Jó kis death/crossower lemez ez, én elvoltam vele. Vannak benne érdekes ötletek, a hangzásvilág is rendben volt, a világot viszont nem váltja meg.

Mi a különbség a sztereotípia és az archetípus között zeneileg? Az, hogy az adott zenének meg van-e a sajátos karaktere, ami a meglévő stíluselemek felhasználása mellett kiemeli a többi közül, erre a nu-metal klasszikusait lehet felhozni remek példaként. A Superhoilic album azonban nem csinál mást, mint újrahasznosítja a zsáner jól bejáratott elemeit. Lehet élvezni, de könnyen felejthető.

Keményvonalas death metal egy elég impresszív gárdától, még a hősidőkből. Kiváló muzsika mind a stílus kedvelőinek, mind azoknak, akik még csak ismerkednek a zsánerrel. A Beyond the Flesh fel is került a kedvencek közé.

Tüzes pokoli darálás, mely 27 évvel megjelenése után is frissnek hat, amivel az extremitás felső határát súrolják. A banda zsenialitását dicséri, hogy végig sikerül fenntartani a hallgató figyelmét azzal, hogy az igazán extrém részeket könnyedebb, dallamosabb betétekkel törik meg. Az első dalnál bevallom, kissé szkeptikus voltam, de aztán úgy rám rúgta az ajtót, hogy azóta is keresem az államat a padlón.

Zeneileg nekem abszolút bejött, modern köntösbe bújtatott heavy metal némi power metalos mentalitással. A metál zene könnyen emészthető oldalát erősíti, de ezt nem is lehet a szemére vetni bár a pokoli, keresztényellenes szövegvilág eleinte nem klappolt nekem a könnyed hangzással, plusz első hallásra az énekkel is voltak fenntartásaim, de aztán csak összeállt a kép. Kiruccanás a pokolba, nem egy műfaji mérföldkő, de lehet rá jókat vibeolni.

Kissé zavarban vagyok e lemez értékelésénél, mert a zenei része alapvetően több, mint rendben van, a progresszív metál és a fúziós jazz egy igazán különleges vegyületét alkották meg. Kifejezetten érdekes gitártémák és zenei motívumok vannak benne felvonultatva, remek inspirációs forrás lehet, ahogy ahhoz is tökéletes, hogy az ember kicsit kilépjen a komfortzónájából. A remekbe szabott zenét azonban szinte teljesen élvezhetetlenné teszi az énekesnő hangja, ami kicsit erőtlennek hat. Ráadásul a nem túl izmosra sikerült vokál sokszor a zene rovására megy, ami tovább ront az összképen.

Izgalmas gitártémák, egy végtelen kísérletezés fültanúi lehetünk, melyben öröm elveszni. Nem emészthető könnyen mindenki számára, de akit egyszer magába szippant a korong, nem ereszti - de nem is igazán akar szabadulni.

Eddig nem volt szerencsém a Therapy? zenekarhoz, de amikor a Knives c. nyitódal felcsendült, hirtelen visszarepített gyerekkoromba, amikor angol punkzenét üvöltetve dédelgettem rocksztár álmaimat. (Ezért az összehasonlításért mondjuk lehet, hogy az Észak-Ír rockbanda tagjai máglyára vetnének, de vállalom az áldozatot.) Habár az album nem teljesen tökéletes, a zene minőségére nem lehet panasz, igazi lázadó punk-rock őrület van, ami épp úgy megállja helyét apró füstös kocsmákban, mint nagyobb stadionokban. Jól megírt dalszövegek útján kiáltják világba a fájdalmukat és csalódottságukat, kívülállók muzsikája ez. Az albumborítót pedig lehetetlen elfelejteni.

Ép lelki világú ember ilyet nem ír. Kiváló DSBM album, mely nyomasztó riffekkel, szikár hangzásvilággal, velőtrázó sikolyokkal, meg persze tűpontos dalszövegekkel hoz le az életről. Minőségi alkotás, mely megérdemelten került piedesztálra, telitalálat. Sörét, depresszív, a zsáner esszenciája.

A Crystal Palace a norvég balck metal egy kedves, nyugodt szeglete, kellemes, misztikus hangulattal és fülbemászó dallamokkal. Habár nem a Forlorn nevű black, illetve viking metalban utazó banda neve ugrik be, ha a "norvég" és "black metal" szavak egy szövegkörnyezetben szerepelnek, a formációnak van egy karakteres hangzásvilága, a Moonsorrow által tökéletesített receptet követi. Nem váltja meg a világot, de a maga szintjén egy nagyon igényesen összerakott alkotás.

Két dolgot érdemes tudni rólam: falra mászok a goregrind és hasonszőrű műfajoktól, ahogy a japán kultúra anime szeglete is távol áll tőlem, tehát elmondható, hogy nem én vagyok a Jig-AI célközönsége. A stílussal szembeni előítéleteim, valamint az előzetes kritikák alapján én sokkal rosszabbra számítottam, bár túlzás lenne állítani, hogy ez a korong szerettette meg velem a műfajt. Annyit mindenesetre elismerek, hogy volt egy-két zenei motívum, ami tetszett. A Katana Orgy egy érdekes koncepció, mégha számomra kissé nehezen komolyan vehető.

Igényesen összerakott zene, mitikus, mégis relaxáló atmoszférával - utóbbi mondjuk a zsánerből következik. Arra inspirált, hogy nyissak a doom/stoner metal műfaja felé. Köszönöm az ajánlást!

Milyen az, amikor Dave Grohl metalt alkot? Egy változatos, stílusok közt szörföző pörgős album, mely óvatosan próbálgatja szárnyait. Én egyfajta kísérletnek, valami új iránti nyitásnak éreztem, semmint egy világot leigázó projektnek, habár ennek némileg ellent mond felvonultatott vendégelőadók színes listája. Zeneileg több, mint rendben van, a sokféle stílus miatt pedig végig fenntartja a figyelmet. A nagy változatosság némileg hátrányára is válik a lemeznek, kevésbé lesz egységes a hangzásvilága, kicsit olyan lesz az összkép, minta egy katalógust kallgatnánk.

Lemezborító alapján én valami érvágós, nyomasztó DSBM-re számítottam, így nagy meglepetésként ért, amikor a melodikus death/thrash metal szólalt meg. Fémes, kissé darabos hangzás, hallgatható, de jellegtelen. Átlagos, de semmiképp se kiemelkedő. A zenészek nincsenek híján a képességeknek, de az ember lehet akármilyen technikás, és tanulhatja meg a hangszerek profi kezelését, ha nincs mondanivalója és inspirációja, mindez hasztalan. Ezen az sem segít, hogy a vokál kifejezetten idegesítő. Annyit viszont megadok a lemeznek, hogy az utolsó számban voltak érdekes próbálkozások.

Jól összerakott, sötét hangulatú black metal album, mely remekül vegyíti a stílus elemeit úgy, hogy valami eredetit alkosson.

Nem éreztem benne azokat a magasságokat, amiket Naga ír, de nincs is érzelmi kötődésem a lemezhez. Tippelni merném, hogy Marshall fejet kaptak azok a gitárok, mert azok aztán belepik a teret alaposan. Dobnak jót tesz a reverb. Néhol valóban hatásosan kidugja a fejét a minimum C-n hömpölygő-bugyorgó fémes basszushang. Nem véletlenül ugrott be, hogy előzenekarnak nagyon szívesen megnézném őket. Énekes csóka, mintha nem bírná annyira torokkal, de lehet pont azért lesz utcai a hangulat, mert nem marad annyi szusz, mint egy percnél hosszabb bunyót követő egymásnak ugatásnál. Viszont lehet a fülemmel van baj, de számok között elég sok a különbség megszólalásban. Mintha nem akkor és ott vették volna fel a lemezen lévő számokat, hanem más stúdiókban vagy setup-al, esetleg mérnökkel. Le kéne már szoknom arról, hogy ennyire technikai szemmel nézem a dolgokat:D

A numetal keményzenék piacát leuraló korszaka csúcsán érthető a zenekar megközelítése. Borzalmasan sok minden keveredik benne, egyszerre 6-7 formáció is beugrott, tudnak a srácok, de ez már túl sok. Pl a legelső nóta alatt hömpölygő kétféle "kemény" riff inkább egy Superjoint Ritual alá illik, semmint egy Benington-féle vokálhoz. Vannak benne apró, de kiváló technikai megoldások, ám sajnos eltörpülnek. Látszik, hogy próbálta feldobni a lemezt az amúgy középmezőnyben ténykedő zenészekből álló supergroup. Inkább tűnik nekem egy "most már pénzt is kereshetnénk" bandának, mint egy tényleges kreatív célkitűzésnek. Nagyon eluntam a végére.

