Számomra ez teljesen semmitmondó zene volt. Ha nem HP-s anyag lett volna, 3-4 szám után repül a lejátszómból, mert kezdett untatni, gyengén idegesíteni is.

Őszintén szólva nekem is kellemetlen, hogy Naga a rum kolléga lemezeit kell itt pontoznom. Nem esik jól bevésni a kevés pontot, de hát ha egyszer ez nekem ennyit ér, akkor nem fogok jóemberkedni. (Egészen elképesztő, hogy vannak akiknek ez a prüntyögés több pontot ér, mint egy metal album.)

Mindig örülök, ha női ének van egy zenében, bár itt inkább csak a női volt meg, az ének nem, legalábbis az én értelmezésemben. Rendhagyó zene volt, érdekes hangulattal. Éreztem, hogy sok finomság rejlik még a felszín alatt, amit nem biztos, hogy el tudok érni kellő mennyiségű hallgatás nélkül.

Szó szerint minden héten hallok ettől sokkal jobban tetsző black metal albumokat. A Bandcamp oldalukon (nem a kiadóén) saját maguk fogalmazták meg, hogy mi a bajom velük. "Truly authentic and dedicated oldschool worship which will torment all fans of modern sounding black metal."

Nagyon hangulatos black metal dalok sorakoznak az albumon, csak tudni kellett volna időben abbahagyni, mert ezt így óhatatlanul is elunja az ember a végére.

A záró tétel a szép női énekkel tetszett, az előzmények nem annyira. Miki kommentjében sok igazság volt rám nézve is, legyen elég ennyi.

A My Dying Bride korai lemezeire emlékeztetett. 1995-ben adták ki az első nagylemezüket, majd most a másodikat. Talán nem is véletlen az időutazás amit átélhetünk a segítségével. A fél pont levonás is csak azért történt, mert Dana Ignarski énekesnő sokkal nagyobb szerepet kellett volna kapjon.

Főleg Priscila Da Costa énekesnőnek köszönhetően élveztem a hallottakat. Van olyan hangulatom, mikor jól tud esni egy ilyen lassan hömpölygő (időnként csak csordogáló) muzsika.

Idegesítő zajmassza az egész. A legnagyobb bűnös az "ének" volt minden bizonnyal.

Az énekkel nem annyira voltam kibékülve, volt egy minimálisan irritáló tónusa, de amúgy hallgatható lemez. Mondjuk én már lélekben a Gaerea - Coma albumára készülök, na az lesz a nekem való black metal.

Ez most nagyon betalált nálam. Igazi régimódi doom metal finomság, szinte tökéletes. A hangzása is nagyon jó, a borítón lévő csókák haja, ruházata mind a régi időket idézi. Látszik és hallatszik, hogy nagyon elkötelezettek az iránt amit játszanak.

Általában meg szoktam tudni védeni ezt a heavy/power stílust itt, de ebben az esetben egyetértek a fanyalgókkal. Az ének kifejezetten nyálas volt időnként, ami hatalmas mínusz nálam.

Már megjelenésekor láttam, hogy hatalmasat robbant a 'netes metal közösségben az album. Metal Storm-on azonnal az idei év legjobb albuma lett, a Thralls of Metal-os arcoknál is év albuma várományos stb. Szóval nem véletlenek az itteni magas pontok, de nálam nem működött ennyire sajnos. A zúzós részek tetszetősek voltak, de nekem nem hiányzott bele a Pink Floyd.

Engem nem a hangzás zavart, sőt! Azzal semmi gondom. Az már inkább, hogy semmi emlékezetes nem volt benne számomra. Háttérzenének viszont zavaró. :-/

Nem az én világom, de kellemes háttérzene. Nem volt olyan momentum, amire felkaptam volna a fejem, viszont nem is zavart.

A nyomasztó hangulata a legnagyobb erőssége. Sajnos hosszabb annál, hogy ennek a monoton, katatón állapotba vivő lemeznek még egyszer bizalmat szavazzak.

Nem nekem szól alapvetően, de volt olyan része amire felfigyeltem. De összességében időutazás ez, amiben én nem akarok részt venni.

Sima hetes, mert korrekt anyag, amiben van egy-két kiemelkedő pillanat, van hangulata, de amúgy tuti nem veszem elő. (És a tabella többi lemezéhez is viszonyítottam természetesen.) Az mondjuk nem felfelé billentette a mérleg nyelvét, hogy a bónusz dalok voltak a legjobbak...

Megírtam az ismertetőben. Röviden: kellően modern, az emlékezetes témák és az elvontság tökéletes egyensúlya. Folyamatosan hallgatom.

Én a kilencvenes években is hallgattam ezt a stílust. Akkor sem voltam a legnagyobb rajongója, de szerettem. A wisconsini csapat abban a korszakban alakult, volt lemezük is, de igazából 2015-ben lettek ismét aktívak. Ezek a dalok felidézik a korszakot, emlékezetesebb pillanatokat is találni a lemezen, de azért messze van a kor csúcsalkotásaitól. A női ének kicsit dob a produkción. A helyzet az, hogy eret nem vágsz tőle, ahhoz nem elég depresszív, ahhoz viszont túlságosan az, hogy szórakozásból elővegyem.

Objektíven ez egy korrekt anyag kevés igazán emlékezetes momentummal. Sokat elmond, hogy az utolsó dal volt az első, amire úgy igazán felkaptam a fejem. Szigorúan szubjektív véleményem pedig, hogy indokolatlanul hosszú és engem nem kötött le.

Az első szám után azt hittem új kedvencet avatok. hamar kiderült, hogy nem. Voltak később is jó pillanatok, de ez a lemez nem lesz társam a mindennapokban. Engem sokszor zavart az előre kevert, gitárokat elnyomó dob. Az utolsó Din of Gangrene Angels volt még, amire felkaptam a fejem.

Értem én, hogy mi jó ebben, de én például nem tudtam ráhangolódni. Az sem jó pont, hogy egy feldolgozás tetszik a legjobban...

Átlagosnál jobb és változatosabb doom anyag, ami valamiért mégsem csavarta el annyira a fejem, hogy magamtól ismét elővegyem.

Tipikus zsánerlemez. Panelekből építkezik, korrekt, de semmi kiemelkedőt nem találtam benne.

Különleges az biztos. Ambivalens érzés, hogy amikor hallgatom, akkor tetszik, de egyébként meg nincs bennem igény, hogy a HP-s "kötelezettségen" túl elővegyem.

Tisztességes munka elrontott hangzással, mert bizony valóban fárasztó a rövidsége ellenére. Pedig jó kis falbontós dolgok lehetének itt, csak elsikkad a masszába és az aránytalanságba. Feleslegesen szigorúak ezzel itt páran, szerintem jobb, mint a pontok mutatják.

