A kanadai zenekarokra mindig is jellemző volt egyfajta szűrő (szerencsére). Most sincs ez másképp' a Neck of the Woods metal-core-jával. Van ahol egész jól működik ez és van ahol kevésbé. Jó kis témákat tolnak, de az egysíkú kajabálás hosszútávon hazavágja az egészet, az ének terén sem ártana némi progresszivitás. - No, majd legközelebb. Aki fogékony a stílusra tuti jobban rá fog majd hangolódni, mint ahogyan nekem sikerült. :)

Igényesen elkészített, sajátos hangvételű black metal egyenesen lengyel honból. Igazándiból semmibe sem tudok belekötni ami a minőséget érinti, talán a nóták hosszát vághatták volna egy kicsit kurtábbra. - Csak ajánlani tudom a stílus híveinek és a kétkedőknek. (Bár a trve fanoknál biztos kicsapja a biztosítékot. :D) - Nagy kár ellenben, hogy az albumon csak egyetlen lengyel nyelvű nóta hallható...

Itt is van minden, mint a búcsúban. A túlnyomórészt grind/punk és chrush - bár ez elenyésző - alapok között az ember felfedezni vél néhol death/black hatásokat is. - A finn srácok albumára először elmosolyodtam, de sajnos nem érnek fel a "klasszikus" To Separate the Flesh from the Bones hatásig. Hosszabb... Mi van? Igen hosszabb, grooveosabb témákkal tuti befutók. Így ez csak egy szimpla darálás. Jah... Hisz ez pont az. :D - No még valami. Az anyanyelven íródott nóták sokkal jobban sikerültek, őszintébbek. - Grinderek próbálkozhatnak vele, többieknél kicsapja a biztosítékot. :D

Arra a kérdésre, hogy a Wraith által játszott zene újra a reneszánszát éli-e, vagy sem nem az én tisztem megválaszolni. Mindenesetre jól elszórakoztat, s pont ezért működik jól: rövid, intenzív, s nem kell véresen komolyan venni. :) - Mindenesetre ez a black/speed/trash/punk elemekkel összetákolt valami él, s kétségtelen az is, hogy gyerekkorukban ronggyá hallgatták a Metallica Kill 'em All albumát is.

Huh... Ez csak amolyan tech-death demo. De hol vannak a nóták? Egyáltalán nem sikerült ráhangolódnom, olyan se eleje, se vége az egész. - Bár tény igazán egyedi látásmódja van a zenekarnak. S ennyi.

Az ausztrál zenekarokkal mindig bajban vagyok, mert annyira más a színtér, mint az európai, hogy sokszor ellentmondásokba kerülök. Nos, nincs ez most sem másképp'. Nekem egy "szimpla" Thy Art Is Murder 2.0-nak tűnt végig a hallgatás közben. Bár itt nincsenek akkora breakdown-ok, mint az említett zenekarban, de így is sok deathcore hatást vélek felfedezni. Hiába a címke, hogy ez bizony tech death, nekem arról nagyon más jut eszembe. Tökéletes, agyonpolírozott, meg nyers is minden ahogyan kell, technikás is, de annyira megcsinált, hogy épp' azt hiányolom ebből az egészből, ami pont a lényeg, a hangulat. - Egyszeri találkozásunknak nagyon örülök, de újfent nem ez az ausztrál zenekar lesz az, amit a stílusban agyon fogok ajnározni. (Majd legközelebb.)

Huh, nem egyszerű. Igazából a zenekar nevével egy Shining feldolgozás kapcsán találkoztam először, igen a For My Demons. :D Aztán látom, hogy az énekesük a Bloodbath-ban basszeri pozíciót tölt be. - No, ezt rakd össze. - magamban. Igazából egyetlen egy régebbi albumát sem ismerem, szóval nincs semmiféle viszonyítási alapom. :) Mindezek után elmondhatom, hogy ez egy melankolikusabb, nyugisabb prog rock lemez, ami leginkább egy belassult Opeth-re hasonlít. - (Ami viszont klasszisokkal könnyebben emészthetőbb.)