Kerestem egy zenekart amire asszociáltam és a Step in Fluid (Pocsolyába léptem, ugye) jutott eszembe. Végül is nem nagyon lőttem messze, de inkább a Liquid Tension Experiment-re gondoltam. Mindkettő kurvára szerepelhetett volna a kortalanon, na majd jövőre. Node onnan jutott eszembe, hogy gitárvirtuozitás, törések és prog bőven van benne. 2000-es évekhez képest a megszólalás pl ének terén igen jó, basszus pereg mint állat Sean Malone által, viszont a torzított gitár nagyon ergyán szól számomra. Minden esetre érdekes a koncepció, keleties úszás, Dream Theater és metáljazz minimális baljós felhanggal. Csajnak egy fokkal lehetne jobb hangja és akkor kevésbé zavar, hogy elnyomja a témákat a sok vokállal:D Kicsi hosszúnak érzem a lemezt, a Jivatma simán kimaradhatott volna, nem annyira epic jam.

Fú, ez akkorát mehetett 95-ben az olaszoknál, mint nálunk a Tormentor. Ami nagyon tetszik, hogy nem valaminek akartak megfelelni, hanem csinálták azt, amit jónak láttak. Így lett belőle egy történet, amit szépen bekereteztek. Ahol zúzás van, viszont nagyon gimis hangulatú, meg érződik a gót hatás. Minden esetre abszolút kellemesen csalódtam, nem untam meg közben és fenntartotta az érdeklődésem. Szóval tőlük indul a híres-neves dungeon synth mozgalom?:D

Általam ajánlott lemezről írtam pár sort a kommentszekcióban. Nem tökéletes, az album végére már eléggé ismerős lehet néhány téma. Ettől függetlenül nagyon egyedinek érzem és hangzásban is elég oké. Viszonylag tiszta minden, de ha kell a gitár bemorcosodik. Aki fogékonyabb a ritmusra, annak valószínű csemege lesz, de virtuóz húrtémák is vannak benne bőven.

Ígéretesen indult az első ballada a csendbe beledörrenő, mély zongorahúrral. Nagyon eltalálták az arányokat. Nincs a gitár a középpontban, de mégis egyértelműen, élesen, de kicsit "távolról" kíséri a történéseket. Lelocsoltak reverb-el mindent, de pont olyan mértékben, hogy az nem tűnik ki a koncepcióból. Akár a verem kövén lévő odaszáradt vér, csak a direkt lámpafénynél tűnik fel. Mondanám, hogy nem történik túl sok minden, de pont az adja be, hogy nem vállalták túl magukat és azt pengeélesen hozzák is. Kibaszott türhőn szól a basszus. Van rajta valami flanger vagy octaver-szerűség? Vokál kiválóan illik az egészbe, mint valami barlangba kigyulladt ruha és műanyag fojtogató fekete füstje. Ajánlom hangulatfestő háttérzenének vagy fotelban átgondolós, lassú bólogatásokhoz:D

Nem hallgattam őket sose, most eljött az idő. Hallani, hogy a frissen érkezett siker érdekében nagyon odatették magukat és a Seattle-i zenei közösség közel áll hozzájuk. Első néhány szám alapján előre vetítettem, hogy ez nem nekem szól, de a lemez végére jól szórakoztam a zsánerek mellett beletöltött kreatív ötletekkel, szokatlan húzásokkal. Átjött a lefesteni kívánt kép is, mentális zavarok, zártosztály, tinédzser hormoningadozások és természetesen a szerhasználat témakörében. Profi anyag, korához képest nagyon jól szól és néhány unalmasabb tételt leszámítva egyediségre törekedtek. A deluxe edition 48 tételes kiadványán meg minden van, nem tudom Sanyi azt végig hallgattad-e rajongóként;) Részemről az ezen hallható zenei nyitottság egyértelműen feljebb srófolta a pontszámot. Ha az album első felét pontoznám, akkor 5-öt adnék.

Karácsonyi hangulatom lett tőle. Kellemes, andalgós. Kellően, de nem túlságosan fagyos. Ahogy mennek a folk énektémák, lelki szemeim előtt egy hóval borított hütte jelenik meg, ahol bent jóbarátok díszítik a fát fekete gömbökkel és girlandokkal, majd meggyújtják a csillagszórót. Korához képest egész jól szól és rengeteg apróság (hangszer, dallam) megbújik benne. Egyedül a heroikus folkosság mellé nem illik számomra ez a keserves vokál. 80-as évek végi szintetizátorhang menő:D

Nem adta ki. Nincs számomra egyensúlyban a vokál súlyossága és a fennkölt black témák folyamatos ismétlődése. Próbáltam magam a borítón található tájban elképzelni, ahogy ez szól a fülemben, mindhiába. Mást hallgatnék ebben a közegben. Hangszerek elég olcsó hangzásúak és a Thorn Gatherer túlságosan emlékeztet az Electric Wizard - Funeralopolis című számában hallható riffekre, bár simán lehet puszta véletlen. Annyira kevés benne a tényleges téma, hogy totál indokolatlan a hosszúsága. Bár a karajcsontfát remekül lehet rá feldíszíteni fájdalommal és keserűséggel.

Tegye fel a kezét aki végig hallgatta!:D Kicsit az az érzésem, hogy egy AI-nak (még nevükben is megelőzték a korukat) meg lett adva milyen metált írjon: legyen benne kurvasok pigsqueal, sok fogós-tompított gitárzúzás a la grindcore, néha scream, azt had szóljon. Nagyon jót szórakozok ezeken a zenéken, kurva jól dörmög a basszus, de feleslegesen hosszú. Igaz, a földijeik sokra vitt zenekara, a Gutalax is fél óra körüli lemezekkel rendelkezik, de 15 perc bőven elég belőle. (Amikor erre ráleltem, halálra röhögtem magam. 8 és fél perc, szerintem nem szükséges több: First Days of Humanity - Atrocities)

Svédek mindig is erősek voltak blues/stoner/doom vonalon. Habár a zenekart csak névről ismertem, de öregbítették számomra ezt a hírnevet. Végtelen jammelős bólogatások nem túl régi, próbatermes emlékeket hoznak elő, amikor ugyan azt a doom riffet 10 percen keresztül játszottuk kis variációval. Szerintem is nyesni kellett volna a számokon, illetve kicsit több dögöt és koszt elviseltem volna, de ez is egy svéd szokás, hogy tisztábban szólnak. A The Graviators jutott eszembe a lemezről. Legjobb számuk a Druid's Ritual. Egy kicsit lassabb, retkesebb, de számomra sokkal hangulatosabb verzió: https://www.youtube.com/watch?v=tzPsrRueZ7E | Ezt követően javaslom összevetni a nagylemezen lévő változattal.

Micsoda változatosság és sztárparádé. Nincsenek hatalmas megfejtések, csak nagybetűs BUGI és hangulatos, catchy groove-ok. Amolyan kocsiban üvöltetős és bólogatós. A Centuries of Sin stoner-thrash háziasítás nagyon adta, van még ilyen?:D Lemez közepétől unalmasabb, de így is érdekes hallani a vendégelőadó által képviselt stílusjegyeket keverve a Probot elképzeléseivel.

