Oszt tököm tudja. De azért elég halovány. 14:30-nál vannak reménykeltő dolgok, de elbasszák. Sorban illeszkedik a holnap elfelejtem lemezekhez.

Első kettő még ok. Itt is megy a thrash, csak nem az én ízlésemnek. Chuck Billy igazi túlélő. Minden jót neki. Én nem szeretnék újrahallgatni ennyire unalmas thrash-szerű zenét. Jók a szólók csak kurvára fárasztóak. Áporodott füleim nem ilyen hangzást kívánnak eme stílusban. Jó ez aki szereti annak. Bevallom az etalon thrash lemez Virus- Pray for war se kívánt volna ilyen hosszú játékidőt.

Jó unalmas az egész lemez. Semmi maradandó. Nem is tudom igazán értékelni. Jöttek mentek.

Kell ennél jobb?Nekem tetszik.

Idegesítő. Ezt sokkal jobban megcsinálták már mások.

Ez oxt minek? Nem tudok elképzelni rajongókat. Monnyuk leszarom a rajongókat ez mostani hangzásilag is, semmitmondóságilag is egy közepes nulla.

Osztan itt még ilyet nem hallottunk.

Első hallgatásra 10 pont. Elsőosztályú visszatérés. Nem hiszem hogy valaki mást várt.

Kielégítheti a zenefogyasztókat, de a zeneszeretőket nem baszhatja át. Nekem a zene nem termék. Számomra a zene a lélek kivetülése. Amibe becsúszhatnak simám fals hangok. Nem korlátozza zenei tudás, inkább az érzések. Itt ilyet nem találtam . Jól összerakott, még szerethető is, profi is. Jól is szól. De még se kell nekem.

Cirith Ungol visszatérése inkább. Ezt se hallgatom meg többet.

Tudnak zenélni, talán nagyon is és ezt meg is akarják mutatni. Ez szerintem az egész lemez rovására megy. Engem fárasztott a nyers vokál, amiben valljuk be, semmi újdonság nincs. A zene sem hoz sok újat. Produkciós szempontból tök rendben van, itt is azt érzem, a kevesebb több lehetett volna.

Zúznak, mint rendesen. Engem valahogy most sem győztek meg. A kevesebb (szám) több lett volna.

Ez a csapat még akár a kedvencem is lehet. Az a fajta kicsit elszállós, kicsit gótikus, kicsit Anathema-s, kicsit Floyd-os, kicsit dark elelgy, ami együtt nagyon szimpatikus és szerethető elegy. Meghallgatom még néhányszor.

NAGYON untatott. Még háttérzenének se szeretném újra hallani, annyira unalmas.

Mostanában magamtól nem hallgatok ilyet, de ez most nem esett rosszul. A rövidebb dalok működtek igazán, a hosszabbak ebben a stílusban - nálam - már időhúzásnak tűnnek. A Coffin Earth szerintem az esszenciája a Blind To Faith-nek.

Nem gondolná az ember, hogy ez egy 1999 óta létező csapat ikszedik lemeze. SZó, mi szó, egyéni ötlet nincs. Sokszor felhasznált panelekből építkeznek. Lendület van ugyan, de ez a stílus még kezdő metalos koromban sem tudott sokáig lekötni.

Az a fajta black metal, amit még szívesen is hallgatok alkalmanként.

Korábban sem fogtak meg, most sem. Nem rossz, de nekem pont a hangulat hiányzik belőle, ami miatt például az újkori Anathema lemezeket nagyon bírom. Ez háttérzenének tökéletes, ott vannak benne a korai progrock hatások, de nekem valahogy nem adja azt, ami miatt azt érzem, újra meg kellene hallgatnom. Ezen nem segít még a Solitude sem, SZERINTEM ez nem ér a közelébe sem az eredetinek, sem a Cathedral feldolgozásának.

