Az első hazai banda aki elérte a külföldi kedvenceim színvonalát a '90-es években. Emlékszem milyen büszke voltam rájuk, mikor olvastam a Metal Hammer-ben, hogy a Mardukkal fognak koncertezni! :D A korai lemezeik a legjobbak természetesen, de az új is finom muzsikát rejt.

A bántóan fülhasogató hangzás miatt elég élvezhetetlen a produktum. Na nem mintha amúgy jobb lenne az átlagtól.

A 2. track szűk első 3 perce nem volt rossz. Nem értem miért nem lehet ennyi életet belepréselni mindegyikbe, hogy legalább történne is valami megjegyezhető. Egy plusz pontot adtam még azért is, hogy csendben volt végig a "mester".

Libanoni(!) thrash/death metal csajbanda magyar énekesnővel. Tóth Anita fantasztikusan teljesít a mikrofon mögött, hörög-morog, tisztán énekel, és magyarul(!) zokog! Remélem minél több emberhez eljut a zenéjük, és egy jó kiadó is felkarolhatná őket. Hajrá csajok!

Dallamhegyek mindenütt; áramszünet kell, hogy abbahagyjam a hallgatását. Ja, van szünetmentes tápom, szóval az sem segít!

Na ez már igazi 12 egy tucat Elffor album.

Állítólag dark ambient-et játszottak korábban, és ez észre is vehető a zenéjükben. Különleges muzsika, amiből csak úgy árad a gonosz hangulat.

Én szeretem a munkásságukat, de a másik lemez jobban lekötött.

Nem emlékszem rá, hogy valaha is hallgattam volna a banda albumait, de úgy érzem, pótolnom kell ezen hiányosságomat! Mivel nincs összehasonlítási alapom a korábbi anyagokkal, így önmaga valójában hallgattam meg többször ezt a lemezt. Szeretem ezt a progresszív elemekkel átszőtt black metal stílust, és a görögök nagyon magas szinten művelik! Nekem bejön ez a zene, hatással van rám. Semmiféle negatívumot nem tudok felhozni a lemezzel kapcsolatban.

Az első lemeztől kezdve követem a zenekar munkásságát, minden egyes anyaguk óriási hatást gyakorolt rám. Múlt héten sikerült fizikai formátumban is beszereznem az albumot, csakis ajánlani tudom mindenkinek! A Sear Bliss évtizedek óta olyan színvonalon muzsikál, amely megsüvegelendő, csakúgy, mint a Heavenly Down, ez a lemezbe zárt csoda! Számomra Andrásék nem tudnak tíz pontosnál rosszabb lemezt készíteni!

Nem rossz cucc, de a sok-sok megjelent anyagból össze lehetne hozni egy tuti albumot! A kevesebb néha több!

Nem tagadom, nagyon vártam, hogy vége legye! Remélem, a körbe beajánlott másik lemez jobban bejön majd, mert ez...

Vannak jó témák, és alapötletek a lemezen, és ezeket többé-kevésbé sikerült is egybe gyúrni ebben a thrash alkotásban. Nem emlékezetes, de okozott kellemes perceket!

A Kvaen harmadik albuma simán hozza az első kettő nagylemezen tapasztalt színvonalat. Zsigeri black metal, kisujjból kirázva!

Nagyon bejön ez a blackened post-metal, melyet a sógorok produkálnak ezen az albumon! Egyedi a stílus, és baromi jó a hangulata! Masszív, és letaglózó!

Finomra hangolt melo/black metal Svédországból. Köszönet a beajánlásért, eddig nem ismertem őket! Biztosan elő fog kerülni még ez az album, erős anyag!

A csávó minden egyes hangot rögzít, ami eszébe jut. Ha éppen zord hangulatban van, akkor "metálkodik", ha csak prüntyögni támad kedve, akkor összegépel egy DS anyagot. Semmi értelme, nagyon alacsony a minőség. Ez mondjuk egy fokkal jobb, mint a másik beajánlott lemeze. Már nagyon várom a következőt! ... öööööö..., ja nem!!!

Húú, srácok! Magyarság ide vagy oda, de ez nagyon elment mellettem! Értem a koncepciót és a mondanivalót, de ezt egy olyanfajta zenei közegbe sikerült beilleszteni, amely megfulladt, még mielőtt elért volna engem. Pedig az alapstílus elvileg black metal lenne, de ez inkább egy VHK - Depeche Mode féle hibrid torzszülött. Sajnálom, inkább semleges maradok! További sok sikert a bandának!

Én komálom a tech/death stílust, de ennél a lemeznél hiányérzetem van, melynek az okát nem tudom megmagyarázni. Nem zenészfüllel hallgatom, lévén, hogy nem vagyok az. Én a hallgató vagyok, akinek a lemez készül. Próbálkozom még vele!

Ez egy frankó lemez! A ds, ambient és indusztriális elemek, valamint a black metal ötvözése élményszámba megy! Kátrányos, kietlen, pokoli hangulat keletkezik ezen ötvözetből, amely magával ránt a mélybe. Remek alkotás!