Szerintem nem annyira rossz, bár lehet az alaphangulatom miatt állok hozzá nyitottabban, de ez igaz minden egyéb lemezre is. Még valamikor, asszem 2003-ban voltam koncertjükön is, de semmire nem emlékszem. Koncepció nélkülinek érzem. Mindenki beleadta, amit otthon kisütött. Technikás, van minden, de ez is kicsit AI által írtnak tűnik:D Vegyél egy kis thrast, sok göteborgot, csipetnyi OSDM-t, leheletnyi heavy-s szóló, és az akkor még futó, screamo-s vokált. Még sztóner téma is berobban teljesen indokolatlanul az ötösben. Profi zenekaroknál szoktam nézni, hogy egy-egy számot ritkán írnak közösen. Szerintem nagyon nehéz megállni hogy ne pofázz bele érdemben a más alkotásába és egyszerűen le kell ezt fektetni, hogy ezt most én írtam, csitt legyen. Ha mindenki rábólint és beleillik a big pikcsörbe, akkor használható nóta. Nagyon korcs, még számokon belül is, de értékelendő a belefektetett energia.

Nincs vele bajom, de a laikusként +/- egy-két éven belül megjelent hasonló albumok (Sepu-Chaos, Machine head-burn, Biohazardok) nekem sokkal jobban ütnek.

A hangzás nagyon bejön, de amúgy a cure feldolgozás a legérdekesebb dal az egész albumon.

Jófajta klasszik death album, egyetlen baja, hogy az akkori kortársak közül sokan izgalmasabb albumokat adtak ki akkoriban. De jó hallgatni.

Tyűha. Köszönöm az ajánlónak, egyáltalán nem ismertem ezt a bandát. Ma délelőtt iszonyat jól haladtam a melóval ezt hallgatva. Az első dalnál még mosolyogtam, hogy ez is egy dark funeral lesz, akikkel sokszor az a bajom, hogy nem tudják, mikor elég. De nem. Közelt tökéletes érzékkel voltak adagolva a nagyrészt gyors zenében a pihenők, szeretem az intenzív szinti használatot, a hangzás is pont jól volt belőve, jó, de nem steril. Hangulatában is fasza, első körben a Marduk Opus lemeze jutott eszembe. A pontszám még mehet feljebb, egyelőre most ott tartok, hogy be akarom szerezni cd-n.

Na most az van, hogy én szeretem az ilyet, de ez nagyon izgalommentes valahogy.

A 2000-es évek elején a CD pincében a párszáz forintos leárazós dobozból szedtem ki ezt a lemezt. A borítója rögtön megfogott, sokkal jobban szeretem ezeket a naív alkotásokat, mint a mai digitális technikával agyonszórt, vagy simán láthatóan ais szarokat. A zene nagyjából hasonló hatást váltott ki bennem otthon, nagyon erős billentyű kisérettel megtámogatott (az album első harmada nem is tartalmaz metal elemeket) minimalista rituális black anyag. Minimalizmusa mellett brutális hangulati faktorral rendelkezik, ha szereted a 70-es/80-as évek horrorfilmjeit, vágni fogod, mire gondolok. Nem én ajánlottam, de örülök, hogy jelen van itt, így többen megismerhetik.

Az ilyesmi matekolással engem vallatni lehet. Érdemei elismerése mellett maradok semleges.

Magam is meglepődtem, de az album első felének jó részét ismertem. Nyilván köszönhető ez annak, hogy nálunk otthon sokszor az akkori MTV ment rádióként. Akkoriban kezdett első lenni a metál nálam, de azért pl nagy green day/offspring rajngó is voltam/vagyok, de valahogy a therapy nem érintett meg. Most jól elcsodálkoztam, hogy milyen jó is ezt hallgatni. A lemez második fele valóban megfejtősebb, de nekem jobban estek most a sima, elsőre slágeres számok.

A tökéletes depi black album. Teljesen le tud, hozni az életről, iszonyat erős a hangulati faktor, a hangzás kellően nyers, a vokál meg tökéletesen embertelen. A Xasthur többi alkotása is figyelemre méltó, egészen a 2009-es All Reflections Drained-ig bezárólag. Utána valahogy megborult a mester, csak rossz értelemben és szerintem azóta sem talált vissza, de gondolom, nem is akar. Érdemes megjegyezni, hogy az Exit a lemez záró darabja, az itt hallható változat kapott 3 bónusz dalt.

Számomra érthető, hogy nem vert nagy port ez a lemez 1997-ben, amikor azért még elég durván jó black anyagok jelentek meg sorozatban. Ez meg azért egy elég langyos és közepes valami, messze elmarad az akkori kor nagyjaitól. Igazából mai szemmel is unalmas nekem.

Én bírom a mangát, persze mértékkel, inkább a kisértetes japán horror cuccok jönnek be. A grindcore-ral sincs bajom. Jó kis döngölés volt ez és még régi Carcass feldolgozások is kerültek fel a lemezre (Genital Grinder, Regurgitation of Giblets). Azért az, hogy itt nincs zene, enyhe túlzás. Persze nem való mindenkinek :)

Én sem bírtam soha megszeretni a banda munkásságát. Nem tetszik a hangzás, bár jobb, mint a korábbi lemezeik denevér tompasága. A dalok teljesen érdektelenek és számomra a vokál stílusa is zavaró.

Pedig az elején még úgy gondoltam, hogy a Merauder Master Killer-jéhez vagy a Cold as Life Born to Land Hard-jához hasonló rommá szteroidozott szonikus izomautóhoz lesz szerencsém...valami mégis hiányzott ahhoz, hogy tényleg olyan magasságokba emelkedjen nálam. Többször is lepörgettem ma és talán a gitár elbírt volna még némi húst, a basszushangzás azonban tanítanivaló. Amik viszont egyből fintorra késztetettek azok a dallamosabb vokálrészek. A melodic hardcore-ban is az szokta kihúzni a méregfogát a dolognak és szerintem itt is ez a bajom. Kicsit olyan, mintha egy bodybuilder rózsaszín tütüben balettozná a diótörőt. A dalszerzés és a dobhangzás viszont frankó néró.

HEJ-HÓ KICSI KOCSI BUMM BUMM KICSI KOCSI BUMM BUMM JÓ KIS GÉP....Komolyabbra fordítva a szót nagyon érződik a kora és ez nálam sajnos nem pozitívum. Érzem rajta, hogy nagyon meg akar felelni annak az érának, amiben született és épp ez teszi sutává a produktumot. Gondolhatták hátha lepörget majd pár dalt az MTV. A gyakran váltakozó, de mégis egy kaptafa ütemeket felvonultató dob és a sunyin váltakozó riffek nem tudnak kitörni abból a skatulyából, amibe ez a supergroup helyezte önmagát. Több személyiség kellett volna ide. Az időtállóság hiánya és az érdektelenségbe fulladó dalszerzés valamint a kissé lapos hangzás miatt maradhat a 2002-es kertvárosi skatepark-ban.

Klasszikus dögszagú halálosztó anyag, amit ma imádnak old school-nak nevezni. A tagok pedigréje se akármilyen és pont ezért volt mindig hiányérzetem...egyszerűen többet vár ilyenkor az ember fia/lánya/hermafroditája/akármije. Parasztos hangzású gitár pipa, az átlagtól érdekesebb dobos megoldások pipa, kellően proli temetőmorgás pipa és mégse ér igazán oda a death metal Pantheon creme de la creme osztagához. 17 éve is így éreztem és most is. Azonban ez önmagában azt is elárulja, hogy az újrajátszási koefficiense irtó magas. Kapudrognak tökéletes, benne van az extrém fémzene esszenciája.