Emlékszem, annak idején a Metallica lehetséges utódjaként is emlegették a csapatot, ami a lehetőségeiket illeti. Nos, igaz, hogy kb. olyan arénákba való dalaik vannak, amiket a 5FDP-vel tudok rokonítani, kevesebb azonnal ható slágergyanús tétellel, amiket még súlyosabb, de azért fogyaszthatóbb köntösben tálalnak. Bár a lemez hossza elfogadható lenne, azért nem mondom, hogy végig fent tudta tartani az érdeklődésem. A Bleed Into Me viszont egy jó dal.

Egynek elment ez a retro metal. Az biztos, hogy az énekes King DIamond és (engem bizonyos témáknál) Axl Rose jellegű dallamai nem működnek mindenkinél. Engem nem zavartak. Nem az én zeném, de el kell ismerni, profin össze van rakva. A záró dal meg hangulatában is elkapott.

Nem igazán értem, hogy mitől buzis ez a lemez. Szerintem nagyon rendben van. Akár egy számban is van annyi ötlet mint máshol egy egész lemezen. A zene baromi precíz de nem lélektelen a tempó változatos, a dobos qrva jó a vokál sem egysíkú, úgyhogy nálam ez 10-ből 11.

Próbálok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire nem érdekel ez a lemez. Technikailag rendben van, a rajongóknak biztos nagyon tetszik, én untam.

Nem zavart, de nem is tudta felkelteni az érdeklődésemet. Darkos lötyögés.

Nekem ez egy teljesen semmitmondó lemez. A lengyel narrációt feleslegesen soknak találtam. Az utolsó szám miatt -1.

Nem tudok mit mondani, nem tetszett.

Ami könnyen elérhető volt meghallgattam, elég is volt belőle ennyi. Több energiát nem akarok belefektetni.

Nekem bejön a hangulata.

Hangulatosan indult, de a lemez második felére elfogyott a lendület eléggé leült.

Kicsit húztam a számat mikor megláttam az ajánlást, de alaposan megleptek. Nagyon jó kis lemez lett, a tiszta ének jól szól, néha olyan mintha egy avenged 7fold lemezt hallgatnék. A kiabálós részeket nem szeretem , de itt többnyire ez is működik. A zenei témák változatosak a megszólalás is jó, a dobos pedig különösen tetszett

Első és valószínűleg utolsó találkozásom a zenekarral. Érezhető, hogy a címadó nótát polírozták a legtovább de a klippet nézve nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek inkább. Minimális eredetiség, sok sablon.

El vagyok szokva az ilyen giccses zenéktől, ez tényleg a "buzisan fancia". Olyan szinten túl van tolva, túl van díszítve, hogy nekem jelenleg ez az éppen a elviselhetetlenség határán mozog. Hallgattam azért addig a pontig, hogy megláttam a 25 perces dalt. Akkor egy el mész te a faszomba felkiáltás társaságában kinyomtam, bocsesz, itt most én vagyok a gyenge láncszem.

Amikor még rendszeresen hallgattam thrash-t, se szerettem a Bay Area-i dolgokat. Nos ebből nekem egy óra hossza, a végére már inkább fárasztóbb mint tűrhető.

Ahhoz képest, hogy úgy álltam neki, hogy biztos nem fog tetszeni, kellemeset csalódtam. Nem az én műfajom, nem is tetszett benne minden, de a hangulat, sok téma és megoldás igencsak elkapott, mondjuk sok meg nem.

A bajok ott kezdődnek, hogy megjelenés óta hallgatom az új Odraza lemezt és akaratlanul is ahhoz hasonlítok most mindent. Egyáltalán nem rossz ez, de ahhoz mérve elég karcsú.

Holy terror alapokon nyugvó, láncfűrész imádó metalcore. A hatások egyértelműek, a tagok veteránok, a zene pedig az ami és nem is akar több lenni, rohadt jó hangzású reszelés, rohadt jó témákkal, 20 percben.