A tiszta, melankolikus ének (mint amit pl. az első számban hallunk) kimondottan tetszett és sokat dobott a lemez dalain. Sokkal egyedibb, mint a károgás. A végére viszont elfáradt, az utolsó számot már piszkosul untam. Nekem sokkal jobban tetszett volna, ha a könnyedebb részekből van jóval több és a darálásból kevesebb.

Elég jó lemez, de valahogy számomra nincs meg az újrahallgatási faktor benne. Igaz, nem is nagyon ismerem a bandát (névről persze igen) - szerintem ez volt az első teljes lemez, amit hallottam tőlük. Viszont ahogy látom, elég jó értékeléseket kaptak az albumaik, így mindenképp hallgatnom kell majd tőlük többet is.

Nem igazán tudok ezzel mit kezdeni, nagyon nem nekem szól - már amit a borzalmas hangzásból ki lehet hallani. Ennek a rengeteg single-dalnak, EP-nek meg splitnek szerintem sok értelme nincs. De lehet, hogy a Kolléga Eöl magyarországi nyomdokaiba tervez lépni - akkor még jó úton is jár(hat).

Maradok a szokásos "Elffor-pontozásnál", mert engem ez ismét csak baromira untatott, mint a többi. Filmzenei akar lenni, annak lehet, hogy jó lenne, de így önmagában rettentő unalmas és egysíkú.

Akármennyire is különleges a formáció (libanoni, magyar énekeshölggyel az élen), számomra rendkívül idegesítő volt ez az acsarkodás, amit itt vokál címén csinál a hölgy. Nekem egy sima, hagyományos thrash lemez sokkalta jobban tetszett volna. A hangszeresi teljesítménybe nem tudok belekötni.

A Kvaen ott folytatja, ahol az előző két lemezével abbahagyta: remek dallamok, szinte végig pörgés és darálás a megszokott minőségben. Szinte hibátlan, mint az első két korong is - és már a Metal Blade Records-nál jött ki ez az album, ami szintén üdvözítő.

Elment egynek, a közepestől valamelyest jobbat érdemel a hangszeres teljesítmény miatt - és mert nem idegesített.

Fasza melodikus black metal banda lemezét hallhatja, aki meghallgatja a Wormwood új albumát. Gyönyörű benne a női ének, nagyon jók a dallamok, több helyen megidézte, eszembe juttatta a Moonsorrow-t, Manegarmot, Thyrfinget.

Lenyomtam egymás után a két lemezt - pedig nem is vagyok mazochista -, hogy legyünk túl rajta egyben. A vokálnak nevezett valami az egyszerűen kiborító - főleg mikor ilyen hisztérikus, idegbeteg huhogást meg nyavajgást, nyekergést hallunk - borzasztó - ettől aztán biztos nagyon trve Eöl bátyánk - ja, nem. Zeneileg legalább nem olyan ingerszegény, mint a dungeon synth lemezei, minőségileg viszont nem sokkal jobb - ha jobb egyáltalán.

Hát eléggé bajban vagyok ezzel a lemezzel, mert ezt a másikkal együtt kéne értékelni - ami egyazon napon jelent meg tőlük, a Halál tengely. Így én most együtt fogom őket értékelni, mert mindekettőt meghallgattam többször is és jelen esetben jó lett volna, ha bekerül a másik lemez is (a Shockmagazin is együtt írt róluk kritikát, amit egyébként érdemes elolvasni, mert érdekes). "Quintessential Transylvanian Black Metal"-nak aposztrofálja magát a banda, de én a hangulaton kívül a zenében nem igen találtam sok black metalt - viszont a Halál tengely számainak zenei része rendkívül kellemes, még ha a végére kicsit el is laposodik. Ez a másik album pedig, ahogy írják is, "Experimental, electro, darkambient, darkfolk, country, etc album", aminek ugyan eleget tesz, de nem igazán tudom hová tenni. Kétség kívül van egy hangulata mindkét lemeznek, de a dalok számomra kevesek, a zenei rész szintén. Sokszor sajnos egyik lemezen sem értettem a szövegek nagy részét, pedig figyeltem becsülettel.

Szoktam mondani, hogy a zenei teljesítményt én általában mindig (pozitívan) szoktam értékelni - kivéve, ha az adott banda lemeze már idegesít - mint jelen esetben is. Brutálisan egysíkú, összefolyós, sehova nem tartó album lett, amit a vokálnak nevezett valami csak még jobban tönkrevág. Számomra kb. élvezhetetlen az egész, akármennyire is kemény zenei játékot hallunk a lemezen. Ezen se igazán tűnne fel, ha random az egyik dalból kivágnánk egy részletet és betennénk egy másikba, annyira egyforma mindegyik.

Azt hittem már, sosem lesz vége. Förtelmesen egyhangú, egysíkú, egykaptafa black metal, összefolyik az összes szám, a vokálnak nevezett valami meg elviselhetetlen - ahogy az előző lemezüknél is írtam. Borzasztóan idegesített ez az egész fülsértő zaj, amit ebből végső soron ki lehet hallani - leszámítva talán az utolsó dalt, amiben még hallani is lehet fasza részeket.

Anno a Pneuma albumot rongyosra hallgattam, viszont azóta egyiklemez sem hatott rám annyira.Egyébként is hangulat zene . Viszont aki nem ismeri tegyen egy próbát.