Na ez az a pont ahol nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Még a stílust se tudnám behatárolni mert nagyon sanszos, hogy rosszul tippelném meg a zsánert. - Amúgy az első taktusok után valami roppant dzsungára számoltam. :D - Igazából jót tesz az albumnak az édes magyar anyanyelv, csak éppen bármilyen más nyelven is tolhatnák a skacok. :D

No, így kell modern szemléletű zenét játszani. Nem várt minőség magyar zenekartól. - Nem kell, hogy megértsd, hallgasd. - Igazán fogós gitártémák, s végre, valaki nem csak angolul énekel, de nem hat rendszeridegenként ahogyan azt teszi. Tökös, dögös, modern... Egyik másik nótát akár a "nagyok" is írhatták volna. :) De jobb így. Ajánlott!

Aki szereti az epikus doom zenét az ne is keressen tovább. Az olasz együttes harmadik stúdió albuma elég jól össze lett pakolva, s igazából nem is tudok belekötni semmibe. (Talán az első nóta hossza az ami megijesztett, de csak elsőre. :D ) - Az Inverno nóta pedig számomra mindent visz az albumról, igazi olasz nyelven íródott könnyfakasztó nóta.

A káosz kellemes egyensúlya. Ezen az albumon minden van, amit szeretek… progresszív harmóniákba ágyazott ridegség és rémületes diszharmónia, amikből elemi erővel robbannak ki a földbe döngölő gépies grooveok. Improvizatív agyas megoldások, technikás jazz-fúziók és dallamos, légies szólók. Folyton változik, lüktet, rombol, de egyben simogat is.

A jól bevált lengyel black metal tradíciók. Bár ez a lemezük talán az eddigieknél is sötétebbre sikeredett, de ez leginkább az erősen jelenlévő gótikus rock hatású dallamaiknak köszönhetőek… nem hiába került fel az albumra egy Fields of the Nephilim feldolgozás.

Kellemes agydarálás, amit már vagy ezer félekép hallgattunk… ők lettek a heti 2. szar. Gratulálok.

Végre egy kis mocsok!!! Igazi fekete átok, amit még a pokol is kiköp magából. Perverzióval tüzeli a vérem.

Klasszikus szélsebes death… ennyi.

Nyers, brutális… de akkor is csak egy tucat!

A Katatonia nálam valahogy mindig is távol álló zenekarok közzé tartozott, hol ott Brave Murder Day albumuk egy igazi gyöngyszem. Későbbi melankolikus vonaluk pedig nem tudott megfogni… hiába van új albumuk dalainak csodás csengése, (Opeth-es) progresszív érzete, hard rock, dark rock feelingje, szellős dallamossága, engem inkább idegesít, ahelyett, hogy mélyen eltudnék bennük mélyülni. Az album remek, nem is azzal van a baj… valahogy nyomasztanak ezek a tiszta dallamok, amik más bandátok totálisan célba találnak.

Azt hiszem ők a heti szar! Öreg vagyok én már ehhez… ilyenkor kérdezem minek ez? És, hogy a Rókkkatonáit ilyen csúnyán elrontani.

Mechanical Sound Empire albumukkal, anno még újdonság, és talán a hazai metal-éra „megújító” reménységei voltak. De aztán csak… van 1-2 jó (TOOL-jó) dal a lemezen, de ez a disco-metal stílus.

Én erről az albumról nagyon, de nagyon lemaradtam! De azt hiszem nem késtem le semmiről, hisz az olasz doomerek azt hozzák, ami tőlük elvárható… egekig szárnyaló epikusság, jól odatett riffek, és az a hatalmas Tony Matrinos szabbatista éra kellemes hard rockos – szimfonikus hangulata.

Néhol talán tolakodó a vokál ezért elnyomja a zenét. Viszont vannak itt jó számok az eddig említetteken kívül a Tower vagy a lemez címadó dala. Szerintem a klip is jó.

Ha már ilyen hosszúak a számok, kicsit több teret is kaphattak volna a hangszerek. Nekem kicsit sok a duma.

Volt néhány jó megmozdulás, de túl hosszú és nem elég érdekes, hogy mélyebbre ássak.

Élvezetes lendületes múltidézés.

Jó zenészek megmutatják, hogy mennyire jók, de nekem nem állnak össze a dalok. Sokszor csak öncélú zenei örvénylés, nekem sehova sem vezet.

Szerintem ez jó.

Próbáltam elkapni a hangulatot, de nem sikerült. Sokáig unatkoztam rajta , aztán jött az Untrodden azzal a gyönyörű gitárszólóval. Ez hozott még egy pontot.