Azon kívül, hogy bosszantóan unalmas volt, mást nem igen tudok mondani róla.

Egyike azon zenekaroknak, aminél nem értem a hatalmas rajongást. Nekem minden lemezük egyszer hallgatós, sima erdőben kóválygó black metal, semmi érdekes, semmi kiugró, de még a hangulatot se igazán találom.

Nem értek ehhez a stílushoz, úgyhogy nem fog annyit érni a véleményem, mint mondjuk Oldboynak, de körülbelül azt érzem mint Naga. Egyszerűen nem hallom, hogy mitől is kéne itt hasra esni.

Sosem hallgattam ezelőtt őket, így elvárások nélkül ültem neki. Ma egész nap a munkában gridncore-t és powerviolance-t hallgattam, így tök jól esett haza felé úton ez atipikus metal alapokra épülő zene, az ének kifejezetten tetszett. Mondjuk hallgatni attól még nem fogom többet.

A heavymetalt azóta se szeretem.

Én nem tudom mi van mostanában a franciákkal, de kezdenek lenyűgözni. Mindenképp köszönet illeti az ajánlót, aki nélkül biztos nem is hallok erről a bandáról, pedig nem akármit tettek le az asztalra.

A Testament és a Trivium után ezen felröhögtem annyira szar.

Ugyanaz mint a Wolf-nál, bandcamp? valami? Ráadásul ilyen nevű zenekarból van vagy 15. Ja itt volt bandcamp 1 számmal, remek.

Nem semmi...

Az utóbbi időben kikerültek a látómezőmből, de ez a lemez odabasz, köszönet az ajánlónak!

Azért az ilyen nevesincs zenekaroknál elvárnék egy bandcampet, mert még a Spotify-on sincs fenn, a youtube-on is úgy kellett utánanyomozni hogy legalább nagy nehezen előbányásszak egy pár számot. Ismeretlen, átlagos és még nehezen is fellelhető, így kell a faszomnak, nem éri meg a bele feccőlt időt. Mindezt és mindent összevetve ez így elég gyatra. Nem is értem miért nem futottak be soha?!?...

Egyszer elment, nem rossz, de nem is érdekfeszítő.

Rémesen öregszem... Egy óra ebből a reszelésből nekem már halálos. Dalonként szívesen elhallgatom, de az egész lemezen átívelő 7/8 - 9/8-os sorvégek nagyon fárasztanak. A kivasalt, statikus hangzás sem segít a befogadásában. A videoklip alapján valami sokkal érdekesebbet vártam. A Demonic - The Gathering korszakuk volt számomra a nyerő...

Én egy atomrobbanást vártam, lévén ez a banda egyike azon keveseknek, amiknek minden lemezét hibátlannak tartom. Nem jött el, de így sem rossz. Volt rá egy tízesem, hogy nem lesz metal. A SUN-on már lehetett érezni, hogy Jonaséknak a metal kezd szűk skatulyává válni. Az Antithesisen és Privilegivmon kívük minden lemezük más... Ez egy kicsit The Cure-t idéző, de sok-sok egyedi vonást is tartalmazó pop-rock lemez. Black metalból idáig hosszú út vezetett. Kör végéig lehet még belőle tíz.

Ezzel már engem sem vernek át. A lengyeleknél nagyon megy egy ideje a naturál hangzás és az anyanyelvi ének. Nálam ez csak pluszpont lehet, csakhogy itt a zenei tartalom hiányzik időnként. A totál panorámázatlan dob sem tesz jót... Szóval nem egy Furia. A lemez végére tették a jobb dalokat.

Fasza powerviolence / hardcore zene, amilyent nagyon szerettem hallgatni a veszprémi Szigonyban. Sokéves sörbűz, szakadt ruhás arcok, hátrabaszott baseball sapka, a falakon painttel rajzolt plakátok. Hasonlít egy kicsit a hazai Jackre.