A Sear Blissről nekem mindig a Dimmu Borgir jut eszembe, na nem azért mert ugyanaz lenne a zene , hanem mert kb ugyan azokban az években ennél a két zenekarnál esett meg velem, hogy az első 3 albumuk, egy életre szóló kedvenc lett, de minden más ami utána jött sokkal kevésbé fogott meg és teljesen érdektelen volt az első 3 albumhoz képest.De Sear Bliss annyival jobb hogy őket azért félfüllel követem még a Dimmut egxyáltalán nem. Remélem nem sértettem meg az SB tagjait a hasonlattal. Viszont erre a lemezre koncentrálva is azt tudom mondani, hogy továbbr is mindenkinek ajánlani fogom az első 3 albumot.

Kifejezetten jó anyag, vissza vissza kerül a lejátszási listába újra meg újra.

Vérszegény volt és erölködős íze volt.

A legnagyobb jó indulattal sem tudom jobban felpontozni e művet.

Ábrándozásokkal teli , sehova nem tartó RÖFI metöl.

Valamiért teljesen biztos voltam benne, hogy a HSN teljesen elhagyta a metal gyökereit és átvedlett space rock előadóvá, s bár ez az első pár perc alatt engem erősített, végül is nincs így. Vannak rock-os elemek, szép tiszta ének, de erősen jelen van a metal, jó a kohézió, harmonikus és kiegyensúlyozott a lemez. Brutál a károgás, szeretem ezt a tónust, viszont most jobban éltem volna, ha végig a tiszta énekhang játssza a főszerepet. Enslaved és Arcturus hívőknek tuti bejön, szumma: Igényes!

Szívem egyik csücske a SB, maximálisan elfogult vagyok velük kapcsolatban! Idén nem az új lemez okozta eddig a legnagyobb örömet tőlük, hanem az, hogy 29 év után sikerült szereznem egy eredeti Pagan Winter kazit. A Heavenly Down pedig a megjelenés napján a kezemben volt és minden nap lement 2x-3x, imádom minden rezdülését. Nem született 2 egyforma SB lemez az idők folyamán, ez most tele van újdonságokkal és finomságokkal, szokatlan dolgokkal, mégis 100% Sear Bliss. Külön öröm a gyönyörű borító, ami kapaszkodik a múltba, a sast a Haunting-ról magamra is varrattam. :) Tehát alapból 10 pont, az újdonságok miatt 11, a borító miatt pedig 12.

Jól összerakott, kellemes atmoszferikus black szerű félóra amit a Gormoth ad nekünk ezen az albumon, szép dallamok, remek hangulat, semmi unalom, a megszólalás a stílusnak megfelelő, a gitárhangzás elég "burzumos", ami nem zavaró. Emelem kalapom az ilyen egyszemélyes alkotások előtt, loptam is egy kódot, köszönöm! A fejlődés tetten érhető, csak így tovább! A címek ellenére a vokál mintha magyarul szólna, de ezt nem tudtam tutira megfejteni.

Ebben a stílusban azt várom, hogy a hangulat felkapjon és elvigyen egy olyan fantasy világba, amit én képzeltem el, ez a lemez teljes mértékben erre nem volt képes. Amúgy stílusán belül egyáltalán nem sz@r alkotás, még ha kevésbé szippant be...

Jól kezelik a szirének a hangszereiket, zenéjük gőteborgi alapokon nyugszik, ezekkel nincs is gond. A női acsarkodás nekem nem a zsánerem, és az album, egy-két érdekességet (Beyond Control-ban magyar nyelvű ének és a Mistress Of Pain első fele) leszámítva elég egysíkú és átlagos. Fanok tutira több kapaszkodót lelnek benne.

Minőségi, de tipikus északi fekete fém.

Hangulatában nagyon erős, viszont számomra ez sludge vonal a vokállal az élen nem nyújt igazi örömöt.

Minőségi, de tipikus északi dallamos fekete fém. Már-már rádióbarát lágyságú dallamokkal, amik könnyen surrannak be az ember fülébe.

Őrült tekerés, de ha a tábornak ez kell, mert ezt várja el, akkor hajrá.

Szeretem Lugosiék egyszerű megközelítésű black szerű zenéjét, ahol a szövegek mindig mesterien ritmizálnak a metállal, de ez itt teljesen más, elsőre megdöbbentő, nem várt elektro kavalkád, nincs túlgondolva, nem izzadság szagú, ötletes, nálam működik, az Együttérzés és bölcsesség lüktetése a kedvencem.

Szerencsére számomra brutálisabb, mint technikásabb, előre féltem, hogy egy lendület nélküli, kapaszkodó mentes töredezett valamit kapok, nem lett igazam. Tehát zeneileg szeretem, ám a vokállal nem tudok mit kezdeni, nem szeretem a disznóröfögést, lehúzza a produkciót nálam, egysíkú és nem illik ide. A nemrég hallgatott új Ulcerate etéren sokkal befogadhatóbb.

Sűrű csillagködön át sodródunk egy fekete lyuk felé, a morajlás szétnyomja a lelkünk, az elménk majd a testünk. A hosszú utazás káros az egészségre ilyen körülmények között.