A másik két albumukra is érdemes időt szánni, ha bejött a Schwarzwald. Kénköves pokoltűzben fogant bestia ez, amit a sátán segglyukából húztak elő ezek a fapapucsos haramiák. Klasszikusokat megidéző hangzásvilág, ám sokkal jobban ismert bandáknál színesebb dalszerzés jellemzi őket, amik pont jókor törik meg a féktelen darálást. Nálam már évek óta vissza-visszatérő alkotásuk ez, amit gondoltam megosztok a nagyérdeművel.

Irgalmatlan nagy öröm lett úrrá rajtam, amikor megláttam a banda nevét. Már tűrtem is fel az ingujjamat és éleztem a legvastagabb konyhakésem pengéjét, mert bizony ma éjszaka hegedülni fogok vele a vénáimon. Aztán jött a felismerés...ez nem a funeral sludge Oregon állambeli uralkodója. Csalódottságom felbecsülhetetlen és a napom el lett rontva. Így is adtam neki esélyt, és azt kell megállapítanom, hogy előbb fogok visszakacsintani a húszezresről és fog újjáalakulni Jugoszlávia, minthogy én igazán ráérezzek a modern hangvételű, teátrálisabb heavy metal ízére. Noha tudom a banda korántsem ma kezdte. Eseménytelenül zakatolt el mellettem a mű és azt hiszem a magam részéről többet nem is kívánhatok. Egyébként sem szabad az olyan félnótás szakbarbárnak, mint én a véleményére adni. Tessék az albumról szóló shockmagazin cikket na és persze az itteni doktor urak véleményét böngészni!

Nagy rajongója vagyok a régi italohorroroknak. A Fulci fémjelezte horror és Argento alkotta giallo-k világa kezdett el a szemem előtt formálódni az első bő 15 percben, aztán szép lassan szivárgott be a metál rész egyúttal egy kissé középkoriasan gótikus megközelítés is az ambient/billentyű fronton. Ez már nem hozta azt a méregerős hangulatot, amit a lemez eleje pedig szívesen maradtam volna a gumizombik világában. Voltaképpen ez a Diabolical Masquerade kicsit suta talján kisöccse. Közel sincs olyan kifinomult muzikálisan, azonban a hangulat még azokat a lemezekét is veri.

Számomra ez az album a tökéletes hangbéli manifesztációja egy 19.-ik századbéli siralomháznak. A mélyszegények, túlzsúfolt börtönökből kiebrudált bűnözők és hajléktalanok mellett egy fedél alá kerültek a véres köpeteket felokádó tbc-sek, a madárcsontú nyomorékok, kiknek arcát teljesen ellepték már a döglegyek. Mellettük a rácsos vaságyban tébolydákból kiutált szerencsétlenek tomboltak, égbekiáltó ordításukat csak azért nem hallani, mert a hangszálaik már régen elnémultak. A depriváció különféle stádiumait felvonultató intézmények körül jelöletlen tömegsírokba zárt páriák várják mind a mai napig a soha el nem érkező megváltást, feloldozást. A skizoid depresszió katedrálisának oltárán köttetett vérszerződés ez, ami mind a mai napig a torture doom legfényesebben csillogó fekete gyémántja. Ha valóban testünkbe akarjuk engedni ezt a megátalkodott kísértetet, akkor adjuk meg a módját. Magány, elsötétített szoba és a gondolataink...ennyi maradjon.

Éreztél már te is akkora keserves csalódottsággal vegyített gyűlöletet az emberiség iránt, hogy még a lépcsőházba se voltál hajlandó kimenni addig, amíg el nem húztak a brébe az épp arra bandukoló humanoidok, mert egy egyszerűen odamormolt köszönéstől is rád tört a hányingerben kicsúcsosodó gyomorfelfordulás? Ha igen, akkor te is meg fogod érteni ennek az albumnak a mibenlétét, keletkezését, üzenetét. Vérbeli letargikus liturgia.

Konichiwa! Crissz93 vagyok és súlyos pornogore függőségben szenvedek. Ilyenkor jönne az a rész, ahol az engem körbevevő székeken ülő különféle perverzióktól szenvedő egyének szinkronban üdvözölnek, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebben a terápiás szobában eléggé egyedül leszek. Pedig ha közelebbről elemezzük ezen kottáknak az anatómiáját, akkor könnyen azon kaphatnánk magunkat, hogy ez az album nagyon könnyedén csúszik le a torkon, annak ellenére, hogy még elő sem került a vazelin. Na ami késik nem múlik, ugyanis az instrumentális szekción túl a vokál és maga a csomagolás gondoskodik arról, hogy az extremitásokat amúgy elég jól tűrő partiarcok is inkább elkezdjenek hátrálni és gyorstárcsázóra tenni a legközelebbi rendőrkapitányságot. Rugós ütemek, húsos gitárok és a maga egyszerűségében fogós groove az, ami igazán megragad engem és nem bír ereszteni. Nem egy olyan dal akad itt, amire bármelyik tükörszemű animecsaj elkezdhetné vehemensen rázni a seggét a falusi sulibulin, miközben arra ügyel, hogy a matrózegyenruhájának rövidszoknyája nehogy túl sokat mutasson a portékából. Na és a sokszor vissza-vissza kacsintgató nu-metal riffekről még nem is esett szó, amire a legjobb példa a zárótétel. Aki vevő az ilyen és ehhez hasonló hentaigore ópuszokra (Go-Zen, Houkago Grind Time fanok most rátok vetem szemem) azok könnyen azon kaphatják magukat, hogy Velké Popovice sörfőzdéi és Sindzsuku gésanegyedei között nem egy hasonlóság van. UwU

Sajnos belesimul a nagy magyar átlagba. Inspiárcióhiány...ami számomra felfoghatatlan. Mindez egy olyan országban, ahol egy átlagos hétköznap annyi agyfasszal jár, amennyit egy boldogabb helyen egy év alatt éri az embert. Ahol előszeretettel szarunk a másiknak a szájába, alaposan rágatjuk azt meg vele, majd nyeletjük le a torkán hátha előrébb visz minket a másik kárára. Járulékos bónusz. Egy olyan megosztott társadalomban, ahol az egyik tábornak ez teljesen oké, amíg nemzethy színű masnival van átkötve az álkersztyény bolsevizmus nevében. Míg a másik már alig várja, hogy mikor érkezik végre egy újabb kollekciónyi rohadék, akikben aztán ugyanúgy keservesen csalódhat, mint az eddigi garnitúrákban...csak azt a pár napnyi eufóriát hadd kapják meg. A harmadiknak meg minden mindegy, amíg láthatja Győzikét a TV-ben. Ilyen környezetben okádnunk kéne magunkból az ebből a frusztrációból táplálkozó extrém formációkat, projekteket és mégsem ez a helyzet. Persze mindig vannak kivételek, sőt kirakatzene is, amiről többek között én is igyekeztem itt megemlékezni, de épp ez az, hogy mindez a kivétel és nem az általános felállás. Nem a bandára haragszom, hanem arra az állapotra, apátiára amit képvisel.

Könnyeznek a faszforeszkáló szűz mária képek. A Terror Propagandánál nálam a szájából is folyik a kecskevér.

Hmm. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de nekem ez a lemez tetszik! Talán egyetlen hibája van: rossz korszakban született. Akkor, amikor dívott a nu metal, és óhatatlanul hatott mindenkire. Pedig ez az album rengeteg frankó, progresszív elemet rejt, és az összkép is igencsak imponáló. Mondjuk a rettentően gagyi borító miatt levonást érdemel, de még nálam így is egy bivaly erős hetes!

Lentebb, a hozzászólásoknál bővebben leírtam az albumról a véleményemet és egy-két érdekességet, miután beajánlottam. Nem is lehet kérdéses, hogy ez nálam egy 10 pontos death metal alapvetés!

Ez egy igazi black metal gyöngyszem! Sötét, gonosz, zsigeri, brutális, ellentmondást nem tűrő gyalázat. A címadó dalnál hirtelen azt hittem, az Orgasmatron feldolgozását hallom a Sepu-tól, de természetesen nem így van! Ami igazán letaglózott még, az az Outburst of Hate, és az E Caha di Bela. Remek album, megfogok ismerkedni a teljes diszkográfiával!