A megszokott merengésen túl itt legalább történik is valami. Mármint a stíluson belül, amit képvisel. Ettől függetlenül nekem ezek egy metál lemez átvezetésében rendben vannak, de csak ezt hallgatni egy lemezen keresztül - hát nem kenyerem.

Valóban eléggé ötlettelen és egysíkú, de hallottam már sokkal rosszabbat is. A monotóniához jobb riffek kellenének, illetve a kisjány sem brillírozik.

Időutazás a hőskorba, amikor még máshogy készültek a pusztulat lemezek. A Craft valahogy azért jobban csinálja ezt, hogy hagyományt őriz és közben mégis modernnek hat. Most valahogy erre nem tudtam ráhangolódani.

Naga véleményén vagyok csak én nem vagyok olyan szigorú pontok tekintetében.

Nem foglalkozom a korábbi hatásokkal, amiket rám gyakoroltak, önmagában értékelem a lemezt és ez így most felemás. Az amplitúdót hiányolom igazából. Nincsenek igazi hullámvasutak, minden kicsit középre húz. Minden bizonnyal az elmúlt évek alatt az én ízlésem, vagy elvásrásaim is változtak kicsit és ami 10 éve még leejtette az állam az ma már csak egy vállvonásra elég. Simán lehet, hogy nem a lemezzel van a baj, hanem velem. (ez mondjuk kb 10 esetből 8x igaz)

Elmaradt a varázslat, pedig vártam.

Még ismerkedem vele, de az előzőre is ennyit adtam és nagyon szerettem. Most is azt tudnám leírni, mint akkor. A harmóniák nagyon szépek, a női ének érett, finom, közvetlen. A portugál nyelvet tudom szeretni és a leányzó is szépen zsizseg. A zene oszlopai vastagok, masszívak és szépek a felbukkanó lazítások, kontrasztok. Egy tónusos, érett, de nem karcos férfi hang néha jól jönne még mindig. Ez az a zene, ami szép, de nem nyálas, érzék kell az arányok eltalálásához és azt ők eléggé értik. Még mindig!

A szerethető mocsok. Lényegesen őszintébb nekem az ilyesmi, mint pl a Legions of the Night féle szenvelgés. Nem túl szélsőséges, így az arra fogékonyaknak kb bármikor hallgatható. Hiányzott pár erősebb pillanat, de azért elégedettel lehet csettinteni pár átvezetésnél, szerkezeti elemnél.

Középszerűséget hallok minden tekintetben, meg némi ötlettelenséget.

Tradíciókat tiszteletben tartó, igényes munka, de ez a fajta kicsit távolabb esik az én ízlésemtől, ezért nem tudom magasabbra dobni a pontot.

A borítót szeretem, mert igényes, szép munka, de a lemez a tartalma miatt (HM) eléggé kellemetlen hallgatni való. Nekem maga a sílus is általában csöpögős giccs érzetű, pátosztos, negédes hírózás. Na itt mindent felvonultatnak, amitől kellemetlenül érezhetem magam.

Közepesen ment el mellettem, pedig hallom a sok ötletet, a részletességet, a profizmust. Az Inter Arma szokott velem ilyet csinálni érzetre, mondjuk itt egységesebb jóval a zenei koncepció. Elismerem a teljesítményt, de magamtól nem pörgetem többé.

Practice Works tetszett, jó volt hallgatni, a többi unalmas volt de legalább rövid.

Úgy csaptam le rá a promók között anno, mint gyöngytyúk a takonyra, amikor megláttam, hogy Stephen Flam áll mögötte, akinek a mai napig etalon, egyetlen Winter lemezt köszönhetjük. A mester tehát visszatért, csak még nem jöttem rá, hogy minek.

Kellemes, szórakoztató, de valahogy nem kívánom újra. Monotonnak éreztem a rövidsége ellenére.

Nagyon jól kezd a lemez, majd szép lassan leereszt. Kár érte, mert bólogatással nyitottunk, de a végére a rövid játékidő sem tűnt annyira rövidnek.

A kissé "betokosodott" lengyel színtér újabb gyöngyszeme. 10 évvel ezelőtt többre értékeltem volna, idén az Odium Humani Generis, Hrtkos, Hauntologist trió volt az, amivel már felteltem ezen a téren, azokhoz meg nem ér fel.

Egy jó tradi doom lemez számomra olyan, mintha megkóstoltam volna a világ összes sörkülönlegességét a legegzotikusabb helyeken, majd visszatértem volna a kedvenc, lepukkadt lebujomba, ahol mosolyogva kortyolgatom a jó öreg vizezett világos sörömet. Hazaérkezem, megnyugszom, hogy minden fasza, minden a régi, hiába tekereg-kanyarog a világ körülöttem. Erre tökéletes lehetőséget biztosít az Early Moods.

Ahol nem énekelnek, ott egész tűrhető, zenélni is igazán jól tudnak, de a pátosz az valami irgalmatlan erőltetést, izzadságszagot áraszt magából ezen a kiadványon. Mintha valaki ostorral csapkodná a refréneknél az énekes, hogy "Epikus legyél bxmeg! Még! Még! Még!".

Nagyon tökös lengyel death metal album. Szépen szól, mindent részletet kiválóan lehet hallani. Kellemesen dübörög végig az ember szervezetén. Nekem nagyon tetszik!

Nos, én továbbra sem vagyok a ds stílus elkötelezett híve, és a produktumok sincsenek rám olyan hatással, mint amilyen célzattal készülnek. Általában az az érzésem a tételekkel kapcsolatban, hogy egy jó intro, és mindjárt berobban valami bombasztikus riff - de ez nyilván sohasem következik be. Minden esetre ez egy olyan anyag lett Naga "tollából", amit érdeklődve hallgattam végig, és az őszi, ködös-esős kinti hangulattal párosítva egészen szép egyveleg kerekedett belőle így vasárnap délelőtt! Köszönöm az élményt, további sok sikert! Higgyétek el, ez tőlem egy nagyon erős pontszám!

Nagyon egyedi doom/death metal, igazából én még nem is hallottam ilyet! Furcsán hatott a hangulatomra, érdekes dalokat tartalmaz az album. Nyilván nem zs-moll-ban fogant szonátákra kell gondolni a stílussal kapcsolatban, úgyhogy aki ilyenekre vágyik, az nem biztos, hogy értéket fog felfedezni a Göden zenéjében!

Számomra teljesen átlagos black metal, amely bőven táplálkozik a jó értelemben vett primitív dalszerkezetekből. A punk hatások erősen kimutathatóak a német zenekarnál, de ez nem hat negatívan az összképre.

Ismételten - mondhatni, hogy szokás szerint - remekbe szabott albummal örvendeztetett meg bennünket a brit black metal horda. Hozzám ez a fajta fekete fém sokkal közelebb áll, mint a körben szereplő Dungeon Keeper által preferált stílus. Az Emperor feldolgozás, és az utolsó dalban A. A. Nemtheanga (Primordial) meghívása vendég-vokalistaként remek húzás volt.