Nekem egy kicsit jobban bejön, mint a régebbiek, de továbbra sem nekem zenélnek.

Örülök, hogy ezzel vártam, mert az Upper World előzetes dal annyira rögtön ütős volt, hogy először csalódtam, hogy a többi dal nem ilyen. De adtam neki pár újrahallgatást és megnyíltak a nóták, most már egységesen tudom azt állítani, hogy ez egy kiváló lemez lett. Nekem is a dobhangzással van bajom, kissé steril.

Jól indul a dolog, hiszen két őskedvencem van itt egybegyúrva: Burzum és Summoning. Viszont a dalokban többszöri meghallgatás után is éreztem kevésbé izgalmas pillanatokat. A hangzás pont olyan, amilyennek lennie kell.

Ez egy dark fantasy ds/ambient lemez, amit vélhetően nem fog szeretni az, aki csak intrókban hallgat ilyet, esetleg azokat is áttekeri :) Viszont műfajában ez egy teljesen kiváló alkotás, való igaz, hogy a könnyedebb fajta, a Raison d'êtrével való összehasonlítás kb olyan mintha R.A. Salvatorét vetnénk össze Hraballal. Mind a kettő faszányos a maga közegében. Nekem a Kajdum's Tower féle fatokos kazetta díszeleg a polcon.

Összességében eléggé nem tetszett. Nálam a thrash a morbid Saintnél kezdődik. Ez meg valahogy se nem izgalmas, egészen furán szól, az ének elnyom mindent.

Zeneileg teljesen rendben van, csak nem értem, miért van minden svéd bm énekesnek ugyanolyan hangja. A hangzás is lehetne koszosabb.

Ez egy black metal album, viszont ez is annyira elvonatkoztat a műfaj alapjaitól, hogy ha megfigyeljük a lüktető monotóniát, földöntúli hangzást (igen ez direkt ilyen és nem amatőrségből, ezt amúgy tök felesleges 100-adik alkalommal is elmondani), szinte már ez is ambient zene.

Soha nem nekem zenéltek, de most aztán tényleg nem.

Néha jól esik brutál death metalt hallgatni, kifejezetten örvendetes volt, hogy ezúttal nem voltak a dalok közt BDSM betétek/fingás/hányás stb. Tetszenek a sci-fi témájú szövegek. Engem megtalált, mondhatni pont akkor hallgattam végig, amikor ilyenre vágytam, csak nem tudtam róla.

Nekem ez jobban tetszik a Kvaennél, igazi beteg és gonosz hangulat, a vokál is kellő módon nem emberi. Emellett profi és változatos, nekem egy élmény volt. Visszatérő lesz.

Ez a totális csalódás számomra. Bár nem is ez a legjobb szó, mert az elmúlt lemezek sem tudták megugrani a Marduk által is említett első szintjét, így egy kicsit félve kezdtem neki a hallgatásának. Az olyan volt akkor, mint egy új drog, ami elröpített a régóta várt éterbe. Már a második is visszaesés volt számomra, aztán a harmadik is. Az előzőt nem hallottam. Miért érzek így? Először is megt eltűnt a védjegyszerű kutyabőrös dobhangzás (lehet, hogy már az előzőn is). Ez még nem rontana a pontszámon, de rengeted kommersz dallam és harmóniamenet hallatszik. A szintetizátor is modernebb hangszínekkel megy. Hé! Ez a Hail Spirit Noir lenne, ébresztő!!! Mi ez a, hogy is mondta Ford Fairlane?

Vegyesek nekem is az érzéseim, ahogy Nascence-nek, de nekem mással is van bajom. Amellett, amit leírt még a dobhangzás nagyon gépi, ami azért zavaró, mert az András egyszer kijelentette, hogy bár a sufnituning mára elfogadott jelenség, de ő utalja a vonalgitár hangzást. Nos, úgy látom, hogy a dobsampler hangzást nem. Nem mondom , hogy ez nem lett feldobolva, szerintem fel lett, de aki keverte, az totálisan abba az irányba vitte a megszólalást, ami miatt teljesen felesleges volt dobverőt ragadni. Egy átlagos lemeznél ezen nem akadnék fent, de András esetében éreztem lenézést a sufnituningos zenészek irányába. Erre íme, itt egy sufnituning szintű dobhangzás. Ez a Forgotten Deitiesben különösen zavaró, amibe szerintem eleve nem is kellett volna dob. Anélkül kiváló dungeon synth dal lenne. A The Upper World viszont nagyon teteszett, ha minden dal olyan lenne, 9-10 pont lenne számomra ez a lemez. Bár az Eternal Recurrence nem a legnépszerűbb lemezük, és talán a legkevésbé sear blisses, nekem az a kedvencem. Oda a dobgép hangzás is passzol.

Üdítően újszerű, és hagyományőrzően tradícionális egyben. A végére már fáradt egy kicsit az agyam, de eleve nem vagyok most a top közelében, lehet, hogy csak ezért. Kiváló hazai bm.