Ez a lemez számomra megidézte egyik kedvenc zenekarom, a Satyricon 1993-ban megjelent első lemezét. A Dark Medieval Times című album ugyanis számos, billentyűs hangszerekkel megtámogatott tételt tartalmaz, sőt, sok helyen a gitár sound is hajaz az említett lemezen hallható hangzáshoz. A téma nyilván teljesen más, de a zenei megoldásokban véltem átfedést felfedezni. Sajnos emiatt - bármennyire is szeretném - nem tudok teljes mértékben objektíven értékelni, óhatatlanul összehasonlítom a nevezett mesterművel. Lehúzni viszont semmiképpen sem szeretném, mert remek gótikus, horroros zenés anyagot hint ránk a banda. Szóval, nálam ez egy ultra erős hetes.

A '90-es évek elején, amikor hozzánk is betörtek a nyugati tv-csatornák, az esetek 99%-ában az MTV-re kapcsoltam. Hiszen akkoriban nem kellett feltétlenül várni a vasárnap esti Headbanger's Ball című , három órás rock/metal műsorra, hanem bizony nap közben is simán leadták a mainstream-hez jobban simuló, mindenki számára emészthetőbb rock/metal dalokat. Ily módon találkoztam a Therapy? zenéjével is, de nem kerültünk szoros barátságba. Hogyan is kerülhettünk volna, amikor ott volt nekem a Metallica, a Megadeth, a Kreator, a Sepultura, a Pantera és társai? Viszont most végighallgatva akkora nosztalgiafaktor kerített hatalmába, hogy frankón élveztem minden pillanatát! Köszi, Sanyi! :)

Nekem jól esett hallgatnom ezt a szlovén atmoszferikus BM anyagot. Kellően melankolikus, de néhol már majdnem unalomig ismételt elemek sorjáznak a lemezen. Nem emelkedik ki a stílus nagyjai közül, viszont a hangulata nagyon tetszik! Ennek ellenére valami hiányzik belőle, ami miatt meglenne az újrahallgatási kényszer. Emiatt egyelőre csak ennyit adok rá, de még megpróbálok közelebb férkőzni hozzá!

Hölgye, Urak! Ez egy igencsak különleges csemege az underground széles palettáján! Kellően beteg, kellően morbid, viszont a témát nagyon jó aláfestésekkel, érzékletes zenei és vokális betétekkel színesítik. A zene patika tisztára polírozott gore/grind, japán módon tálalva! Nekem nagyon tetszik!

Számomra kissé hosszú, de ennek ellenére élvezhető a svédek stoner/doom metal zenéje, amely jól hallhatóan magában hordozza a nagy előd és példakép Black Sabbath féle súlyt és az énekstílust. Nem igazán az én zeném, de a maga nemében ez egy jó lemez.

Nekem volt személyes koncertélményem a zenekarral, és arról a buliról csakis pozitívan tudok nyilatkozni, pedig akkor még csak az első lemezük jelent meg. A göteborg-i stílusban fogant melo/death dalaikkal felszántották a színpadot, fiatal koruk ellenére profizmust sugallt az előadásuk. Néha-néha előkerülnek a lemezeik, és annak ellenére, hogy valóban nem korszakalkotó alapvetések, én tudok kellemesen szórakozni a hallgatásuk közben.

A black metal-ra jellemző stílusjegyeket szinte tökéletesen magában rejtő album. A sok remek tétel közül nekem valamiért a Xenophobia jött be a legjobban. Remek szórakozás a téli estékre!

A hangzáson lenne még mit csiszolni mai füllel, de olyan fogósak a dalok, hogy nincs mit tennem, rabul ejt. Rongyosra hallgattam a megjelenést követő években, és fiatal felnőttkorom számos meghatározó pillanata, valamint az azokhoz köthető érzéseim elevenednek fel ezt a lemezt hallgatva. Van egy rideg urbánus hangulata, ami keveredik a „Disconnected” érás Fates Warning sötét érzésvilágával (valamelyest). A The Cure feldolgozás pedig több, mint zseniális. Nálam ez óriási 10-es (bár a szokásosnál talán szubjektívebb).

Á, 1993! Lemez a death metal igazi hőskorából... James Murphy zenekara egyetlen alapvetéssel vált kultikussá, legendássá – igazi elsővonalas, lánctalpas death metal esszenciát szolgáltatva a műfajnak. Minden pillanatát imádom!

A nevükre emlékszem, egy barátomnál otthon hallottam is a lemezt, ha emlékeim nem csalnak, de valljuk be, olyan black metal lemezekkel kényeztetett minket a 90-es évek második fele, hogy a fénykorukat élő hatalmasok árnyékába könnyű volt beleszürkülni. Az Unlord lemeze sem kismiska, de Marduk-szerű zenéjük nem hiszem, hogy különösebben kitűnt az akkori felhozatalból. Most talán jobban oda lehet rá figyelni.

Időnként fülbemászó dallamokat hoz az énekes, de a fickó kicsit túlzásba viszi a kingdiamondkodást, és melodrámába süpped a korong. Ráadásul a párhuzam csak ront a helyzeten (figyelembe véve, mennyivel jobban csinálja ezt a dán). Kár érte, mert nem borzalmas a lemez. Persze nem is kiemelkedő, de ezt mindenki döntse el saját maga.

Anno megvettem ezt a kazettát… Emlékszem, egyidőben szereztem be a Megadeth Youthanasia albumával, és nálam emiatt a Therapy? lemeze méltatlanul elsikkadt, feledésbe merült és el is vesztettem vagy odaadtam valakinek, míg a Megadeth egyfolytában szólt. Nem is nagyon értettem ezt a zenét 15 évesen, meg talán nem is akartam érteni – a death metal ölelése egyre szorosabbá vált akkortájt. Pedig érett fejjel meghallgatva, ez egy bitangerős anyag és felszabadító érzés hallgatni.

A békabrekegést és malacvisítást meghagyom a szubkultúra rajongóinak. Egyébként a jó animét az utóbbi években nagyon megszerettem, és Japán is teljesen magával ragadott ottjártamkor, szóval nem ilyesmivel van bajom… ez csak egy fárasztó cseh banda obszcénkodása. Nem hat meg.

Ezt is meghallgattam anno párszor, de természetesen, vegyesfelvágottról van szó. Érdekes koncepciónak tartottam már akkor is. Nagy bravúr volt ezt összehozni. Az 1-es, 2-es, 10-es, és főleg a 11-es dal szól hozzám igazán, de van egy érdekessége a korongnak – inkább kuriózum, mint egységesen jó lemez.

Stílusgyakorlat, amelyet rezzenéstelen arccal végig lehet hallgatni, anélkül, hogy a legkisebb foszlány is megmaradjon az ember fejében. Sajnálom, nekem ez baromi egysíkú.

Acélos, tökös black metal lemez. A White Noise and Black Metal ennél talán jobban tetszett, de lehet azért, mert akkor hallottam róluk először. A Xenophobia kimondottan erős, de en-block nagyon jó hallgatni ezt az autentikus hangzást. Számomra nem lesz alapmű, de a fiúk érzik a lényeget, az biztos!