Négyszer hallgattam meg egymás után csak ma! Eszméletlenül jó anyag lett! A 'Klausztrofónia' és a 'Moebius' eddig is rendszeresen pörgött, de nekem hamar az 'Egyenes Kerülő' avanzsálódott a kedvenc WMD albummá! Huhh! Tutira beszerzem a CD változatot! Qrva jól fog szólni a kocsiban! Aki esetleg nem ismerné ezt a remek magyar bandát, annak szívből ajánlom a zenekar eddigi összes technikás, progresszív elemekkel, néhol elektronikus és ipari hatásokkal megspékelt groove metal stílusban fogant lemezét!

Voltak benne nagyon tetszetős momentumok, de nem maradt emlékezetes, nem kapott el. A doom zene legtöbbször untat, de jelen esetben a death-es elemek felrázzák kicsit, azok a részek bejönnek. Adok még neki esélyt!

Igazán kellemes péntek délutáni hangulatot teremtett a portugál banda sludge/doom/post-metal egyvelege. Még a női ének is jól áll a zenéjüknek, egy-két helyen az általam nagyon tisztelt és magasan jegyzett Madder Mortem-et idézte a muzsika által életre keltett érzelemvilág.

Azelőtt ritkán hallgattam sludge cuccokat. Viszont itt, a HP-n egy-két beajánlott anyag utat talált hozzám! Ilyen lett ez a lemez is! Magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért, de nagyon tetszik!

Igazán ínyemre való post/black metal az első lemezes lengyel formációtól. Nagyon szeretem a fekete fémnek ezt a fajta megközelítését. Biztosan hallunk még felőlük, én követni fogom a kiadványaikat! A borítóért jár plusz fél pont!

Ezt a fajta doom zenét sajnos valamiért nagyon nem kedvelem. Voltak benne tetszetős részek, de nem nekem szól. Viszont lehúzni nincs okom, úgyhogy engedelmetekkel semleges maradok. Aki végig szeretné hallgatni a lemezt, annak ne az én véleményem legyen mérvadó!

A borító alapján kicsit durvább stílusban reménykedtem, de csalódnom kellett. Az album tele van remek heavy/power pillanatokkal, de nem igazán tudott levenni a lábamról.

Egy igazán érdekes, izgalmas, változatos, ugyanakkor művészi és brutális death metal album telis-tele váratlan dolgokkal. Nagyon tetszik!

Groove-centric death metal, írják, és tényleg. Ez akár egy jó lemez is lehetne, de sikerült egy olyan hangzást összerakni hozzá, ami élvezhetetlenné teszi. Hiába rövid, egyszerűen lefárasztja a fülem, nem jó hallgatni, főleg a pergő és a cinek elbaszottak szerintem, de a basszusgitár se tetszik. Ugyanez, mondjuk a közel 30 évvel(!) ezelőtti Demanufacture hangzással nagyszerű hallgatnivaló lenne... A borítókép ízléses, de biztos nem ilyen zenét gondoltam volna hozzá.

Kedvelem a dungeon synth zenéket, önszántamból is szoktam hallgatni, viszont nálam a korai Mortiis anyagok számítanak etalonnak, ez pedig egy másabb iskolát képvisel, úgymond klasszik fantasybb. Összességében kellemes hallgatnivaló, bár én a necromancerséget nem annyira éreztem benne. A fadobozos prezentáció továbbra is nagyon tetszik.

Zeneileg ez számomra maximum közepes, az "ének" viszont csak ront a helyzeten. Az sem segített, hogy a lemez utolsó 3 dalát konkrétan teljesen feleslegesnek éreztem. Meg mi ez a zenekari logó?! Ilyet kb. 14 évesen rajzolgattunk...

Borító és zenekarnév alapján valami medieval dungeon synth témára számítottam, ehhez képest jó kis primitív black metalt kaptam, némi punk / thrash beütéssel. Tetszik a hangzás, van húzása az anyagnak, a fél óra is pont elég játékidő. Ha bejöttek a Darkthrone punkos anyagai, akkor ez is működni fog. Egyelőre 8, aztán ha még bekúszik a lejátszóba, akkor mehet fentebb. (Viszont ez nem túl szép, bár lehet a kiadó sara: "This border is done by me for my client ages ago, and it's stolen again and in this case edited a bit... Shameful!" - írta Ainul Iblis az egyik youtube videó alatt. (Azt meg ki látta előre, hogy mennyire nem szerencsés olyan grafikusi művésznevet választani, aminek A.I. a monogramja...))

Kedvelem a zenekart és ezen az albumon is jó témákat hoznak, viszont bárhányszor futottam neki, mindig meguntam. Talán ha más sorrendben rakják a dalokat, vagy tettek volna közéjük kis közjátékot, akkor nem lett volna olyan hatása, mintha az első pár dal ugyanaz lett volna. A Primordial énekes szerepeltetése nem rossz ötlet, csak annyira jellegzetes hang és stílus, hogy akár Prordial dal is lehetne. Talán majd a kövtkező tömörebb, hatásosabb lesz.

Távolról tisztelve követtem a zenekar munkásságát, volt pár dal korábbról, ami nagyon betalált (Fényérzékeny, Túladagolt idő), de nem sokat hallgattam. Úgy voltak nálam elraktározva, mint modern, nem egyszerű metal, nem egyszerű szövegekkel. Emlékeimhez képest ezt a lemezt egyszerűbbnek éreztem, ami nem feltétlen baj. Jól össze van rakva, a több hallgatást meghálálja, a szövegcentrikus emberek számára pedig nagyobb csemege. (Ugyan nem tartozik a lemezhez, de megjegyzem, hogy imádom a zenekar szósölmédia-kommunikációját! :))

Elsőre annyit állapítottam meg, hogynagyon tetszik a hangzás, és hogy unalmas. Másodikra viszont eléggé betalált, harmadikra pedig megint kevésbé. A konklúzió az, hogy az efféle régimódi death/doom metal nem való mindenkorra. Jól állnak nekik a kiállások, szintis/akusztikus betétek, meg a dszidzsizés közben felbukkanó dallamkák - ha ezekből több lenne, akkor kifejezetten tetszene. A borító elég meh, (ai?), jól megrajzolva pedig faszán nézne ki.

Szépen és igényesen összerakott gothic/doom metal, vagy mi, de hiába futottam neki többször, nem tudott igazán megfogni, tipikusan az a "majdnem jó" kategória. Az utolsó dal volt a legjobb. Általában nem szokott problémám lenni a nyelvvel, de speciel ez nekem angolul jobban működött volna. Tetszett a borító, nem szokványos, kiállításmeghívókra emlékeztetett.