Nomen est omen. Számomra semmilyen értéket nem képvisel.

Nekiálltam néhányszor, de nem tud lekötni.

Nem bírom befogadni ezt a patetikus epikus szirupcunamit még ha zeneileg rendben is van. Ezzel az énekkel ki lehet kergetni a világból. A címadó dal újradefiniálta a giccs fogalmát.

Mintha a Xenobiotic behúzta volna itt-ott a kéziféket. Valamivel azért izgalmasabb, bár itt is sok a sablon.

Lásd: kritika

Nagyon jól összefoglaltátok ezt páran. Robban az első pillanatban, de aztán a füstje is elszáll néhány perc alatt... Ebbe a stílusba egyszerűen muszáj valami izgalmasat tenni, nem lehet megélni alaptémákból...

Rossz a Wraith? Nem igazán. Tartogat bármi izgalmat, esetleg eredetiséget? A válasz ugyanaz... A hangzás az tetszett.

Igazán nagy rajongóbázisa van a zenekarnak, ugyanakkor azokból sincs hiány, akik nem értékelik az elképzeléseiket. Részemről egyik csoportba sem sorolnám magam, mivel a zenekart egy megbízható különcnek tartom, akik MAGAS MINŐSÉGET képviselnek, de érzelmi szinten nem tudnak hozzám közel férkőzni. Ettől függetlenül most is hibátlan, amit nyújtanak.

Valóban sok a blabla és azért a zene is csak nokedliszaggató... Átlagos produktumnak elmegy.

Ha kritikát kellene írnom róla, az egy k. nagy ásítással kezdődne:) Szokásos Katatonia. Akad pár igazán okos zenei megoldás, pár frankó szóló és sok-sok unalmas háttérzene.

Egy kifeszített, mosatlan gatyamadzag tetején billeg a szar és a jónak nevezhető teljesítmény között. Ha már magukat nem is, de a zenét kicsit komolyabban veszik, igényesebben tálalják az időnkénti massza helyett, akkor működne a poén faktor. Így csak egy rosszul előadott vicc.

Bevallom, nem stílusom és nem hinném, hogy túlzottan sokszor fogom még hallgatni, de a körben ez a harmadik anyag, ami maradéktalanul odafigyelést követelt magának. Rengeteg ötlet van benne, ami megérdemli a jó pontot.

Lásd: kritika

Zeneileg kimondottan tetszik, nincs híján az ötleteknek a csapat, ahogy a komplexitás és a zeneiség is egyensúlyban van. A core-os vokál von le csak az élvezhetőségből.

Ha nem lennének fél pontok, akkor inkább 8-ast adnék, mint 7-est, mert jól odapakolták ezt a lemezt is, azonban az utóbbi jó pár év újvonalas lengyel black metal albumait már lassan nehezemre esik elkülöníteni egymástól. Ugyanúgy szólnak, szinte ugyanazok a megoldások, ugyanaz a ridegség és hangulat. A bevált sémát követi a Blaze of Perdition is, nívó ide vagy oda.

A semmiből kirobbanó dühroham ez a 19 perces anyag. Olyan ez, mint amikor az ember vérben forgó szemmel, fogait csikorgatva legszívesebben a falhoz csapna mindenkit, aki útjába áll. Egy őszinte indulatbomba, egy villámokat szóró méregköpés.

27 percnyi blackened speed metal, minden felesleges mellébeszélés... és valljuk be őszintén, izgalom nélkül.

Még ennyire nem tetszett Ulcerate album, mint az idei. Zseniálisan megkomponált lemez lett. A dalok úgy összetettek, hogy emészthetőek maradnak, a kiszámíthatatlan témák azonban jó néhány hallgatás után mutatják ki a foguk fehér... inkább feketéjét. Fogós ötleteket rejtenek a többnyire kimértebb tempójú disszonáns szerzemények, amelyekben mintha a Nile lassúbb dalainak vészjósló szelét is érezni lehetne. Rettentő igényes anyag!

Kb. oldboy véleményét osztom. Engem iszonyúan leterhelt a vokál ezen a lemezen, szinte elnyomott, lefárasztott. Zene ide vagy oda, ezzel nem próbálkozom még egyszer...