Hatalmas, grandiózus alkotás. Nem csak hangzásában, hanem hangzattanilag is. Váratlan, és meglepő fordulatokkal van tele. Nem a zenei tankönyveknek írta Eöl.

A lapos gumikon gurulás nagyon találó rá. Gyerekkoromban sokat hülyültünk rózsapartonnal meg a tekerős szalaggal a kis revolvereinkkel. Annak volt olyan hangja, mint itt a pergőnek.

Érdekes körök illetve lemezek ezek. Erre is a második felére kezdtem ráhangolódni.

Hangulata van, viszont bántóan hangos a lábdob, és az egész dobgép nagyon esetlenül van összerakva.

Nascence, a Wormwood zenéje nem kicsit giccsesebb az Enslavednél, hanem sokkal. :-D Ennek ellenére rossznak nem mondanám, csak unalmasnak. A lemez vége jobb.

Az Elffor metallemezeivel továbbra sem tudok mit kezdeni. Az ének bejön, a hangzás most tetszik, mert olyan fonnyat szar, amit ritkán hallok, és ez így nagyon autentikus. Az elszállós részek ütősek, de, hogy miért kell ennyire lelketlenül végigblastelni az egész lemezt, az felfoghatatlan számomra. Amikor Eöl alkot egyedül a szintijével, és metalmentes a végeredmény, az fullos, de ez a döcögés engem nem hat meg.

Szerintem ezzel megint nem leszek népszerű, de egy Siculicidium lemez hallgatása közben rendszerint két dolog jutott eszembe róla: unalmas és rossz értelemben amatőr. Ez most sem változott sajnos.

Egész jól meg tudom állapítani a külsőségekből, hogy mi vár rá, és ezúttal sem ért csalódás. A lélektelen AI borító, a pózoló srácok, a tagek alul... Néhol találtam hangokat, amik meglepő módon hangsorokká fejlődtek. Ütemből jóval több volt. Ezeket úgynevezett dobokból (a szett alkotóelemeiből) állítottak elő poliritmiával. Szintetizált hangelemekből egy csipetnyit hallottam, és morózus disznóröfögés is átszűrődött, amit az erre a célra kifejlesztett mikrofon nevű eszközbe fújt bele a frontember. A számomra teljesen értelmetlen és sehová nem vezető akusztikai labirintusból nagyjából ennyit hámoztam ki, illetve az maga kb. ennyire értelmes, mint ez a komment itt.

Már azt hittem rég elértük a végpontot, ami a szétvasalt - szétkompresszorozott lélektelen megszólalást illeti. Ennek a lemeznek a 90%-a fehér zaj. Dalok közötti változatosság egyszerűen nincs. Állatira tényleg nagyon rossz volt hallgatni. Mintha a fejem egy száz köbméteres alumíniumlabda lenne egy milliméteres falvastagsággal, és a sivatagi 100 kilométeres szél verné minden oldalról homokkal.

Szeretem, amikor egy zenekar képes a progresszív jelzőt szó szerint értelmezni, megteremtve egy azonnal felismerhető, furcsa kis zseb-univerzumot. A Hail Spirit Noir az Obsidian Kingdomnal karöltve az utóbbi évtizedek egyik legprogresszívebb bandája. A "Mayhem in Blue" albumuk számomra az utóbbi 20 év egyik legjobb metál alkotása (aminél talán csak az O.K. "Mantiisa" jobb), így lehetetlen, hogy ne mérjem hozzá bármely más albumukat. Az előző "Mannequins" albumokon igencsak messzire tévedtek a metáltól, ennek ellenére szerettem azt a '80-as éveket idéző synthwave-sci-fi-pop őrületüket is. A "Fossil Gardens" a 2020-as "Eden In Reverse" albumuknál lerakott fonalat veszi fel újra, és tematikájában ismét a tudományos spiritualitást ostromolja. A black metálos elemekkel és a retró szintikkel most sem spóroltak. A tiszta ének és a károgás arányát tökéletesen adagolják. Az egész albumnak nagyzenekari hangulata van, a csúcspont pedig a "The Road to Awe" szám. A "Mayhem in Blue"-hoz képest ez csak egy 9 pontos album, mert kevesebb a meglepetés, viszont minden máshoz mérve még így is egy kövér 10-est dobnék rá, mert még mindig képesek elvarázsolni.

Kereken hat éve még én ajánlottam be a Letters From The Edge albumukat, amely a mai napig erős darabja az életművüknek. Ennek ellenére nálam mégsem állta ki az idő próbáját, ellentétben a korai albumaikkal és a magnum opusnak számító Glory and Perdition-nel. Tudom, sokaknak bőven elég a nosztalgia, de én újdonságra vágyom. Már a borító láttán megérzés támadt bennem, hogy itt bizony múltba révedés lesz. Nem gondoltam volna, hogy valaha visszatérnek a pátoszosan fohászkodó lány és sas giccses kombójához. A zene ettől függetlenül még rejthetne meglepetéseket, de ehelyett inkább egy biztonsági játék fültanúi lehetünk. A kézifék beragadt, annyira, hogy a megszokott feszes dallamok helyét unalmasan terebélyesedő, már-már ömlengő harmóniák veszik át. Ha szikárabb dalokról is van szó, akkor is inkább olyan, mintha saját maguk ötlettelen ismételgetése lenne. A rézfúvós részek kivételesen rettenetesen laposra sikerültek, bár az alap dallamvezetés sem mutat más irányba. A címadó szám, a Heavenly Down, pont a leggyengébb az albumon, demonstrálva minden itt leírt kritikámat; néhol már-már kínos volt hallgatni. Az egyetlen dal, amit élveztem a lemezről, a Chasm, de még ez is csak közepesen erős darab a Sear Bliss mércéjével mérve.