Nincs bajom az efféle zenékkel, de ez eléggé elment mellettem, nem találtam benne újrahallgatásra ösztönző témákat. Vagy legyen súlyosabb, befordultabb, depresszívebb, vagy legyenek benne fogósabb dallamkák, hangulatok. A gyors részek tetszettek (de azok is csak azért, mert alapból szeretem a gyors zenéket), viszont azokból nincs sok. A borító szép, de nem kapcsolnám ilyen zenéhez. (Más: a bandcamp oldalon látható zenekari logó felbaszott, mivel a c és h betű ÚGY sehogy nem fog kijönni...)

Lengyel black metal, pont úgy, ahogy szeretem: jó hangzás, fasza dallamok, megfelelő tempó - nem akarom túlmagyarázni. A végén levő Windir feldolgozás kissé meglepett, de örültem neki.

Elsőre eléggé rálelkesedtem (talán mert a Göden után raktam be), viszont a további hallgatások során ez kissé alábbhagyott. Tetszik a természetesnek tűnő hangzása (hangerőt igényli és meghálálja), jó gitártémákat hoznak, mindig jön valami dallam, tempóváltás, amitől nem válnak unalmassá az amúgy nem túl rövid dalok. Az ének általában sarkalatos pont az ilyesmi zenéknél - ezzel itt nem volt bajom. A heavymetalosabb részeknél az Iron Maiden neve ugrott be - és bevallom, azok a megoldások tetszettek leginkább... Amúgy ha jól vettem ki, akkor ez egy szerelemproject olyan arcoktól, akik egyébként inkább durvább zenéket nyomnak, de teljesen hitelesnek tűnik. Aki szereti a heavy metal elemekkel tűzdelt régimódi doom metalt, annak biztos bejön!

Elsőre totálisan semmilyennek/közepesnek tűnt, de úgy harmadik hallgatásra végül arra jutottam, hogy igazából ez egy teljesen korrekt power/heavy metal lemez. Esetleg annyit tudnék felróni, hogy nincsenek benne nyilvánvalóan fogós témák, refrének, ami az ilyen zenéknél eléggé tudnának működni, és motiválnának az újrahallgatásra, valamint a borító alapjén én valami sötétebb hangvételű dolgot vártam volna.

Nem ismertem őket, előfeltételezés alapján ilyen ódiumnosztrum-féle művészieskedő befogadhatatlanságra számítottam, de nem, a maga módján ez egy egész slágeres anyag. Szerintem jól keverik a death metalt a nemmetál részekkel, elég organikus egységet alkotnak az eltérő stílusok. A nemdeathmetal részek kifejezetten tetszettek (őszintén szólva szívesen hallanék egy teljes lemezt olyan témákkal). Valamint a lemezt hallgatva az jutott még eszembe többször, hogy akár az Opeth is lehetett volna ilyen, ha nem szaródik el.

Gyilkos cucc! Kegyetlen riffelés, zúzás őröl végig a lemezen. A dalok nem kiemelkedőek, de van bennük kakaó, lendület, szikra. Tetszik, hogy a lassúbb döngölések lélegzethez juttatják a korongot.

Nem különösebben tetszik a lemez (az utolsó dalt leszámítva), én sem érzem benne azt, amit az anyag hívatott megteremteni. Naga fantasy történetét ismerve és nagyon is kedvelve, úgy gondolom, sötétebb és tartalmasabb dalok illenének az eseményekhez. Az utolsó dal azonban teljesen rendben van. Ott létrejön a hangulat!

Értékelem az elvontságot és a szokatlan megközelítést, ami legalább kíváncsivá teszi az embert. Van némi perverz bája is a korongnak időnként, de ennél több pozitívumot nem tudok említeni. Például a vokál úgy ahogy van, csapnivaló… És őszintén szólva, a dalokat sem hallom, csak egy torz koncepciót, ami édeskevés a jó értékeléshez.

Azta! Na erre aztán nem számítottam. Mármint, hogy engem képes magával rántani egy ilyen zsigeri black metal anyag. Általában elmegy mellettem az ilyesmi, de itt egy újabb kivétel! Az utolsó dalban lévő kántálás egyenesen libabőr!

Meglehet, a lemez sodrása a dalokat nehezen elkülöníthetővé teszi, de a dallamok nagyszerűek és a szerzemények hallatán végtelen hófedte csúcsok között szárnyalhatunk. Nemtheanga pedig azt teszi hozzá, amit a Primordialban megszokhattunk tőle: a zseniálisnál nem kevesebbet.

Nagyon szeretem a WMD-t és már az új lemez hírétől is megdobbant a szívem. Aztán végre fel lehetett tenni a fülest, és minden hangot úgy ittam, mint aki napok óta szomjazik. Nálam a Moebius az abszolút etalon, de hatalmas öröm, hogy annak fényében is ilyen iszonyat erős anyaggal rukkoltak elő Veres Gáborék. A „Minden rendben” dal a szőnyeget is kihúzta alólam, óriási dal! Nemcsak egyedi stílusa van a bandának, hanem rendre kitűnő dalokat is írnak. A nívó toronymagasan van!

Ej, de vágytam már erre a hangzásra, ezekre a málhás riffekre. Ez a death/doom lemez éppen jókor érkezett. Nem világot megváltó anyag, de azonnal otthonra lel benne az ember.

Nagyszerű énekesnő, akinek a dallamai elkerülnek minden mainstream sallangot, teszi fel a pontot az i-re ezen a roppant hangulatos, melankolikus, lassan kibontakozó doom anyagon. Én nem tudtam, mit várjak a lemeztől, úgyhogy nagyon kellemes meglepetés, hogy kellő „gyökérzete”, mélysége van a dalokba öntött érzéseknek. Minél több idő telik el, annál egyértelműbben domborodik ki a zene őszintesége, a dalok teremtő-alkotó mivolta.

A Sunscathed kezdő dobtémái engem még nagyon korai Mastodonra is emlékeztettek… Nem kell félreérteni, nincs fele annyi ötlet sem az albumon, mint az említett zenekar bármilyen albumán, de a zajongásból fel-feltűnik számos pozitívan ható, valóban ötletes agymenés. A Yersinia in Bloom dallamai és dobtémái is lehengerlőek. A pontenciál nagyon is ott van a bandában. (A borítót pedig felnőtt színezőnek is fel lehet használni stressz ellen.)

Hát, én nem érzem át annyira a lemez varázsát. Vannak ugyan dallamok, de mintha mindig ugyanazokat a harmóniákat hallanám minden hasonszőrű bandától. Pár pillanatnyi megvillanás nem elég.

Új epikus doom albumot is elég régen tettem már be a lejátszóba. Egész más zenék pörögtek az elmúlt hónapokban nálam, ezért ez a lemez azonnal szerethetőként indult számomra. A Blood Offerings nyitó témája kimondottan megfogott, ahogy több málhás világvége-riff is a lemezen. Aztán, ahogy az éhség csillapodott, a lelkesedésem is némileg alább hagyott. Összességében, egy több mint korrekt old-school doom lemezzel van dolgunk, és ez azért nem kis dolog. (A Blood Offerings vajon miért van kétszer rajta?)