Már második hallgatás után képesek fészket rakni az emberben ezek a dalok. A Katatonia a saját stílusát játssza, nagy meglepetések nélkül, ám olyan magas szinten, hogy minden lépés őket igazolja. Az előző lemezhez képest, ez sokkal könnyebben adja meg magát, hamarabb működik a varázslat, vagy csak nekem tűnik úgy. Mindenesetre, ezek a dalok most levesznek a lábamról, és olyan jó hagyni magam nekik...

Néhol egészen zenei is tud lenni. Egyébként cséphadarás zajlik rendesen, méghozzá rettentő intenzív módon. Én, mondjuk, rosszabbra számítottam egy Shitvomit nevű bandától, de azért nagy követ nem fogok megmozgatni, hogy még egyszer halljam őket.

Bevallom, elsőre sok volt nekem, akárcsak a Room of the Mad Robots anyagok, de hallgattam őket, és lassan elfogadtam bizonyos "modern" (jobb szót most nem tudok rá) elemet is. Túljutva, és megszeretve (nem csak elfogadva) azt a frissességet, amit képviselnek, pompás dalokra bukkan az ember. Igényes anyag, tele jó riffekkel, témákkal és énekdallamokkal. A komfortzónám a Mad Robotsnak is köszönhetően tágul!

Simogatóan kellemes epikus doom muzsika, szép dallamokkal, jó énekkel, megjegyezhető nótákkal. Ennél aligha kell több.

Igen, ez a futószalag lengyel black leértékeli a zenét, egyenlőre még az "Elmegy" kategóriába, de lehet hogy előbb-utóbb a tucatba is lekerül. Ideje volna már valami kreativitás...

Már hiányoltam az 1 pontos lemezeket, végre itt van egy gyöngyszem.

Mint az előző kör Bütcher csak ez most Sodom 2.0-ban nyomja. Mivel a hangzást és az eredetiséget leszámítva jól nyomják nálam átmentek a vizsgán igaz egy kettessel, de legalább megvan.

Felső kategóriás death...

Elmegy.

Egy Katatoniára nem fogok 9 pontnál kevesebbet adni, elképesztő zenei teljesítmény. Köszönet az ajánlónak!

Nem volt ez rossz, ha ők is olyan stúdióban és olyan körülmények között tudnának lemezt készíteni mint az Ulcerate vagy a Katatonia szerintem egész jó is lenne.

A bad robots név jobban illene hozzájuk. :)

Nem tetszett. Nem látok benne semmi említésre méltót.

Zeneileg bejön, a gitárjáték, a szólók a Mastodont idézik. Atmoszférát is tudnak teremteni. A basszusgitár néha főszereplővé válik, ami szintén kedvemre való. Ha a vokalista változatosabban adná elő magát és több megjegyezhető témát prezentálna, akkor jobban tetszene.

Alapvetően tetszik, bár szerintem ha pár dalból lenyestek volna néhány percet, még erősebb lenne a végeredmény. Érzésem szerint nem tudnak végig tartalommal, érdekességgel megtölteni egy 7+ perces szerzeményt.

Kb. ugyanazt leírhatnám, mint a Wraith lemezénél tettem, csak ők grindcore/punk-ot csapatnak és ez az album kevésbé tetszik, mint az Absolute Power.

Nem rossz ez a retro speed/thrash/black, de szerintem nem is kiemelkedő. Azt meg külön sajnálom, hogy náluk tehetségesebb, egyedibb zenekarok sokszor csak digitális formában tudják megjelentetni lemezeiket, bezzeg ez az album kijött kétféle CD-n, kazettán, bakeliten...

Peti leírta, amit én is érzek velük kapcsolatban. Tisztelem őket, de megszeretni eddig nem sikerült a zenéjüket.

Zeneileg ez is pofás, itt a vokalista is elég változatosan tolja, csak az a bajom, hogy túl sok a szöveg. Szinte végig hörög, károg, visít, acsarkodik, nagy ritkán tisztán is énekel a fickó. Szerintem a kevesebb szöveg, illetve több kiállás, instrumentális etap jobb lett volna. Viszont ők is tudnak hangulatosan muzsikálni! Számomra a lemez közepe a legerősebb. A Saphris, illetve Fractured nótákba 1-1 frankó, eléggé egyedi gitárszólót is sikerült becsempészniük.