1995, Veszprém, egyetemi albérlet, barátok és olcsó kannásbor közt félúton... Üvölt a Power Of Expression. Ez a lemez nekem eredetileg egy papírtokos promó CDn volt meg, amit talán 200 Forintért vehettem... Már nem emlékszem pontosan. Azóta Szabó Tibi barátom megajándékozott egy eredetivel. Elindítva azonnal szembejön, hogy a felvétel mennyire élőbb, szellősebb és dinamikusabb, mint a manapság tönkreeffektezett társai. Szerintem ezen a dobon még trigger sincs, csak egy jó kompresszor, ami ad neki egy kis teret. De valódi hangokat hallunk, mert módjával van adagolva minden. A gitárok szépen kitolva, a basszus dörög. Valódi zenekar hatását kelti, amit sajnos manapság ritkán hallani. Zeneileg pedig ez az anyag számomra kikezdhetetlen. Egyszerű, letisztult témák, semmi flikk-flakk, viszont velősen arcbamászó, igazi energialöket. Benne van a thrash reszelése, a death dörgése és a HC beleszaróssága, és mindnek a tetején egy csipetnyi punk is. Mégsem ez a crossower hozzáállás az, ami miatt tizesk kap, hanem azért, mert a szerzők tudtak a változatosságra is gondolni. Nagyon nem egy kaptafásak a dalok, hasonlítsuk csak össze a Watert, a Where is Justice-t vagy a Recesst! A csávó hangja hatalmas, nagyon szeretem a dallamos hörgést-morgást. Kedvenc dalok: Water, Black Crowes On Speed, Check Your Head, Commander Ozone.

A címadó dal nagyon bejött, a többi sem rossz, bár hosszú távon fárasztott.

Hát most nagyon meglepődtem. Hallgatom a zenét, és mondom nem semmi hogy valakik ilyen szinten tudják koppintani a Reinert és a Malone játékát, és nemcsak stílusban, hanem szintben is. Nézem a Metal Archivesen, hát ők azok. Azt viszont már nehezen fogom fel, hogy a lemez megjelenésekor a Cynicben és a Deathben hírnevet szerző Reinert és a zseni Malone hogy vesz maga menné egy ennyire hangtalan nőt, mint akit itt hallunk. És mellé még a stúdiómunka is őt emeli ki. Lehetett volna ezt úgy effektezni, hogy ne az ének domináljon. Néha nem árt elrejteni ezt-azt. Zene: 9 pont, ének: 3. Jóindulat: 1 pont, mert nem vagyok perfekcionista.

Amellett, hogy én a műfaj nagy híve vagyok, sajnos egyet kell értsek Nascence-szel. Ugyanis ez a lemez unalmas. Hasonlít egy kicsit az első Esotericekre, de azok azért mozgalmasabbak. Ha funeral doom, akkor nekem az orosz vonal továbbra is a nagy fétisem. A finnek is vodkát isznak, de a nyomorúság a részükről még ebben a köntösben sem annyira hiteles, mint a ruszkiknál.

Bár a régi veszprémi Enyhe Fintor Klub életérzés elkap a hallgatása közben, mégsem hat rám sehogy. Kevés dologban van nemzetközi konszenzus, de abban igen, hogy Veszprém dombjai között létezik egy mágikus delej, ami rabul ejti még a spiritualizmusra nem fogékony látogatót is, az ott élőt meg már nem engedi el, emiatt sok ott megismert zene flashbackel engem is. Viszont a Therapynál még ez sem működik számomra sajnos.

Van baj rendesen.

Nagyon ártalmatlan kis zene ez, de rossznak nem nevezném. Kicsit vérszegény, de jó hangulata van.

Ugyanaz vele a bajom, mint a legtöbb hazai kortárs metalbandával, nem is fárasztanék senkik a nyafogásommal. Úgyis tudjátok... FRISSÍTÉS: Nascence elmondta. :-)

A Void lemezük számomra A Black Metal maga, én azzal ismertem meg őket. Pistike66 hozta a HPra annak idején. A svéd csapat nem nevezhető termékenynek, de nem is baj ez a mai dömpingben. Amiért különösen rajongok a Craftért, az az, hogy mernek változatosan gondolkodni a black metalon belül, nem csak a sikamika tekerés megy, gondoljunk például a Thorns in the Planet's Side lassú lecsengésére, ami már-már funeral doom. Vagy a címadónál ugyanez. De az összes dal meg van szellőztetve. A Void hangzása jobban tetszik, mert dohosabb, a kutyabőrös pergőhang jobban illik hozzájuk. A már-már beteges basszusgitármániám is ki van elégítve. Nagyon külön szól a gitártól. Műfajon belül ebben a Marduk erős még. A dobhangzást leszámítva zeneileg ugyanaz az izgalmas black metal szól itt, mint a Voidon ahol a dob amúgy programozott.

Pofás, progresszív elemeket felhasználó zenekar, s itt igazából meg is állnék. (Inkább az anyazenekarok albumait hallgatom.) - A sok név közül leginkább a basszusjátékot emelném ki, amelyről szerencsére nem kisebb név gondoskodik, mint maga Joey Vera. A lemezről? Nos, nem kötelező, de jó szívvel ajánlott. :)

Újabb résztvevője a tampai sorozatgyilkosok éves találkozójának. Minden pillanatában érezni a motorosfűrész és a csont találkozásának közel sem szférai táncát. Van benne minden, mint egy sebtében felállított boncasztalon, dekompozicióra készen. - Nem is értem, hogy egy ilyen kvalitású zenekar csak egyetlen albumig jutott... Ezért gyorsan el is rebegek egy imát James Murphy egészségi állapotáért, hogy legyen még ereje valaha is befejezni azt a vértől, genitáliáktól, emberi mocsoktól áporodott második lemezt. (Az ajánlónak megy a piros pont.)

Ez nem más, mint az igazi kénköves pusztulat. Lucifer önként felkent papjai nem tűrik, hogy lelkünk (de leginkább hallójárataink) ne épp' az örök kárhozat tűzében emésszen el. - Bár "még" csak 97'-et írunk, de mai füllel hallgatva is az a végső produktum, hogy csak úgy málik le az ember pofájáról a bőr. Érezni, ahogyan a kárhozat bűzlő kámzsájába vedlett kántor fröcsögése a húsodig hatol. Igen, valahogy így kell BM-et játszani. - S mi a jó hír a végére? Nos, a zenekar újra aktív. (Köszönet az ajánlónak s aki teheti, tényleg kutassa fel a további albumokat is.)

Ezt a formációt kár is egy helyen említeni Kim Bendix Petersen bármelyik eddigi munkásságával, vagy a stílus bármely más nagyágyújával akár csak össze is hasonlítani. Erről talán a vokalista személyének tébolyult rikácsolása, történetmondása is nagyban tehet, amely minden, csak messze nem eredeti. Szegényes előadói spektruma inkább való egy jól megírt színpadi darabhoz, mint a zsánert kiválóan jellemző fegyverténynek. Természetesen a gitárosokról se feledkezzünk meg, hiszen instant kapjuk a pofánka a szokásos gitárhős pózolásokat. Sajnos témáik a legkevésbé sem tudják hosszasan lekötni az embert, kivétel ha az nem egy a stílusért a végsőkig elkötelezett fekete lovag. - A dobos munkája viszont igazán profi. (Csak műértőknek!)