Én értem, hogy teljesen profi produkcióról van szó, vállalható meg minden, értik a dolguk… de a baj csak azzal van, hogy a giccs-faktor túl magas. Ezeket a szirupos dallamokat, csorda-refréneket már rég nem tudom komolyan venni. Van pár riff, amitől megindul az ember feje, de kb. ennyi az összes élvezet benne… Például ki nem állhatom az olyan mesterkélten finomkodó, szájbarágósan arcomba tolt csöpögős leállásokat, mint amilyenek a One Momentben vannak. Na kérem, EZ a „nyálas” jelző definíciója.

Az idei Inter Armával együtt fognak osztozni az év legjobb lemezén! Eszembe juttatta, milyen érzés volt életemben először Morbid Angelt vagy Nocturnust hallani. Nem hasonlítgatok, csupán magáról az élményről beszélek. Az a döbbenet és az a megkérdőjelezhetetlen zsenialitás, a sorsot megpecsételő jelleg, a lelkünkbe égett kompozíciók... Ezt az érzést éltem át a Blood Incantationt hallgatva. Mesteri!

Unalom a köbön. Nem azt mondom, hogy szar, mert nem az, de számomra a jó nem ilyen. Átlagosnak mondanám, középszer.

Ez úgy lement/elröppent, hogy kb. észre sem vettem. Megnyugtató atmoszférájú, mindennemű izgalomtól mentes lemez - és ez most nem feltétlenül a negatívumok közé tartozik. Egynek elmegy, olyasmi, mint a többi - az viszont kicsit vicces, hogy Nagának a saját szerzeményét/szerzeményeit is olykor "kell" itt pontoznia...

Brutálisan untam már a végére - kicsit sok van az ilyenekből már ebben a körben...az igaz, hogy van egyfajta egyedi hangulata, amit az ének is támogat. Azt viszont nem mondanám, hogy az ének jó lenne. Ahogy látom, közben meghalt a banda billentyűse, a "The Prophet of Göden", ami sajnálatos - RIP.

Kellemes, nem zavaróan "primitív" thrash-es, punkos beütésű black metal album, mely azért itt-ott igencsak jó dallamokkal operál, kellően melodikus. A károgás is illik a dallamokhoz és a hangzás is jó. Nem tudom, a bandának, dalszövegeknek mennyi köze van a nevükben szereplő játékhoz, amivel egyébként én nem nagyon játszottam sosem - vagy az elsőt, vagy a másodikat próbáltam régen, de nem sokat, így valamikor rá kéne nézni...ha lenne rá időm.

Azt hittem, sosem lesz vége, ám ennek ellenére ez legalább változatosabb lemez (kb. a kétharmada legalábbis.), mint a körben szereplők egy része. Van jó néhány indokolatlanul hosszú szám rajta.

Nekem is kimaradt eddig a banda és e lemez alapján nem is én vagyok a célközönség. Egy idő után számomra unalmassá vált a monoton hörgés, néhány szám meg befejezetlennek tűnik - csak úgy, hirtelen vége van, mint például az első vagy akár az utolsó (amelyben a női ének legalább valamennyire feldobta a dalt). A hangzás jó, modern, számomra nem egy helyen juttatta eszembe a régi Roadot. Elmegy.

Nekem ebből négy szám teljes mértékben elég volt. Borzasztóan untatott a monotonitása, a hörgés sem tetszett.

Már a harmadik számnál minden bajom van, pedig még hátravan ugyanennyi, amiben benne van az elvileg többek által is legjobbnak mondott utolsó. A hangzással semmi gond, a zene elmegy, ettől a női énektől viszont már a falat kaparom - legyen az akármilyen szép meg tiszta. Az egy dolog, hogy már mocskosul unalmas az egész, a nyelv sem tesz jót neki - pedig én szoktam kedvelni a nem angol nyelven éneklő zenekarokat is, de ez egyszerűen unalmas, vontatott - a számok szerintem is indokolatlanul hosszúak, meg az egész lemez is.

Annyira nem idegesített, mintha mégegyszer annyira idegesített volna. Magyarán voltak már itt ettől sokkalta idegesítőbb cuccok beajánlva, igaz, ez nem menti meg ezt attól, hogy összességében ez is az. Ez még a tucat szintet sem éri el.

A lemez utolsó 2-3 száma, de legfőképpen a Windir feldolgozás miatt nem adok neki kevesebbet. Az album első fele semmitmondó, ugyanaz megy végig - egy közepes színvonalú lengyel black metal banda debütáló lemeze, amely kb. az egy az ezerből kategória. A hangzás egész jó, a borító tényleg szép.

Mindennemű monotonitása ellenére sem adok neki ennél kevesebbet, mert alapvetően tetszik a stílus, de túl hosszú lemez. A néhol fel-felbukkanó károgás az énekben nem kicsit feldobta.

A beajánlás első napjaiban pont ezt a lemezt hallgattam többször is, így beajánlottam - kár volt, mert itt a pontozók egy részének valószínűleg nem mond sokat a Savatage vagy éppen Jon Oliva neve sem. Ez a német banda tökéletes módon tiszteleg a Savatage hagyományai előtt - mint ahogy Henning Basse énekesnek is fasza hangja van. A kezdő, No Control-Rebirth páros is remek, csakúgy, mint a Hate-One Moment dalok - az Another Devil vagy a The Witches Are Burning meg pl. horzsol is, mint az állat; a Let the River Flow pedig egy gyönyörű lassú szám. A borító is szép, annak ellenére, hogy nem feltétlen egy heavy/power lemezre asszociál belőle a hallgató. A szokásos pátoszos, giccses, stb. jelzők is előkerültek, de hát ilyen ez a pop szakma.

Egyetértek Sheollal, annyit hozzátéve, hogy nekem a pörgős, bedurvulós részek tetszettek igazán. Az utolsó előtti szám például full felesleges, hogy aztán a bitang erős utolsó számba átmenjünk - igaz, abban is vannak üresjáratok. De mindent összevetve ez egy jó album.

Teljesen jól tükrözi azt , hogy miért gondolom azt hogy ez a műfaj felesleges.

A hosszú dalok túl hosszúak, meg egy kicsit a lemez is, az utolsó szám zseniális, Nemtheanga egy isten!!!

Folyamatosan az Akela ugrottbe róla, csak az Akelát szeretem, ezt nem.

Borzasztó középszerű volt és unalmas, itt ott faszának hatott, de semmi több.

Metal volt, hű de metal itt ott, máshol élvezhetőbb, de semmi több, sorry de inkább vagyok őszinte mint polkorrekt.