Az van, hogy az utóbbi három Katatonia album nem tudott hozzám közel férkőzni. Talán nem adtam nekik elég időt, ki tudja? A City Burials viszont első pár hallgatás alkalmával úgy tűnt, hogy nagyon is működni fog. Igaz, a lemez közepén rendre elaludtam, lévén este tudtam időt szakítani a tesztelésre. Az első 5-6 és az utolsó 2-3 dalnál voltam ébren. Viszont próbát tettem néhány nappali hallgatással és sajnos akkor is majdnem elaludtam középtájt. Tehát valami nem teljesen klappol... Egyébként ez egy kvázi Jonas Renkse szólólemez, hisz ő jegyzi az összes nótát. A Behind the Blood mondjuk pályafutásuk egyik legnagyobb slágere és szerintem Jonas sem énekelt még ennyire meggyőzően egyik korábbi albumon sem. Illetve az új gitáros srác is letette a kézjegyét pár míves szólóval. Tehát nem rossz ez a korong, de egyelőre még nem sikerült teljesen megkedvelnem.

Szerintem napjainkban már nem poén Paksi egykori "ténykedése". Amúgy meg ez egy szinte minden zeneiséget nélkülöző cséphadarás, szóval nem nekem szól.

Lásd, kritika!

Szeretem a jó epikus doom-ot. Az Inverno pedig jól sikerült! A címadó verzéi, talán csak az olasz nyelv miatt, de Andrea Bocelli-t is eszembe juttatták.

Hamar unalomba fulladt. Jó dolgokat játszanak, de velem nem működik a kémiája.

Jól hallgatható, stílushelyes, polak black jelleggel is rendelkező (basszus, vokál) lemez ez. Azért aki az igazán kísérleti, merész és újító polak black felé kacsintgat, az itt keresgethet: Wędrowcy~Tułacze~Zbiegi; Gruzja; Furia; KŁY; Biesy

8-ról indult, mert szeretem a stílust és beszippantott az energiája, aztán szépen elolvadt az egész. Nem elég érdekes, nem elég változatos. Azért egy Wormrot, vagy egy Implore tudja ezt úgy csinálni, hogy az utolsó hangig fenntartsa az érdeklődésem.

Tökös dögös!

Mindig tiszteltem a zenei tudásukat és látásmódjukat, de megszeretni sosem sikerült. Nekem ez olyan se füle se farka. A drumcam videóikat viszont egész nap el tudnám nézegetni, annyira jó a dobos srác.

Elsőre nem tetszett, de valami miatt adtam még neki esélyt, mert már korábban is jártam így deathcore lemezekkel, hogy végül még is ráállt a fülem. Most is ez történt. Nem kiemelkedő, de jó lemez a Mordrake.

Atyaég! Ennyire még nem kűzdöttem egy albummal / albumért sem. Anno 20 éve amikor elkezdtünk zenélni, 3 banda lebegett a szemünk előtt: Opeth, Anathema és Katatonia. Azóta sok minden történt és talán a Katatonia az egyetlen ahol nem volt mély-mély hullámvölgyem egészen eddig... Gyakorlatilag vissza kellett hallgatnom 5 nagylemezt teljes egészében, hogy átlássam a friss anyag értékeit. Eredmény: visszatérünk rá 2-3 év múlva. :) Most egy fel-le rezgős, bizonytalan 8-as.

Valmi sokkal gatyábbra számítottam... Amúgy minden tiszteletem Dark Verbeuren dobos úré! Ezt feltolni ilyen precizitással, ilyen tempóban nem semmi! :)

wow! Hát ez egész parádés! Zseniális produkciós munka, jó dalok, modern, húz, lebeg, hol kapni a CD-t?

Uhh az én ízlésemnek itt túl nagy a giccsfaktor. Viszont meghozta a kedvem egy jó kis Memory Gardenhez, így hát nem volt hiábavaló a fülelés. :)

Inkább új VADER. Az nem ilyen "újhullámos...-)

Valamilyen trendfordulót elmulaszthattam, az előző körben a Bütcher, most ők...-) Itt nincs Motörhead, "csak" a '80-as évek speed/trash érzése (nekem még mintha egy kis Venom is jutott volna bele). Esti karanténsörözéseken azért fog ez pörögni....

Végre kijöttek ebből az arctalan gothic rock masszából. Szövegben pedig Jonas Renkse az egyik legjobb: „The road to the grave is straight as an arrow / I'm just staying around to sing your song, baby".

Nekem ez egyszerűen unalmas...