Ez egy nagyon korrekt iparosmunka. A gitár- és szintitémák (talán ezek a legjobb részei a zenének) kéz a kézben, jó arányokkal teremtik az atmoszférát. Az egyik fő gyengepontja az albumnak a dob. Sokszor a dob tempója nem illeszkedik az atmoszférába, inkább kizökkenti azt. Ami még ennél is jobban zavar, az a borzalmas hangzás. Túl tompa a dob, és sokszor a gitár is.

Elffor (és vele együtt sok más zenész, aki szennyezi e műfaj atmoszféráját) a zenei megfelelője annak a költőnek, aki azt hiszi, hogy a verseket csupán a rímek teszik versekké. A líra más manifesztációiról hírből sem hallott, vagy inkább valószínűbb, hogy nem is képes azokat szellemi síkon értelmezni. Míg egyes műfajoknak, mint a rock és a metal zenék többsége, jól áll ez a prosztó, mindent a fizikai valóságból levezető attitűd, addig az atmoszférikus szférákhoz vezető, pókhálóból szőtt csatornákat nem lehet előre gyártott fémcsövekből összehegeszteni. Milyen meglepő, hogy ezekre a bumfordi fémcsövekre valahogy mindig rá van forrasztva egy J.R.R. Tolkien vagy D&D embléma. Félreértés ne essék, nem az ihletődés tematikájával van bajom, hanem a léleknélküliséggel, azzal, hogy a szellemi síkot, a lélek feltárásnak gondolatát már az alkotás kezdetén kizárták a folyamatból. Végeredményben pedig Elffor soron következő albuma(i) és sok hasonszőrű alkotás is csupán egy fröccsöntött műanyag bábú lesz egy szerepjátékos bagázs szombati kalandjában. Megvan ennek is a bája, lehet is szeretni vagy akár imádni, de ezt a cuki kis műanyag ork-figurát ne akarjuk a Szépművészeti Múzeumban mutogatni. Ha igazi metafizikai sikon született ambientet akarok hallgatni, akkor inkább maradok Raison d’être és az Ulver újabb albumainál.

Egy újabb korrekt iparos munka, a hangzás sajnos nagyon nem támogatta a zenét, emiatt eléggé olyan érzésem volt, hogy lapos gumikon gurulunk. Vannak itt jó riffek, de valahogy mégsem akarja a zene lépni az arcomat. Lesz ez még jobb is egyszer.

Kifejezetten erősre sikeredett ez a dallamos pagan black metál koncepció. Csodálatos számomra, hogy mennyire jól érzik a műfaj határait. Egy pillanatra sem fordul a hangulat medvebundás, giccses folk-metálos igénytelenkedésbe, mindig egy lépéssel megállnak előtte, megtartva az Immortal által kijelölt kereteket. Igaz, az Immortalhoz képest slágeresebb. Nem ez az a zene, amit hosszú távon keresek, viszont a dallamosabb black metál kedvelők számára ez az album egy szerelmeslevél a műfajhoz.

Black-death metálnak reklámozzák magukat, viszont itt annál jóval több történik. Egeszen érdekes hangulata van ennek az albumnak, gyakran post-metálos elemek lazítják fel a szárazra kevert zenét. A hangzás nagyon letompitja az összképet, nem tud igazán felemelkedni, kinyílni a zene, pedig ennek baromima jól állna. A basszus viszont eszméletlen jó benne, valahogy meglebegteti az egészet. Most csak egy 8-ast dobok rá, viszont ehhez az albumhoz még vissza fogok térni párszor, mert itt van még mit felfedezni.

Ja, hogy ez nem egy Enslaved cover band... vagy mégis? A Wormwood zenéje azért egy kicsit giccsesebb és talán közérthetőbb, szinte már dallamtapadással kacérkodó. Ennek ellenére élveztem, mert jó érzékkel és megfelelő arányokban kombinálták a dicsőséges skandináv metál már ismert elemeit. Ez egy remek reinterpretációja egy elcsépelt műfaj maradványainak. Bátran ajánlom mindekinek!

Ahogy látom, itt a mester kivételesen nem egydül valósitja meg az álmait. Sajnos ez sem változtat sokat a véderedményen. Zeneileg (főleg a dob) eléggé amatőr. 20-30 évvel ezelőtt is csak egy középszerű, unalmas album lett volna. Hogy valami jót is mondjak: az utolsó szám nyitánya (kb. 1 perc) meglepően post-rockosra sikeredett, viszont, ami utána jön, az már felesleg.