Fú, de dühös itt mindenki...

Na, ezen a bandán nem tudok eligazodni. Egyik lemezük tetszik, aztán nem, aztán megint... Kicsit hasonlít a Fenre. Sok a sablon, de jól szól, viszont egysíkú is kicsit. Meg tömény...

Kamu a köbön. Ez most tényleg tetszik valakinek a Season of Mistnél, vagy csak ismét azt a jelenséget tapasztaljuk, hogy a "szupergruppok" finganak egy öblöset, és azonnal ki kell adni háromféle bakeliten, meg mörcsgiccs áradattal? :-D Mondjuk zavarni nem zavart, csak minden egyes hangját hallottuk már ötszázszor. Az már inkább, hogy alul a tageknél az Anathema és a Porcupine Tree is szerepel (Porqupine Tree-nek írva). Ezen két banda lábujjáig sem érnek fel.

Nascence! :-D Én még annyit tennék hozzá, hogy ez az a dobhangzás, amit alig bírok elviselni. "Halljátok mit játszok? Jól hallatszik minden? Halljátok? Halljátok?" Közben meg elég jól parasztvakít. A figurák nagy százaléka pont az, amit előbb - utóbb a legtöbb duplázós hős megtanul... Ja! Ez a Trivium?

A Devil Seed mintha változatosabb lett volna. Itt az ötödik dalnál úgy éreztem, mintha még mindig az első szólna. A Devil in the Flesh kivétel volt, az tetszett is.

Amennyire Edvin Marton a hegedű Lajkó Félixe, úgy a Helioss is pontosan annyit képes felmutatni értékteremtés cimén. Szeretnének ők a prog metal világitótornyává válni, magasztos eszményeket fáklyaként körbe horodozni, csak közben mégsem veszik észre, hogy a jószándék által vezérelve erőszakot tesznek egy már amúgyis megfáradt műfajon. Nem tudom eldönteni, hogy ez az album most "franciásan buzi", vagy pedig inkább "buzisan francia"

Igy illik szólnia egy erőtől duzzadó anyagnak. Meglepő, hogy ennyi idő után is képesek még ilyen kivaló dalokat irni és ilyen vehemenciaval előadni azokat. Nem voltam soha egy igazán nagy Testament fanatikus, de ezzel most levettek a lábamról. Igaz, számomra mindig is kiemelkedtek a thrash mezőnyből. Ez legalább annyira tetszik, mint a The Gathering albumuk (ami talán az egyik legjobb tőlük). Az elmúlt hetekben legalabb 20-szor lepörgött, igy nem vitás, hogy elfogult vagyok. A sok utálatos (közben pedig profi) töményre kevert death-black orgia után számomra ez igazi felszabadulást jelent. A Titans of Creation tart valalhová, explicit, igazi dalok vannak, nem pedig csak egy önmagában örvénylő feketelyuk. Az album boritó pedig talán az utóbbi idők legjobbja.

Az idei év legjobban várt albuma számomra. Örülök, hogy az előző, SUN album popzenébe hajló vonalát vitték tovább.

Az énekesnek valaki szóljon, hogy "Részeg vagy, menj haza!". Ettől elketintve sem tudok pozitivan nyilatkozni, zeneileg is közhelyes. Minden nemében a postmodernitás keretei között akar mozogni, de megugrani nem meri azt.

Micsoda csemege! Ez nem core alapú zene, mégha nyomokban elő is fordul benne. (Mellesleg a túl sok core zene aranyeret okoz). Tessék csak figyelmesen meghallgatni, hogy milyen elemekkel, dallamokkal operálnak. Ez pontosan az, ami a korai black metál alapjául szolgált: dühös, rozsdás, vérgőzős punk orgia hosszasan kitartott riffekkel, néhol szinte már doom-ba hajlik. Nem áll messze a Darkthrone-tól, de sokszor a Triptykon/Celtic Frost dallamvezetésétől sem. Az énekes srác vokalizálása pedig teljesen T. G. Fischer mester fröcsögését idézi meg (csak neki nem minden második szava a "flessssh").

