Tipikus black/death massza a legkevésbé sem tipikus előadásban. Idén nem is pontoztam ennél magasabbra lemezt egyelőre, és ez sok mindent elmond. Izgalmas, érdekes részletekkel telepakolt pusztítás, alattomosan elméig hatoló gitárfutamokkal és ropogtató, elemi dühöngéssel.

Micsoda kör ez eddig, egyszerűen nem tudok lepontozni semmit. A Scarab albumával is így vagyok, egyszerűen olyan minőségben szállítják a death metalt, amibe a stílus rajongói szerintem nem tudnak belekötni. Mondhatni, hogy a megszokott, tipikus fegyverzettel és technikákkal vannak felvértezve az egyiptomiak, de mégiscsak van egy különleges íze a lemeznek, illetve plusz érdeksségként itt a megannyi vendégzenész! Ami miatt nem tudok több pontot adni, az a viszonylagos egyhangúsága a lemeznek. Nincsenek kiugró momentumok, meglepő villantások, csak hömpölyög, mint a Nílus a jól megszokott medrében.

Jóféle atmoszferikus black, nincs igazán túlgondolva, de ezt nem is róvom fel neki, mint hiba. Néhol ugyan kissé repetitív, de kellemesen el tud szórakoztatni minden egyes hallgatásnál. Az elmúlt évek csemegéi alapján érdemes lesz jobban odafigyelni a holland black színtérre. Egy dolog viszont nagyon zavar, a borító jobb felső sarkába belógó valami. Az mi a pöcsöm?

Bőven kell még hallgatni, mert nem volt rá elég időm, de az már most egyértelmű, hogy zseni anyagról van szó. Egyelőre megelőlegezem neki a magasabb pontot 3-4 hallgatás után is, mert itt érzem, hogy hosszabb távú barátság van kialakulóban. Örülök, hogy 2018-as megjelenése ellenére bekerült a körbe! :)

Nagától számítottam is az efféle összetett, mondhatni komplex zenei/hangulati csavarokra, amiket most is jól alkalmaztak. Való igaz, hogy ezek (idő és önnön belsőm hangulatának hiányában) többszöri neki futásra vittek el magukkal, de akkor nagyon messzire és néhol nagyon-nagyon mélyre. Nekem valahogy tetszik, hogy nem teljesen steril a hangzás. Amolyan sötét urbánus balladák rólunk az eljövendő kor számára.

Számomra inkább az üzenete, mint a zenei mélabúja a jelentősebb. Szer2tem a filmzenei andalgásokat, de az egy szál gitárral a tábortűz mellet akusztikától a falnak megyek. Ennek viszont meg volt a maga atmoszférája… kis valós (2 ujjas) perverzió.

A bánat metál újabb bibliája, amibe a MDB beleöntötte az utóbbi évek őket ért összes fájdalmát, és nyomorát. Hű életérzések, még hűebb hat láb mély hangulati zenével. Azt hozták, ami tőlük elvárt, egy hibátlan érfelvágó albumot.

A borító betegebb, mint maga a zene. (ha-ha) Igaz, ha egy „ovis” szintű rajzot lehet borítónak tekinteni. Bár gondolom nem egy ovis készítette, és gondolom meg is van a jelentése, oka miért egy a mű került fel rá. Zeneileg egy tucat a hasonszőrű zajongó sludge/HC keverékből. Igaz idegek kellenek hozzá… meg némi kiegészítő.

Rendesen gyalulnak… lassú, néhol már monoton, de egyben őshatású gyilkos ragaduzó. Kiütött, mint vuhani halárust a korona vírus.

A borító alapján azt hittem egy alter banda, aztán olvastam, hogy atmoszférikus black… basszus mondtam magamba. Mindenesetre jó kis muzsikát rittyentettek. És ismét beigazolódott, hogy nem a küldő alapján ítél az embör.

Ez nem csak egy szimpla post-metal, ez attól sokkal több. Egy éteri, kozmikus, spirituális zenei/lelki massza/manna, amit éhesen, vágyódva szívsz magadba. A dalok hosszúságával semmi baj, inkább segítenek átélni a meglehetősen nehéz, egyben delejesen pszichedelikus atmoszférájukat. Igaz volt rá 3 évük, hogy egy ilyen lemezt megszüljenek…