Kicsit össze vagyok zvarodva , de összeségében ez egy kurva jó death anyag, és ami első hallásra feleslegesnek tűnt ma már a kedvencem. KB 20szor lement bő egy hét alatt, és egyre jobban tetszik.

Ugyan azt gondolom, mint a heavys Legions-nél, hogy akár ezt is a MI generálhatta, agyon van polírozva, teljesen egydimenziós, BI-el nem lehet egylapon említeni ebben körben.

A Crickets and Frogs in the Nightfall-nál vakon megmondtam volna, hogy Naga zenéje, annyira jellegzetes a narrációs orgánuma. Ugyanebben 1:18-nál gyűrött szalagra vetted fel? Bones and Ash tetszett a legjobban, az efféle pattogós, dinamikus DS-t szeretem igazán, megspékelve gonosz hangokkal, vagy az Evol féle középkori kavalkádot a Horned King-ből. Határozottan bejött.

Egyszerű zenei eszközökkel megkomponált nyomasztó hangulat a Göden. Nincs túlgondolva, nincs agyonpolírozva, múltból táplálkozó megközelítés a jövőbeli sötétséget vetíti elénk. Hiába vannak fogós dallamok, kellemes azonnal megjegyezhető témák, ezek csak pillanatnyi reményt adnak a reménytelenségben.

Visszarepített ez a fél óra black metal a 90-es évek elejére/közepére, előadásmódja, hangzása, felfogása és körítése is tökéletesen illik oda. Azoknak akik abban a korban ragadtak, tökéletes csemege, semmi meglepőt mások ne keressenek.

Hosszú pálya és megannyi lemez van már a manchesteriek mögött, mégis az első és második meghallgatás után azt mondtam, hogy átlagos és unalmas lett ez a lemezük. Egy-egy nóta nem is hozott lázba, de egyben működik a dolog, nálam legalábbis bejött a 4-5 meghallgatásra fordított idő, ez mondjuk most szerencse kérdése is, mert van időm zenét hallgatni. Sokadikra jók a riffek, szépek a dallamok, recés de tiszta a hangzás, ellenben a vokál elég egysíkú. A természet közeli borítóik mindig is tetszettek, a 2 bónuszdal pedig abszolút felfelé húzza az értéket.

Hiánypótló anyag az itthoni metalban, megérte ennyit koplalni rá! Sokrétű, ezerarcú, friss. Minden hallgatás után egy újabb ajtó nyílik meg az ismeretlenbe, de ott is a WMD-ba ütközünk. A Csontfehér a kedvencem, állandóan megsemmisít.

Durva hörgés és kegyetlen gitár reszelés uralkodik végig, hiába a tiszta nőihang vagy némi szintiszőnyeg. Fogósabb témákkal, megjegyezhető riffekkel lehet továbbfejlődni, mert az alap ígéretes és duzzad az erőtől.

A szép női énekhang miatt felfelé kerekítettem, mert a zene nem hozott tűzbe, tipikus ezerszer mindenfelé eljátszott unalomtenger. Pedig nem utálom ezt a stílust, hallgatok ilyeneket, most hiányzott még kapaszkodó Priscila-n kívül.

Recseg, ropog, nyugodt. Dörzsöl, karcol, tébolyult. Kisimult, laza, feszes, belesz@r@s.

Nincs olyan erős mint a Mgla, és az utolsó nótánál azonnal belém állt, hogy b+ ez Windir! Azonnal felismerhető, fogós, fejrázós és utánozhatatlan. Lemez legjobb dala, ami beárazza a többit, megyek is 1184-et hallgatni.

Mintha egy belassított, fénykorán túllévő teszkógazdaságos Entombed próbálná megtalálni a tiszta hangú énekesét LG után.

Azt éreztem, hogy MI generálta zene, simán lehetne az. Minden agyonra van polírozva.

Az újkori fiatal death bandák közül a BI az egyik legizgalmasabb! Hajszolják a szokatlant, állandóan tágítják saját univerzumukat, bármelyik pillanatban számíthatunk egy váratlan húzásra. Féltettem őket, mert az utolsó nagylemez óta kiadott EP-k foglalkoztak sokmindennel, death metal-al kevésbé, de no para, ez a 2(6) tétel rendben van.

Old schoolnak gagyi, progresszívnek gyenge, igazából nem tudom, minek szánták a srácok, de minden tekintetben semmilyen

Szóval ez úgymond lo-fi dungeon synth, még kazetta zaj is van alá tolva :) Az ilyen muzsikák teljes mértékben hangulatzenék és a nekromanta osztályhoz címzett album dalai nekem nagyon hozzák a nekromanta hangulatot. Nálam ezek a hangok nem a spájzból szűrődnek, ki, hanem a halottidéző kamrájából, a levél 5 mage guild tetejéről. Amúgy nekem Sandro az alap homm nekromancer

Az első 4 dal komolyan idegesített, érdekes, hogy az ötödik után összeszedi magát a lemez, bár gyanítom, az ambient tételek miatt érzem így.

Igazi putter proto black és a ds átvezetések sem töltelékek, hanem jól megírt szintibojságok. Nekems elsőre a Carpathian Forest Through Chasms EP ugrott be róla, bár ez annál prosztóbb. CD-t rendelem.

Nekem az első lemezeik tetszettek igazán.

Lehet fura, de nekem teljesen kimaradt ez a banda. Ez amiatt lehet, hogy alapvetően nagyon kevés magyar zenét hallgatok, részben jogos prekoncepciók miatt. Ebből az egyik legerősebb, hogy nagyon kevés magyar zenészben van meg a tálentum, hogy olyan szövegeket írjon magyarul, amik nem gázosak. Teljesség igénye nélkül itt van pár, amit szeretek: Dalriada, Prosectura, Tankcsapda, Junkies, régi Pokolgép.Az elmúlt 35 év összterméséből ezek jutnak eszembe, biztos van még sok. Pl itt van most a WMD. Teljesen jó szövegek, ötletes megvalósítás, tényleg nagyon jó megoldásoké és a zene is nagyon ott van. Miért csak 8? Mert nekem a metál mást jelent, egyszerűen nem ezt keresem. Nem keresek benne megfejtéseket, filozófiát (ha mégis, akkor berakom ugyanazt a pár albumot 30 éve), csak hangulatokat, helyeket, ahol orkok zúznak elfeket, sorozatgyilkosok beleznek mindenkit, hősök gyaknak szörnyeket vagy sárkányokat és ördögi kultuszok áldoznak mindenkit mindenféle isteneknek eónok óta elfelejtett barlangok mélyén. Magyarul ehhez én egyszerű vagyok.

Ezzel bajban voltam, mert szeretem a műfajt, de valahogy többedik hallgatásra sem tetszettek igazán a dalok.

Kellemes volt, de nem lesz visszatérő.

Szeretnék rá többet adni, de sajnos inkább idegesítő volt, mint szórakoztató.