Aki imádja a progresszív, fúziós, stb. zenéket, az szerintem egyenesen halámolni fogja ezt a remekbe szabott kis talpalávalót. Itt kérem olyan hangszeres petting van, amit a legkritikusabb hangvétellel rendelkező gyomorfájós sznobok is könnyedén emésztenek meg. (Cynic, To-Mera, Exivious) Nincs itt semmi úri kisasszony féle keszkenyőbe való pénisztfogdosós fintorgás, csak örömzenélés. - Nos ami Danishta Rivero hangját illeti, leginkább olyan, mint mikor jazz szakon végzel és metálkodnod kell, tehát qrvanehéz láncfűrésszel születésnapi tortát applikálni az izgő-mozgó gyereksereg legnagyobb örömére. Diana Serra ezzel szemben a Formless-en sokkal jobb választásnak bizonyult. - Köszönet az ajánlónak, mert ha az idők során nem is lett belőlem un. progger majom, de napokra le tud kötni ez az igényes muzsika. THANX! :)

Hmm... Nem is emlékeztem rá, hogy az albumnyító Knives ennyire hasonlít Al Jourgensen bácsi klasszikusnak számító N.W.O. nótájára. :D - Mindazonáltal a korong még mindig megdöbbentően izmosan szól, főleg ha stílusát is méltányoljuk. (Hiába '94 sem tavaly volt. Sutyerák kis középiskolás pöcs voltam, ami mondjuk mára sem sokat változott, - ami a suttyóságot, és a magasságomat illeti.) Andy Cairns bátyó erőteljesen alteres hangja, s előadásmódja néha türelmet követel, de az orkesztra által megjelenített groove-okba még mindig a mai napig nem tudok belekötni. :)

Nos, egyszerű leszek, mint a faék: A mélyen a gyökerekbe ivódott BS, Sleep, stb. stíluselemek asszertív alkalmazása az amit szimplán ezen az albumon hallunk. - Egy "újabb" zenekar ami professzionálisan magévá teszi/tette a stílust. - Köszönet az ajánlónak. :)

Tuti az én készülékemben van valami, mert megpróbáltam szeretni többszöri végighallgatás után, de nem ment, most sem, s akkor sem. - Természetesen az is igaz, hogy attól, hogy valami "palacsinta", még qrvára nem kell megennem, ha épp' nem ízlik. - Dalszerkezetében kerestem a kapaszkodókat, amik minden egyes alkalommal sokat sejtetnek a meggyötört psziché komplett katarzisához, de a jól felépített koncepciók sajnos nálam ezek ellenére sem működtek. Amúgy a zenekar tagjai apait, anyait beleadnak, hogy mindenkinek adekvát módon tolmácsolják amit a gonoszról, káoszról csak tudni illik. (Összességében ez egy jól felépített iparosmunka, ami a makulátlan ízléssel rendelkező BM zenekarok rajongóinak polcáról semmiféleképpen sem hiányozhat.)

Én Crissz hozzászólásából már megtudtam, hogy ez nem az a Hell, amit én szeretek, de számtalan módja lehet a pokolra jutásnak. Nekem a NWOBHM stílusmeghatározás is bíztató volt hallgatás előtt, mert egy Angel Witch, régi Satan, Diamond Head, Raven lemezek még manapság is lecsúsznak időnként, de erre nem voltam felkészülve. Az ének egyszerűen kiakaszt. Maga a zene ugyan steril, de nem rossz, sőt, néhol nagyon is bitang heavy döngölés tud lenni, ez menti valamennyire ezt a színházi bohózatot. Néhány remek riffért kár, hogy itt kötöttek ki, mert elvesznek ebben a megalomániában.

Bssza meg, nekem ez teljesen kimaradt, pedig élek-halok az olasz okkult hangulatért, itt meg bányászdömperrel szállítják a hallójárataimba. Még nem dobom rá a tíz pontot, hogy tudjak viszonyítani más anyagokhoz is, de eddig a kör felfedezettje számomra.

A extrém doom metalon belül is igazi szélsőség, ugyanakkor zseniális minden pillanata. Ritkán veszem elő, mert nem hallgatható akármikor, mégis az egyik kedvenc lemezem. Bőrünk alá kúszó, álmtatlanságot hozó szörnyeteg, amit azóta sem sikerült túlszárnyalni.

Az első dalok engem is megilyesztettek...Punkos-tinis-rockos zenét rég hallottam, még fiatal koromban is csak mértékkel, félrevonulva a világtól, nehogy valaki rajtakapjon... Viszont az album ásodik fele több figyelmet kívánt (kifejezetten az Isolation jött be nagyon).

Én a mai napig sok atmoszférikus black metal lemezt megfülelek, bár szerintem eléggé túl lett telítve a műfaj. Sok olyan lemez jelenik meg egyébként, ami lehet, hogy évek múlva egy ilyen körben köt ki, mert egyszerűen elsikkad minden erénye ellenére. A Veldes nem ide tartozik. Ez egy nagyon átlag cucc és csatlakoznék a dobhangzást kifogásolók csoportjához, mert a gümőkórosoktól és a vérparazitásoktól ki lettem tiltva...

Egy korlátoktól mentes grind őrület, japán kultúrával karölve. Problem? :) Én nagyokat bólogattam rá, szerintem ez még egy habkönnyű, fogós anyag.

Nagyon jó kis lemez, ami nem meglepő, hiszen itt még Chritus volt a főnök. Szeretem ezt a kiadványt, még ha a Lord Vicar és a Count Raven mellett el is törpül.

A zenekar érezte szerintem, hogy valami elkezdett működni, úgyhogy gyorsan földbe álltak... Nosztalgia faktor szépít rajt, valamint néhány dal erejéig még le is kötötte a figyelmemet, aztán elkezdett "összemosódni" az egész.

Őszinte leszek ez a banda / lemez teljesen elment mellettem az évek során , sajna most sem váltott ki nagy dolgokat belőlem de azért szarnak nem mondanám egyáltalán !! A stílus kedvelőinek egy hallgatást mindenképpen megér(het) vannak egészen ötletes de még is zsigeri megmozdulások a lemezen , akik szeretik a korai Death lemezeket azok tegyenek egy próbát

Aki jártas a Black Metalban valószínűleg találkozott már a Xasthur nevével , a hangzás primitív , a lemez hullámzó vérfolyamként hömpölyög le a hallójáratokon majd az utolsó dal befejeztével legszívesebben felvágnád az ereidet , sokat hallgattam tinédzser koromban ezt a lemezt!

Tipikus Atmospheric / Depressive Black Metal régen nagy kedvelője voltam a műfajnak mára már kevésbé.. a hangzás ,a dalok hossza, gitártémák stb.. “megfelel” a stílusbeli kritériumoknak viszont a programozott dob nagyon szétcseszi a lemezt , nem is a hangzása hanem a “technikázgatás” miatt ami szerintem nagyon nem áll jól ennek a stílusnak

“Amikor Dave Grohl metálkodott” vokálokért minden dalban 1-1 vendég énekes volt a felelős (pl Lemmy is!!) mindegyik dal (viszonylag)az adott énekes által képviselt stílusban szólal meg így eléggé változatos a lemez viszont pont ez a változatosság miatt kicsit sok lesz a végére és nem tudsz ráhangolódni teljesen az egész cuccra

Lelketlen.. talán ez az a szó ami eszembe jutott a lemez végére sajnos… persze “már mindenki eljátszott minden riffet egyszer” de ezeket már vagy 100-szor “kitalálták” valakik…

Az első hangtól az utolsóig tökéletes (a számomra) nyers ,zsigeri , a hangzás kripta szagú egyértelműen kötelező darab a műfaj kedvelőinek!

Korrekt, kellően melodikus black metal album, ami többek között az Impaled Nazarene-t is megidézte számomra. A címadó, a Blackbird és a Thunderbuilder dalok nagyon jók.

Úgy igazából kellemes hallgatnivaló, de inkább a háttérben hallgatva. Az instrumentális, dungeon synth részek, hangulat jobban bejött, mint az "iskolás színjátszókör" kategóriájú, minőségű ének - most én is írhatnám azt és szépen lehúzhatnám, hogy amit az énekes a Sorrow of the Witch-ben (de nem csak abban) összehisztérikázik, meg szaval, az kb. a vérciki kategória, iskolás szintű amatőrség (és ezt most nem arra értem, hogy 1995-ben jelent meg és hát persze, hogy ilyen "kezdetleges") -, de nem fogok emiatt reklamálni és szétszedni az albumot. Érdekes, hogy a Metal Archives-on a "Similar Artists"-nál egyáltalán nincs ott a Mortiis a listában.

