Az olasz Imposer biztosan nem egy pózer csapat, hiszen annak ellenére, hogy már 22-ik életévüket tapossák zenekarként eddig egyetlen nagylemezt sikerült megosztaniuk a világgal. Ezt megelőzte pár demó, majd néhány EP, de a brigád eddigi ékköve a nemrég hozzám vándorolt Behold Demons című anyag, összesen 36 percnyi játékidővel. Mindezen körülmények szerencsére nem gátolták meg abban az akkortájt duóként alkotó együttest abban, hogy felhányják saját elképzeléseiket a death metalról. +A+, az Imposer atyja (gitár, ének, vokál) úgy néz ki egyébként, hogy nehezen tudja megtartani maga mellett az ebmereket. A megszámlálhatatlan korábbi tag közül talán a véletlen hozta úgy, hogy Luca Zanin került a dobok mögé a lemez rögzítésekor, de hogy jó üzletet csinált vele a zeneszerző, az kétségtelen. A morbiditást sem mellőző hullámokban érkező, egész egyedi hangulatú death cucc ugyanis a géppuska ropogásra emlékeztető, néha már gépiesen rideg dobolása nélkül szinte működésképtelen lenne. Így viszont köszönés nélkül beront hozzánk és különösebb bocsánatkérés nélkül lemarja a bőrt a pofánkról.
A furcsaságok sorát erősíti a zenekarral, projekttel kapcsolatban, hogy nem igazán él a megszokott testrészszaggatós témákkal, nem kenyere a háború és a különféle agresszív társadalmi megnyilvánulások szemrehányása, ahogy nagyon sok death metal hordának. Az Imposer egyértlemű célja, amit egyébként hatékonyan csinál, a puszta keresztényellenesség és gyalázkodás annak ellenére, hogy fekete fémet nem igazán hallhatunk benne még nyomokban sem. Főleg az egyház szellemisége bökheti az olaszok csőrét, mert a nyitó Burn The Shroud alig két és fél perce alatt attól tartottam, hogy még a sötétítő függönyöm is lángra kap. Nélmileg lassabb a Worm Of Nazareth című tétel, de a lemészárolni kívánt kecske kergetéséhez kifejezetten vidám aláfestés lehet. A tördelt szerkezet ellenére különösebb technikásságról, progresszióról nem beszélhetünk itt sem, ez inkább a hagyományos iskola sajátos értelmezése, előadása. Persze akadnak összecsengések olyan bandákkal, mint a Deicide és a korai Morbid Angel. Iszonyat nagyot karcol ezek után a Mourning For The Dead, ahol ismét magasztalnom kell a dobokat. Hatalmas váltások, remek cammogós rész és tapintható gyűlölet bujkál a dal minden percében, ráadásul egészen jó kis ívvel rendelkezik, aminek csúcspontján egy rövidke szólót is kapunk.
A Clerical Crematorium az örök bólogatók igényeit képes kielégíteni, a Suffer Slave pedig ismét a tüzet táplálja, majd kapunk egy rövid dark ambient tételt The Faiths Defeat címmel. Nem véletlen ennek a szerepeltetése, mivel a rövid dalok után némi váltást kapunk a lemezen: két hosszú szerzemény üti fel a fejét. Az egyik a kalandozós Blaspheme The Pentecost, a másik pedig a tíz perc feletti Reaped Rernadette, ami egy rendkívül bosszantó eszközzel él. Ritka az ilyen, de futottam már bele: a dal befejezése után néhány percig hallgathatjuk a csendet… hogy aztán egy újabb befejezésnek legyünk fültanúi. Ez elég illúzióromboló egy ennyire intenzív és egyébként szórakoztató lemez végén.
A lemez zárását ezzel elég jól hazavágták, szerintem ez mindig is egy olcsó poén volt egy anyag végén. Ettől függetlenül egy igencsak agresszív, néhány dala alapján mindenképp ajánlható death metal hordával gazdagodtam általuk. Talán egyszer még folytatást is kapunk az egyébként aktívnak titulált névtől… A három tagot felmutató képen ne akadjatok ki, ez az egy, amit a bandához kötve találni lehet a világhálón…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.