Az elején lelkes voltam, de a végére sajnos ez is unalmassá vált.

Nem rossz, de ha ilyenre vágyom, inkább berakok egy Candlemasst. Aki napi szinten tolja ezt, annak kötelező.

Teljesen érdekes, hogy még tegnap, McFrost kommentje előtt nekem is az ugrott be, hogy kb ilyen heavy metalt generálna az MI. Profi, van benne sok minden, de mégis olyan szürke és lélektelen az összkép.

És az benne a szép, hogy úgy tudnak hűek maradni az old school death metalhoz, hogy közben teljesen vadállat agymenéseik vannak. Ennek pedig az a titka, hogy a progresszivitásuk nem öncélú, nem azért raknak bele mindenfélét a zenéjükbe, mert csak hogy legyen, hanem teljesen ízléses, odaillő módon.

Ugyanaz, amit a WMD-nél írtam. Szétlapított, élettelen agyat azonnal kifárasztó, természetellenes, ráadásul itt a dalok szinte egy hangon mennek végig. Számomra értelmetlen és értelmezhetetlen.

Szexuális zaklatás... prutty... panda.

Ritkán hallani ennyire temus éneket. Olyan, mintha halkan kellett volna csinálnia, hogy ne zavarja a szomszédokat. A zene is iszonyat alulinspirált. Egyedinek mondjuk tényleg egyedi, de nekem egy kínzás volt végighallgatni. A zero - zero - zeronál már hangosan röhögtem.

Ezt Mike pont jókor mutatta. Dúltam-fúltam a munkahelyi dolgok miatt. Felraktam a fejhallgatót, és dolgoztam tovább. Megoldotta a bajaimat. EGYETLEN EGY TOMPÍTOTT RIFF SINCS A LEMEZEN! A punkos részek nagyot dobnak rajta, a sikolyok meg külön csemegeként hatnak.

Lényegében felvették ugyanazt a dalt hétszer kisebb módosításokkal plusz egy In Silent Grace-et és egy Earthen Sorrowst. Hogy ennek mi értelme, fogalmam sincs. Ugyanez a bajom az Elffor metallemezeivel is.

Namost azért sokminden nem okés itt szerintem. Elewe a negyedik dalál jön meg a WMD, addig nagyon furán néztem. Utána beüt, és a Napköszörűben hallom a wédjegyeket leginkább. A dalok szokásosan wáltozatosak, nem csordul túl az agyam egyik rekesze sem, tényleg szórakoztat. De felbosszant, hogy egy ennyire forradalmian gondolkodó csapat is, mint a WMD betagozódik a hallgathatatlanul rossz hangzás alá, csapniwalóan középszer, plasztiktermékeket gyártó stúdiós szakemberekre hallgatwa. Ez a trendi, ez ütni fog, ez milliós cájgon lett átküldwe. Lehet, és biztos nem tudja az országban ezt csak mondjuk öt hangmérnök megcsinálni, wiszont aakor is rossz, mert a dinamika elweszwe, a hangszerek kiherélwe, a hollyvoodyan tiszta bombaszt miatt lényegében robotokat hallunk. Sokszor leírtam már a minden mindenhol szól jelenséget, amitől én megőrülök. A zene fasza, a banda fasza, mindig is az wolt, ezért wárnék tőlük a megszólalást illetően is formabontó gondolkodást. A Moebius sokkal jobban szólt. Az is szét wolt lapítva, de legalább akusztikából szólt a dob, és a Sanyi Regentje is adott koszt kellőképpen. Ja, meg nem woltak nyolchúrosok, amiknek a hatását mindig a basszusgitár szíwja meg. Morpheust tudom idézni: szabadítsd fel az elmédet!

Vártam sokat, mindig azt hittem, hogy na majd most. De nem. Ezért csak ennyi.

A csajnak angyali hangja van, nagyon szeretem a nazálist, főleg nőknek áll jól. A zene nem rossz, a hangzás meg ugyanaz a kiherélten steril gagyi, ami mostanában divat. Nem vontam le érte.

Ritka masszív egy szar. Egyhuzamban képes voltam végighallgatni, ami nálam jó pont egy metal lemeznél.

Mi van manapság a dobosokkal? Hol vannak a Gene Hoglanek, a Chris Kontosok, Richard Christyk? Ez a lemez is végigmegy ugyanazzal az első dalban még jóleső vágtával, egy-két megszakítással, de valahogy mintha senki nem akarná megerőltetni az agytekervényeit. A szokásos: bólogatok a tekersére, aztán a második dalnál ugyanez, de a végére már zsibbadok, utána a harmadiknál már semmi kedvem az egészhez. Vagy én öregszem, és már a Transilvanian Hunger sem tetszene annyira? Gyanítom, hogy de, mert ott a gitárok nagyon jó harmóniákkal operálnak. De itt ez is hiányzik.

Engem inkább a Sabbathra emlékeztetett, mint a Maidenre, de mivel a hetvenes évekből mindig inkább a Heep/Floyd/Purple vonalat favorizáltam a Sabbathtal szemben, így ez sem hagyott bennem mély nyomot. A hangzása nagyon tetszett, de ennyi. A többi szinmplán korrekt.

Mégis milyen hangpróba az, ahol egy heavy metal lemezre én adok a legtöbb pontot? Mondjuk gyanítom, hogy az ajánló még nem pontozta. Remek hangulata van, annyira nincs is rémesen szérsterilizálva a hangzás, illetve ennek itt egészen jól áll. Az a refrén, ami a kezdő dalban van a lelkem legmélyebb csücskéig hatolt le. A sok szenny és mocsok alatt megérintette a bennem lakozó angyalkát. Zsepit érintettem az arcomhoz, hogy a legördülő könnycseppek utat találjanak maguknak. Viccet félretéve, állatira rohadtul teteszett az a refrén. Az énekes Henning gyerek ott van a szeren.

Majdnem mindig tudják, mikor elég a káoszból. A Pink Floydra hajazó részek ideglelősek. Állati nagy az egész és állati nagy a megszólalás is.

A progresszív jelzőt nem értem, mert ez inkább egy oldschool vonalas death hömpölygés kicsit modernebb köntösben. A modernség egyik sarokköve, hogy nem a megszokott "marmon kanna alján lötyögő benzin" hangzással párosították a zenét, hanem végre a megérdemelt, nagy teret kitöltő, sodró hangulat uralkodik. A riffek is azért mernek elemelkedni az elődök száraz témáitól, a zene néhol szellős, nem akar minden egyes pillanatban megfojtani. Nem világraszóló alkotás, viszont a középszerűségen sikerül túlmutatniuk.