Ha az 1. számot csak a 7. perctől veszik fel közel lenne a 10-hez. Az anyanyelvet is használhatták volna bátrabban már Verdi-nél is működött.-)

Fura helyzetben vagyok a Neck of the Woods lemezével, mert valahogy nem akar összeállni a kép. A receptúra pedig pont olyan, amit amúgy imádnom kéne. Progresszív, technikás, a death és a -core határmezsgyéjén mozog, szépen brümmög benne a basszus, tömve van jó témákkal és kellő agresszióval... akkor mégis mi ment félre? Fogalmam sincs, mert belekötni nem tudok mibe, tényleg a szájízemnek tökéletes elemekből összepakolt album, de összességében mégsem tudott kellőképpen magába rántani az amúgy korrekt játékideje alatt. Két dalt azért kiemelnék, a 'Skin your Teeth' és a 'Vision Loser' nagyon pöpec módon feszül a lemez közepén. Talán idővel jobban beérik. A borító amúgy nagyon-nagyon tetszik!

A 2017-es 'Conscious Darkness' sokkal jobban bejött, egységesebbnek és megkapóbbnak hatott, mint a friss lemezük. Persze ez sem rossz, nem hiszem, hogy a műfaj híveit fanyalgásra késztetné, de nem érzek benne annyi kraftot és hűha-momentumot, hogy magasabbra pontozzam. Az anyanyelvükön előadott nóta erősen kitűnt az album közepén, tényleg több is elfért volna ilyesmiből a lemezen.

Nem mondom, hogy rossz, mert egyáltalán nem az. De mondjuk annyira nem is tetszik. A grindcore zsánerében gyakran fellelhető mikro-számokkal a mai napig nem tudtam kibékülni, nincs idő és nincs ív, amin ezek a szerzemények ki tudnának teljesedni. Pedig lehet ezen műfajon belül maradni, hogy 3-4 perces tételeket rak össze az ember úgy, hogy azok működnek is! Ha grindcore-ra vágyom a jövőben, nem hiszem, hogy a Feastemhez fogok nyúlni.

Hamisíthatatlan Ulcerate, a zenekar jól megszokott, felismerhető jegyeivel, sötét, fullasztó hangulatával és Saint Merat zseniális játékával. Ha itt lenne BlackZone, megmondaná a tutit minden létező aspektusból. Számomra a 'Stare into Death and Be Still' gyorsabban feldolgozható és befogadható lett, mint a korábbi, 'Shrines of Paralysis', persze ezt is bőven érlelgetni kell, kitapasztalni, ráhangolódni, megérteni és átérezni. Az egész atmoszféra, úgy érzem most jóval nyomasztóbb és búskomorabb lett, mint a korábbi albumokon. Idő kell hozzá, de megéri foglalkozni vele.

Egyrészt nagy pacsi a Conan-utalásért, másrészt hatalmas pacsi, hogy ismételten sikerült meglepnie a bandának egy olyan zsánerből, ahonnan abszolút nem vártam semmilyen meglepetést. A "Condemned To Live" mi már!? Imádom minden meglepő momentumát! De a többi szám is ínyemre való, fogós témák, kellemes riffek és melódiák. Plusz imádom, mikor hagyják a szintetizátort ennyire terpeszkedni egy egész lemezen keresztül. Talán egyedül pont a címadó szám nem jött be annyira, pedig a Rhapsody anno hozzáedzett a "csöpögős", olasz nyelven előadott nótákhoz.

Az előző kapcsán írtam, hogy olyan szenzitívebb húrokat is megpendítettek, amiket eddig nem. Nos ami ott csak felütötte a fejét, itt minden ízében kiteljesedett. Olyan érzelmi kavalkád, csodálatos harmóniák és diszharmóniák, uralják a komplex szerkezeteket, amivel kizárólag ebben a formában csak ők rendelkeznek. Minden dalnak - igen vannak dalok - van egy, vagy akár több olyan visszatérő kapaszkodója, amivel elkülönül a többitől. Mindig külön értékelem, amikor valakinek megvan az egyedi hangja. Az Everything Is Fire óta minden megjelenésük egy ünnep az arra fogékonyaknak. Remélem a Dodecachedron nem áll földbe (az amúgy szerintem pótolhatatlan) Eikenaar halálával és párja lehet a csodaszép őrületben a zélandiaknak.