Megmondom őszintén, teljesen jól elcsordogált a háttérben facebookozás, messengerezés közben - fel sem tűnt, hogy mennyire depresszív meg egyéb nyalánkságok. Aztán egyszercsak elkezdtem odafigyelni, hogy mi szól - na, ezt a hibát nem kellett volna elkövetnem. Addig még a borzasztó (nyilván) direkt hangzás sem tűnt annyira fel, stb. Szerencsére már nem volt sok dal hátra. Ahogy nézem, jó sok lemeze van az egyszemélyes projektnek - ez számszerint a harmadik. Nézem a fickó másik, jelenleg aktív bandáját a Metal Archives-on: Menstrual Vampires - biztos remek lehet az is. :D

Kellemes norvég viking black metal ez az eddig számomra ismeretlen bandától. Érdekes, hogy nem igazán kapott jó értékeléseket a három lemeze a Metal Archives-on, az RYM-en ez az első album már sokkalta inkább reális. Kellően dallamos, az instrumentális részek kifejezetten tetszettek - de az énekkel sem volt problémám. A borító is szép, tetszik. Igaz, én kevésbé érzem a Moonsorrow vagy akár a Mithotyn, Windir, Dimmu Borgir, Emperor párhuzamot (utóbbiakét mindenképp), ami a Metal Archives-on van sorolva hozzájuk.

Számomra ez minden tekintetben értékelhetetlen: műfajilag, megvalósításban, a poénnak szánt külcsín baromira nem poénos vagy vicces - az meg még inkább gáz, ha nem poénnak szánják; zeneileg és hangzásilag ugyan nem lenne rossz, de én ezt így nem tudom értékelni - és nem "csak" az éneknek egyáltalán nem nevezhető röfögés, vinnyogás, sipákolás meg még a faszom tudja mi miatt - ami szintén poénos lehet bebaszva vagy beszívva a garázsban/pincében...nekem ez semmilyen zenei értékkel nem bír, semmilyen zenei/dalszerzői/dalírói értéket vagy minőséget nem képvisel.

Még hátravan kb. másfél szám, de már kb. a felénél tudtam, hogy ez egy tökéletes 7-es értékeléses album számomra. A stílust nem említeném a rendszeresen hallgatottak között, de amikor ilyet hallgatok, azt általában szívesen teszem - mint ahogy ez a lemez is kellemes, talán ez a legjobb szó rá. Azt viszont, hogy eléggé izgalommentes, gyakorlatilag erről az albumról lehet tökéletesen elmondani, mert az egyébként - ugyanakkor teljes mértékben élvezhető és nekem nem vált unalmassá sem.

Bitang Brutál Black Metal, erős ,lendületes, a többi lemezt is érdemes hallgatni.

Egyértelmű a King Diamond /Mercyful Fate hasonlóság , de ezzel semmi bajom, kicsit metálosabb és kicsit poposabb.

Ez egy kitudja honnan hova hömpölygő hangulat, ami mintha soha nem akarna végetérni ,alapjában szeretem az ilyen anyagokat, de egy kicsit több változatosságot elbírt volna, vagy néha egy egy pillanatnyi tisztaság karakteresebbé tette volna.

Nagyon setét nagyon depresszív , kezdők kereüljék.

Az a helyzet , hogy engem még soha nem kapott el a manga életérzés, ez sem visz hozzá közelebb. Zeneileg szerintem nincs miről beszélni, itt olyan nincs.Hangulata sem igazán van. Mondjuk ki bátran ez annyit ér mint egy kád véres szar, na, mégis csak kiváltott belőlem valamit, ha felgyorsítva játszodd le a slasher moviekat, azok aláfestésének még jó lehet.

Kifejezetten zavaró a vokál.

A banda neve önmagáért beszél. Az utóbbi 10 évben számtalan hasonló album született. Mindegyik kiválóan ábrázolja a borzalmakat, viszont nekem ez már baromira unalmas. A zene dinamikája jobbára nem is létezik, ugyanazt a dallomot játszák, ezzel végletekig elinflálva a hangulatot. Tudom, hogy nyomoruság van és az nem szép..., de ha ezt 1 óra hosszában csak egy kép bemutatásával képesek megteremteni, nem világítanak rá a nyomoruság ezer arcára, nincsen mélység, nincsen magasság, akkor az egész csak öncélú művészkedés. Ha nincs honnan lezuhanni, nem látjuk honnan indulunk, akkor az örökkévaló szabadesés a sötétség felé érvényét veszti.

Hangulatos anyag, viszont a receptoraim már évekkel ezelőtt kiégtek black metál tekintetében. Alúlpontozni nem akarom, meg objektív mércével mérve ez egy jó album. A dob viszont valóban túl steril.

"Ó jaj, lelkem odvában megdöglött a bagoly!"

Bejön a punkos felhang, ami átitatja az albumot egész hosszában. Maradhatott volna még ezen a vonalon Dave Grohl. Az album egyedüli negatívuma, az hogy ez nem egy album, hanem csupán egy CD-re összedobált számok együttese. Nyilván nem várom, hogy koncept album legyen, viszont váltakozó énekesek miatt minden számnak más lesz a hangulata.

Valóban találó rá a "lelketlen" jelző; inkább hasonlít egy eminens diák által rutinszerűen elkészített házi feladatra. A zene képtelen hangulatot teremteni, dinamikátlan, és nem akar magával ragadni. A hardcore-os vokál pedig túlságosan erőltetett, még azt is elrontja, ami egyébként csak szimplán unalmas lett volna. Jelen esetben különösen jogosnak érzem azt az általános kritikát, amivel a magyar zenekarokat gyakran illetjük: sok zenész mintha állandóan 20-30 év lemaradásban lenne, és az ötleteik is meglehetősen szűkösek. Ahogy Nagaarum az előző Hangpróbában kifejtette, ideje lenne új zenéket hallgatni, inspirálódni (vagy akár másfajta transzcendentális élményeket keresni), és nem csupán ugyanazt a 3-5 bandát pörgetni egy szűk műfaji keretben. Továbbá, ami közös a magyar bandákban, hogy képtelenek ellazulni, olyan mintha állandóan összeszorított seglyukkal csinálnák a zenét. Annyira koncetrálnak, hogy tökéletesen másolják a nagy elődőket, hogy közben még a fing is beszorul. Nyilván mindenkivel megesett ez már, csak a többség éppen nem vetemedett arra, hogy ilyen kellemetlen állapotban magasztos alkotói folyamatba fogjon, főleg nem zeneszerzésbe.

Ez a sokadik alaklom, hogy próbálkozok a Craft-tal. Hallom, hogy ez jóval az átlag feletti zene, de mégis minden alkalommal lepattan rólam. Túl száraznak tűnik, viszont ahhoz meg nem elég koszos. Újvonalas black metálhoz képest meg nem elég újító. A modern black metál berkein belül nekem a Secrets of the Moon az etalon, náluk kristályosodott ki tökéletesre az, amit a Craft akar játszani.

Nem hibátlan, de azon kevés lemezek egyike, amiket az évek múlásával is közel tökéletesnek érzek. Ahogy alább is írtam, még most is a Screamager a csengőhangom.

Nekem Dave Grohl mindig szimpatikus volt. Ezt a lemezét is szeretem, de - a koncepciót is figyelembe véve - az eklektikussága tényleg nem válik egyértelműen a javára.

Nekem nincs különösebb bajom a lemezzel, de hiányzik belőle az a plusz, ami miatt érezném, hogy újra és újra elő kell vegyem. Balázs új projektje például jobban tetszik.

Ha valamire mondhatjuk, hogy szépen öregszik, akkor erre a lemezre biztos. Én nyugodt szívvel bepakolnám a nagy death metal klasszikusok mellé is a polcra, és elő is venném időről-időre. A családlátogatási stresszt levezetendő, ideális például az M3-ason való araszoláshoz.

Elég rossz, mikor zenehallgatás közben az ember azon agyal, hogy hogyan puffog a dob, milyen érdes a gitár stb. Mert bizony a témák nem kötöttek le, a hangulat – ami az atmoszferikus zenék fő hangsúlya lenne - nem varázsolt el. Többször beugrott az Agalloch neve, de nem lehet őket azonos szinten emlegetni, nagyon nem. Nekem ez a lemez még a korrekt kategóriát is alulról súrolja.