Végig szekunder szégyen kerülgetett. A VKH-ban is érződőtt egy nagy adag amatőrség, itt viszont még ez rossz izléssel és tehetségtelenséggel is társul. Mind zeneileg, de főleg szövegügyileg is mélypont ez az album. Olyan érzésem volt, mint amikor magukatt szuper értelmiséginek hazudó emberek kinyitják a szájukat, majd egy erőszakos hittéérítő módjára megpróbálnak kioktatni, hogy a Föld csakráin összpontosulnak gyógyító energiákat hogyan is kellene használnom.

Megértem a többiek fursztrációját, sokszor olyan , mintha egy "android malac" futkosna fel-le egy űrhajó padlóján. Most sokadjára is leírom, hogy már megint a hangzás a béna...és főleg mi más lenne a fő bűnös, mint a dob. Zeneileg azért nem borzasztó, egész jó témák bonatkoznak ki, viszont mindent feláldoztak a ridegen csengő hangzésért.

Az Akhlyis az Anaal Nathrakh-hoz hasonló vonalom mozog, és kifejezetten ügyesek, erősek a témák...viszont ezek olyanok, mint a szégyenlős kamaszlány a strandon. A fostos hangzás jótékonyan elfed mindent, amögé be lehet bújni, még akkor is ha a zene kifejezett mutogatni való. Ez már nevetséges, hogy a kör sokadik albumánál ostorozom a hangzást, de végső soron legalább annyira számít, mint a hangszeres teljesítmény. Ez lehetne egy 9 pontos album is, ha nem akarná megerőszakolni a fülemet.

Elfogult vagyok vele... Bírom a csávó munkásságát és irigylem, hogy ilyen termékeny. Jó látni, hogy hónapról hónapra fejlődik, új dolgok jelennek meg. Ennek az albumnak is meg van a maga kis világa. Respect neki

Kicsit a World of Warcraft-os korszakomba repített vissza. Bírom a hasonló alkotásokat, de nem az a megragadós fajta.

A hangszerelés az 10+1. Az énekkel nem tudtam azonosulni. Fasza meg minden, de pár dal után sok volt már az agyamnak.

Ha nem más, akkor én ajánlottam volna. Ez a lemez nálam szuper10, év végi listás. Ott veszi fel a fonalat, ahol anno a Mayhem in Blue letette és számomra ez ünnep. Minden pillanata csoda. Már most sokat pörgött és még fog is.

Minden tisztelet a csapatnak. 30 év... meg még egy kevés. 9 lemez és az igazán nagy dolgok számomra az életmű második felében találhatóak. A Glory and Perdition óta (tehát döbbenetes 20 éve) számomra hibátlan az életmű, sőt minden korábbi szintjüket megugrották. Akkor miért csak 9? Mert mérem egy kicsit a HSN-hez és a Wormwood-hoz is, és minden erénye ellenére itt leng ki az éter-méterem a legkevésbé. Hajszál különbség ez, szinte elhanyagolható szubjektív szőrszálhasogatás.

Szerintem sok tekintetben tök okés és stílushelyes ez az anyag. Szép munka. A gépdob is belefér bőven. Nem tudom merre visz az út innen, így nagyon okoskodni sem tudok, hogy mit kellene így vagy úgy máshogy csinálni... de lehet nem is kell. Tőlem maga a stílus távolabb áll, de értékelem.

Végtelen intró ami a semmibe vezet... nekem ettől elffor az agyvizem. :D

Alapvetően szimpatikus és hajrá. Szuper a magyar vonatkozás is. A csajok agresszív metalt tolnak koncepció már ugye nem kuriózum, így marad a zene. Ott van azért teendő bőven. A hangzás elég vékony és műanyag, a programozott dob kimondottan rosszul szól, sok téma nem is életszerű nekem. A dalszerzésbe is elférne még egy kis vér. A tiszta ének furcsa, viszont cserébe legalább nem rossz, nem hamis, nem bántó, csak tájidegen.

Nagyon finom modern(es) black metal. Hallgattatja magát, rendesen.

Úristeeeen!!!! Mekkora ziccer ez a lemez. Az inkompetens hangzás tönkrevágja az összes ötletet, ami viszont hemzseg ezen a lemezen. Alapvetően hoz egyfajta (korai) Gojira érzetet. Minden dalben van valami különleges, hol egy káva / dobverő játék (szerintem ez pont hogy nem gépdob), hol a szintihangulatok, hol egy hipnotikusan repetitív gitárdallam keveredik elő. Az a baj, hogy ez nem az a "koszos - zajos" hangzás, amit vagy szeret valaki, vagy nem, hanem az elrontott hangzás. A lábdob mindent ural, a kompresszor rángatja a teljes hangzásképet, a gitár alja nincs meg, közepe sehol, a magasa meg pont a zavaró tartományban. A kocsiban a lejátszó minimál EQ-ján is brutál nagyot kellett "kevernem", hogy egyáltalán valamennyire érthető legyen ami történi. Bass minimálra, mid magasra, high közepesre a javaslatom. Viszont egy kincs a zenei rész. Kár érte, még így is át fogom fülelni még párszor. (a stúdiós kezét meg tésztaszaggatóba raknám, de csak manuálisba, hogy lassan lehessen letekerni...)