Kemény, akárcsak a fagyott kutyszar. Ja, hogy nemcsak olyan kemény...

Tesco gazdaságos Enslaved. Profin sikerült materializálni az jelentés nélküli unalmat. Ez azt a fajta bepunnyadt életérzést közvetiti, amikor az ember el van temetve 2 méter hó alatt és igazából nem tudja eldönteni, hogy kimásszon-e alóla vagy pedig inkább megfagyjon a mélyenszántó gondolataival karöltve.

A Green Carnation nagy kedvencem, főleg a Light of Day.. albumuk, de akár a Blessing In Desguise is 10 pontos nálam. Szóval nem kis elvárással voltam irányukban. Az elso dal még bizalomgerjesztő volt, de utána egyértelmüen a hanyatlas felé tart az album. Elfogyott az ötlet, langyos lábviz érzetét keltette bennem.. Sajnálom nem tudok elfogult lenni.

A megfelelési kényszer mindig nagy úr lesz a zeneiparban. Sokkal zavaróbb, amikor ezt a szándékot megpróbálják rejtegetni. A Triviumnak ez olyannyira nem sikerül, hogy számtalanszor elbotlik a saját csapdájában. Mindenből akarnak egy kis falatot, mindeből egy másfélperces megváltást, a hiányzó közöket az épitményben pedig purhabbal kitöltik, hátha senki nem veszi majd észre. Minden estre azért nyugodtan bólintsunk elismerően, mert mégis csak a Triviumról van szó. A név kötelez...

Most történt velem először, hogy összefutottam a Wolf zenekarral. Igazi hagyományos heavy metal. Rossznak nem neveznem, csak végig olyan érzésem volt, mint a többi hasonló zenekar esetében: keménykedni akarnak, közben pedig a kézifék behúzva maradt. Vártam, hogy mikor robbannak fel a gitárok, de ez a pillanat soha nem jött el.

Legyek közutálat tárgya, de nekem ez bejön, pedig tényleg "franciásan buzi".-)

A megszokott magas színvonal, de nekem továbbra is hiányzik a "Demonic" album rideg hangulata.

Ez egy olyan lemez, amit 1x is nehezemre esett meghallgatni, és nem is jutott eszembe róla semmi. Egyszer mintha a Fields of the Nephilim, de az is hamar elmúlt.

Egyszerűen rossz, 1-2 értékelhető részlettel, ami átsegített azon, hogy végig bírjam hallgatni.

Ezt nem értettem meg.

Egy fokkal jobb, mint a "Winterfylleth", de igen sok kérdőjel maradt bennem a létjogosultságukkal kapcsolatban.

Nem sikerült eldöntenem, hogy tetszik vagy nem. A pontszám így egy egyszerű számtani átlag.

Ha egyszer eljutok Izlandra, ez a lemezt biztos ott fogom igazán megérteni, Terje Vik Schei (alias Tchort) miatt azért itthon is meghallgatom még....

Minden stílust el akarnak játszani, és ez már-már zavaró.

Akinek tetszik, az ezt nagyon fogja szeretni. Nekem viszont nem tetszik, ezek a klisék a zenekar alakulásakor (1995) még menők vol,tak, ma már nem azok.

Minden virít, csillog, vibrál egyszerre, hogy majd kiveri a szemem... ! Ha ezt átültetjük hangra és fülre, megtudjuk, milyen érzéssel küzdöttem a lemezt végighallgatva. A Winterfylleth után meghallgatni sem volt a legszerencsésebb. A hegyek visszafogott neszéből egyenesen Las Vegasba csöppentem. Beállítottság kérdése ez a lemez.