Poénkodunk itt az Elffor albumain, de azt kell, hogy mondjam, ehhez képest az egy végig gondolt, koncepcióval rendelkező mestermű. Nem csupán a műfajjal van jelen esetben problémám (amit persze továbbra is a zsíroshajú geekek komolyzene iránti olcsó fohászának tartok), hanem ez konkrétan zeneileg és hangzásilag is olyan, mintha egy troll valagából lassan csöpögő hasmenés maradvány lenne. Önmagában ez egy élvezhetetlen semmi, viszont gyanítom, hogy ez a készűlőben levő fantasy könyvet hívatott hangulatilag támogatni. Azonban ebben az esetben sem tudom elképzelni, hogy egy ennyire sehova tartó hangfoszlány patchwork mégis milyen hangulatott hivatott megteremteni. Tudom, hogy Naga nagyon ellene van a szétkompresszált dinamikátlan hangzásnak, de az sem áll mindennek jól, ha tompán, a spájzból suttógó hangok dominálnak, főleg egy olyan műfaj esetén, ahol csupán a hangulat hivatott egymaga elvinni a zenét a vállán. Amennyire mesterien bánt a múltban a szerző a black és mindenfajta avantgard projektjével, pontosan annyira hangulatilag üresnek érzem a sorozatosan készülő dungeoun syth lemezeit Azért a szerző mesterien elrejtett fing-fekália-fétise mellett nem tudok elmenni egy sunyi mosoly nélkül (lásd a második szám címét): most komolyan el kellene hinnem, hogy Xarfax csupán egy fantázia ihlette egyszerű név, vagy igazából tényleg az, amire mindekinek gondol? A kritika szerintem meg legyen kritika, mégpedig őszinte, és ne csak egy megúszás, amivel jóakaratunk ellenére is belehazudunk a szerző arcába.

Túl művészkedték az amcsik...

Ez aztán a mocskos, prosztó black metál. Nagyon évelezetes volt, ettől persze még tartom egy kiemelkedő albumbnak, viszont az erényei is tagadhatatlanok. Egyszerű lélekkel megáldott blackereknek kötelező.

Mindig olyan érzésem volt velük, mintha a Borknagar olcsó lenyomata lenne. Ezzel az új albummal sem sikerült erre rácáfolni. Rossznak nem mondanám, még szórakoztató is...

Nosztalgia ide vagy oda, ez már csak felhígított verzióban kínálja azt, amiért annyira rajongtam. A Klausztrofónia és a Fényérzékeny annyira megelőzte a korát, hogy ha ma adnák ki őket, akkor is frissnek hatnának. Ezzel szemben egy ideje (főleg, amióta a 8 húrosok színre léptek) elhalványulni látszik a zene szabadossága. Furcsa módon még önismétlésnek sem mondanám, csupán nem történik semmi meglepő, nem hág a tetőfokára az őrület. Talán ez a közérthetőbb, kevésbé absztrakt megközelítés veszi el a WMD élét. Ettől függetlenül ez egy (közepesen) élvezhető album lett.

A régi Opeth harmóniáit akarják újra éleszteni, csak hogy ahhoz nem elég tehetségesek. Néha el is kapján a hangulatot, viszont soha nem is tudják azt megtartani, hogy kiteljedjen.

Az előző albumon inkább a doom metál domborodott, addig itt többnyire az elszállós melankóliák dominálnak. Mikor bejelentették az énekesnő cserét, akkor kételkedtem, hogy a korábbi egyedi vokál után fogom-e még újra hallani azt a boszorkányos hangulatot. Az új énekesnő sikeresen ugrotta meg a lécet, nagyon illik a banda profiljába.

Ez a borzalmas hangzás legalább 2-3 pontot lehúz az értékelésemből. Zeneileg sem túl ötletes. Jobbára punkos riffek újra haszonosítását hallhatjuk doom köntösben

Unalmas iparosmunka....

Vajon ezt Boymester ajnálotta? (Ennél kifinomultabb szokott lenni az ízlése...). Azért voltak itt élvezhető számok is, főleg a Unhinged Spirit és a Walpurgis riffjei erősek lettek.

Ajajj, megint beütött a menopauza...Amennyire kellene, hogy utáljam ezt a lemezt, annyira el is kell, hogy ismerjem, hogy nem tolják fullba a kretént. Nagyon is élvezhető részek vannak rajta, csak néha a sziruposság eláraszt mindent.

Nem erre számítottam. Meglepetés szerűen ugranak ki a technikás death metál háttérből a már-már avantgarba hajló futamok.

Megvan a húzása, visz a lendülete, de a hangzás szétlapít. Hosszútávon fárasztó.

Hiányérzetem van, de lehet, hogy ez a stílus sajátja, és nem az album hibája.

Jó, hogy emlegették a leírásban a Triptykont, mert nekem is az ugrott be. Csak hát nagy fába vágták a fejszét. Ez a lassú monoton cammogás nálam nem váltja ki a kellő hatást, inkább amatőr hatást értek el vele. A női vokál pedig borzasztó. A Requiem igazi felüdülés volt a vége fele.

A punk részek, és a sikolyok nem tetszettek. Ha ezeket lefejtjük, nem sok minden marad.

A szép borító bevonz, de nem tart meg. Sokat elmond az albumról, hogy a vendég Nemtheanga felbukkanása a legfigyelemreméltóbb rész. Akadt néhány riff, amire felkaptam a fejem, de az ezekben rejlő lehetőségeket nem sikerült kiaknázniuk. Manapság dömping van az átlagos és/vagy korrekt black lemezekből, sajnos ez sem kivétel.

Engem Veres Gábor hangja tartott távol eddig a Watch My Dyingtól. Sajnos ez ezen az albumon sem változott.

Döngölnek rendesen, de sok hatást nem érnek el vele.

A hölgy éneke és a portugál nyelv adta a pozitívumot, de a zene nem igazán tudott elvarázsolni.

A Jordablod ugrott be a hallottak alapján, főleg az ének miatt. A black-sludge terep számomra kedvező, szívesen hallgattam. Nem kiemelkedő, de ígéretes.

Korrekt black metal, csúcspontok nélkül.

Jól telipakolták riffekkel, de meglepetésekre itt nem lehet számítani. Túlságosan sok minden mutat a nagy elődök munkásságának irányába. A kreativitást hiányolom, egyedül az intrók és outrók tartalmaznak némi színezetet. A címadó dal vége például remekül sikerült. Az ének elég lapos, egy jó torok változatos dallamokkal azért sokat tudott volna dobni a lemezen. A hangzás viszont remek, szeretem, ahogy a basszus leválik a gitárokról.

Már az előző albumon kimutatták a foguk fehérjét. Örülök, hogy több teret kapott a kísérletezés, és a death metal csak ellentétként érvényesül a lágyabb részekhez. Pont ez a kettősség, és a váltások sokasága teszi izgalmassá az amúgy komoly műgonddal felvértezett lemezt. Leginkább Isaac Faulk dobolás, és a dobhangzás tetsztett. A húrosokra sem lehet panasz, tanítani kéne azt, hogy nyúzzák a gitárokat.