Három lemez pörög körbe-körbe az elmúlt napokban. HSN, Sear Bliss, és Wormwood. Fura mód egy brancs ez, még is mindegyik egy külön álló csillag a fém fekete egén. Lehetne mindhárom akár 10 is, de ahogy a SB-nél írtam, a kör, a játék és a HP szellemisége érdekében picit differenciálom őket szubjektíven.

..az utolsó dal eleje hangulatosabb mint bármi más a kör két Elffor lemezén. Bár itt is borzasztó a gépdob (nem is a hangzás, hanem inkább az érdektelenül ötlettelen dobtémák). Amúgy nem az a baj, hogy rossz, hanem hogy semmilyen. Évekkel ezelőtt én is ajánlottam be olyan lemezeket, amikről tudtam, hogy utolsók lesznek. Volt bennük némi trollkodás, bevallom. De azok mind megosztó, végtelenül szélsőséges és nehéz lemezek voltak, amik nagyrészt nekem amúgy tetszettek. De az Elffor trollkodásnak is borzalmas.

Az elektro-pránanadi székely bölcsességgel pálinkázik.

Nem vqgyok egy nagy tech.death/grind fan. A Wormedtől is tartottam, de kellemes csalódás lett a vége. Ennek egyik oka, a melegre kevert sound, amit be tudok fogadni és el tudok általa veszni a témákban. A másik a dalírás. Nem csak tekerés van, meg technikázás, hanem ötletes megoldások garmadája. Az ének viszont nem tetszik, ezt a röfimalackodást sosem tudtam élvezni. Összességében totálpozitív!

Pokoljárás hurrikán idején.

Nem hiszem, hogy valaha elő fog kerülni még egyszer ez a lemez. Ugyan nem untatott, de nem igazán találtam markánsnak a hangulatát, nem volt rajta sok felfedeznivaló vagy kiismerésre váró momentum. Megbízható középszer bármilyen érdekes színfolt nélkül. Nem mondhatnám, hogy annyira szakavatott lennék a zeneszerzés művészetében, de lehet el kéne gondolkodni, más bandák/projektek miért ülnek akár 5-10 éveseket is egy-egy albumon. Itt én nagyon a 'quantity over quality' mentalitást érzem, a futószalagos hozzáállást, nem pedig azt, hogy olyan kurva sok zseniális ötlet tobzódik Eöl fejében, amiket folyamatosan ki kéne adnia magából. A borító amúgy jól néz ki.

8 év telt el a legutóbbi Wormed nagylemez óta, és mondhatnám, hogy a végeredményt tekintve érteni vélem, miért telt el ennyi idő, de valszeg ebben szerepet játszott az előző dobosuk tragikusan fiatalon bekövetkezett halála is. De a kozmosz nem áll meg, és itt az újabb anyag, amit totál meg tudok érteni, ha bárki utálni fog. A Wormed olyan szinten távolodott el a konvencionális értelemben vett zenétől, hogy azt nehéz körbeírni. Emellett viszont olyan magasságokba emelte a technikás részét a zenéjüknek, hogy már az is a befogadhatóság határát feszegeti. Számomra ebben rejlik az Omegon karakteressége: milyen lenne az a zene, amit egy olyan emberi értelemmel fel nem fogható, teljesen más dimenzióban és síkokban létező entitás alkot, ami minden szinten meghaladja a befogadóképességet és annyira idegen, amennyire csak lehet? Hát pont ilyen. Kicsit olyan számomra a spanyolok zenéje, mint mondjuk a Portal, Gorguts vagy Ulcerate művei. Aki érti és érzi, annak igazi manna, aki meg nem, az is teljesen megérhető. Lehet, megy majd feljebb is a pontszám, egyelőre nem tudtam teljes mértékben megfejteni.

A hangulat az 10/10, viszont végig úgy éreztem, ez az album nem tud/nem akar és nem hagy lélegezni. Túl sűrű és fojtogató, amin a majd' 6 perces ambient tétel sem segített. Ebben a műfajban most nem éppen erre vágytam, úgyhogy nem fogom feljebb pontozni, akármennyire is korrekt anyag objektíven nézve. Az album mögött meghúzódó idea és koncepció amúgy tetszik.

Szerintem nagyon a fejemre fog még ez nőni, de "kezdésnek" jöhet egy 8.5 pont. Kertész Marci igazolása a Rivers Ablaze-ből nagyon sokat adott szerintem ehhez a lemezhez, mert egy igazán szép és "mély" atmoszférával bíró mű lett a Heavenly Down - szerintem ez egyben a legjobb Sear Bliss kiadvány is. Elejétől a végéig nagyon szép, a hangulat meg pár hallgatás után is egyszerűen körbeöleli a hallgatóját, és nem ereszti! A gitárok kicsit szokatlanul folytottan szólalnak meg, ami csak egy pár percig volt furcsa, de az össz-egészhez ez a húzás is jól passzolt - talán jobban az előtérbe került ezáltal a szintetizátor és a harsona is. Sokat elárult az album minőségéről, hogy a Lowland fesztiválon élőben hallhattam először pl. a Watershed című darabot, ami egy libabőrözős élmény volt. Az év egyik legjobbja lesz ez nálam.