Markáns riffektől duzzadó örök-friss Testament. Ízig-vérig penge hangzású thrash metal abból a fajtából, amelyet ha kiviszek magammal a városba, olyan mintha hátszéllel haladnék előre. Nincs ezt mit annyit magyarázni. \m/

Az előző lemezt villámgyorsan beszereztem CD-n, amikor megjelent, azzal ismertem meg ezt a fantasztikus zenekart. Egy abszolút 10 pontos anyag után a magas elvárásaimtól nem tudtam megszabadulni, ezért azoknak maximálisan eleget sem lehetett tenni (legalábbis az eddigi hallgatások során). Ennek ellenére csodás érzés az új Secrets of the Moon lemezét hallgatni. Az olyan dalok, mint a Don't Look Now, Heart vagy Earth Hour csúcsminőségű, hibátlan, 10 pontos alkotások. A többi dal is nagyon tetszik, de annyira mágikusan, mint az a három dal, (még?) nem érintettek meg.

Én megértem, hogy lelegeltek minden gombát, amit találtak, de miután felvették a lemezt, meghallgathatták volna józan fejjel is. Semerre se tartó vajúdás az egész, amelyben itt-ott feltűnik egy-egy értelmesebb dallam. Azonban a végeredményen nem oszt, nem szoroz.

Nem nagyon értem, mit akar ez a lemez, mert bármibe is fognak bele, legyen az akusztikus-dallamos, vagy punkos-rock'n'rollos, vagy speed metalos-riffelős, netán súlyoskodó metalcore-nu-metal témák, egyik dal sem állja meg igazán a helyét. Némi potenciál mindegyikben van (az unalmas ordibálást leszámítva), de a dallamos énekhez sincs elég jó hangja a fickónak, a hangzás is csak ront az összképen, a riffek nem érnek dalokká, egységes hangulat nincs... Szóval, félkész dolognak tűnik.

Mindig is hatalmas rokonszenvet éreztem a Winterfylleth zenéhez való hozzáállása, gondolkodása, értékrendszere iránt, azonban az előző album valahogy engem nem vett le teljesen a lábamról. Jó volt a lemez, de nem csavart az ujjai köré. Azonban ez teljesen magával ragadó! Leheletfinom dallamok és óriási teret átölelő atmoszféra uralkodik az anyagon. Szívó, csábító ereje a belső elcsendesedéssel jön elő, ám ekkor repít, felemel. Érzékkel és érzéssel eljátszott természetes energia a The Reckoning Dawn. Hajlok a 10-es felé. Meglátjuk, még hallgatom!

Keveset hallgattam még, sajnos, de egyelőre nagyon tetszik a lemez, szerintem roppant erős lett a visszatérés.. A szép énekdallamok, a karakteres riffek, a keménység és a dallamos oldal kitűnő összhangja létrehoz egy hangulatot, amely teljes mértékben rezonál az ízlésemmel. Jó pár kiemelkedő anyag egyetlen HP-n. Ez igen!

Mainstream igényeknek maximálisan eleget tévő, profizmussal kivitelezett termékről van szó, amiben van minden, ami kell: fülbemászó refrének, alatta melo-death dallamok, szikár keménykedés, tükörfényes hangzás, azonnal ható témák, szóval, ez egy érvényesülni akaró, mai trendek köntösében tetszelgő anyag. Nálam ez a csomag nem működik.

A Devil Seed fényében az első 3-4 hallgatás alatt nem nagyon akarta megadni magát a lemez, pedig nagyon vártam, hogy hallgathassam. Vipert egyébként is imádom! (És persze vannak, akik a falra másznak tőle.) A helyzet az, hogy sokkal direktebb, egyenesvonalúbb lett a lemez, és több benne a klasszikus 80-as évek, de kevesebb a fifikás, Mercyful Fate-es íz. Miután helyén kezeltem a lemezt, és elfogadtam, hogy kicsit más, azonnal működni kezdett. Azóta kétnaponta biztosan meghallgatom.