Idén nyáron sem maradhatott ki a programból a testvéremmel véghezvitt horgászás, ami igazából puszta ürügy arra, hogy sörözzünk egy jót együtt, mielőtt mindketten visszafáradunk a saját kis múkuskerekünkbe. Hogy jön ez a téma az új Incantation lemezhez? Nagyon könnyedén: John McEntee minimum őskori monolitnak tekinthető bandája ezúttal is olyan stabilan szállítja az amerikai death metalt, ahogy arra nagyon kevés példa akad a zenei világban. Talán csak a kapásjelzőm állt náluk biztosabban egy helyen…
Az Incantation nem csak túlélte az ezredfordulót, ahogy sok zenekar, sikerük szerintem töretlennek mondható annak ellenére, hogy nem fogtak kísérletezésbe, nincsenek technós törekvések, északi hatások vagy akár indián népi hangszerek, csak a 90-es évek első felében megszületett nyers, mára old schoolnak nevezett amerikai death metal. Egyetlen olyan változást tudnék felróni a zenekarnak, ami számomra nem teljesen korrekt, de részükről valamilyen szinten érthető: az utóbbi lemezeik valamivel tisztábbak, simulékonyabbak a régieknél. Visszavettek a hangzás által okozott rothadás erejéből, viszont így modern módon, megfelelő hangerő mellett tudnak megszólalni a ma generációjának is. Többek közt nekik szól az én cikkem is, hiszen az Incantation sztori ismertetése egy veterán death metal rajongónak pont olyan, mint a 25 gyerekes anyukának elmesélni a gyermekáldás szépségét…
Felejtsük el tehát az alap lemezeket, a múltat és nézzük meg, mit tartogat nekünk ma egy ilyen lemez.
A válasz erre nagyon egyszerű: olyan death metal tételeket, amelyekre egy friss, fiatal csapat is büszke lehetne. A bandából ki-belépő Kyle Severn dobjátéka szokás szerint kegyetlen és agresszív, a viszonylag friss igazolásként működő (12 éve tag) Chuck Sherwood basszusjátéka ugyan időnként le van „nyelve” a hangzásban, mégis megadja a kellő mélységet. Végezetül itt van John McEntee, aki szerintem maga az Incantation annak a képességének köszönhetően, hogy bármikor képes kirántani a zsebéből egy vegytiszta, azonnal ható death metal témát. Az „énekhangjával” nem feltétlenül vagyok elégedett, mert egy átlagos hörgésen nem tud túlmutatni, de a hangszeres teljesítménye példa értékű. Az albumon mellette Sonny Lombardozzi segédkezik a húrok tépésében, viszont őt a felvételek után a Dismembermentet erősítő Luke Shively váltotta.
Persze az anyag már messze áll a fénykortól, amikor minden hang őszintén kente szét a belsőségeinket a konyhakövön, de azt, hogy a tűz megszűnt volna az elmúlt több, mint harmic évben, egyszerűen butaság lenne kijelenteni. A Sect Of Vile Divinities ugyanis most is tud hozni újat, valamint olyan pillanatokat, amitől könnyen libabőrt kaphatunk. A szokásos vallásellenes szövegek mellett ezúttal a zenekar becsempészett némi mitológiát és okkultizmust is a képletbe, még ha ez magában a zenében nem is jelenik meg kifejezetten. De mindez kevésbé érdekel, amikor az intró és egyéb időhúzások nélküli Ritual Imurity a valódi, hamisítatlan death metal erejével térdel a hátgerincünk közepébe zabolázatlan gitárjaival, tipikus, mégis hamisítatlan csipkelődő gitárszólójával. Nagyon jó old school anyagok jelennek meg a vonalat ismét felfedező fiatal zenekarok révén, de ez a hatás, ez a hangulat mégicsak azoké, akik megérték az aranykort. A darálás után súlyos doom riffel pusztít a Propitiation, aminek első perce után kényszerűen nyúltam a hangerőgombhoz. Ebből akarok még, többet, hangosabbat.
Elégedett mosoly ült ki az arcomra már az első két dal esetében is, de amikor meghallottam az Entrails Of The Hag Queen témáit, akkor éreztem igazán otthonosan magam. Ez bizony a régi Cannibal Corpse, Autopsy, Morbid Angel, Obituary, Suffocation, Immolation színvonal modern köntösbe öltöztetve. A dalhoz készült egy megfelelő módon durva videó is.
Nagyon jól sikerült darálások a Guardians From The Primeval és a Black Fanthom’s Fire is, viszont a rövid Ignis Fatuus erősen izomszagú, bólogatós tétele és a Scribes Of The Stygian tudták ismételten az „ejjha” érzést kiváltani belőlem. A hosszú, valamivel hat perc fölé emelkedő Unborn Ambrosia kicsit altatóbbra sikerült, amit aztán a lemez talán legtüzesebb szerzeményével, a Fury’s Manifestoval ellensúlyoznak. Az őrület felé hajló, lemezt záró Siege Hive pedig szintén megér egy próbát…
Összességében egy meglepetések nélküli, de minden ízben profi anyagot kapunk ismét az amerikai hordától, aminek átlagos síkja fölé szinte minden dalba sikerült valami igazán erős pillanatot, témát is bezsúfolni. Ha akad a polcodon Incantation gyűjtemény, teljesen elégedetten teheted mellé az ismét pofás külsőbe csomagolt új nagylemezt is, a csalódás kizárva.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.