Az Inner Missing még 2008-ban alakult az oroszországi Szentpéterváron, és főmindenese (alapítója, énekese, gitárosa) Sigmund. Egy 2009-es EP után 2010-ben jelent meg az első album The Age of Silence címmel, azóta pedig még hét lemezt jelentettek meg (a legutóbbit 2020-ban), és szépen körbe koncertezték a Földet Dél-Koreától Egyiptomig, de főként a kelet-európai térségben. Jelenleg már jó ideje Sigmund mellett Melaer játszik bassusgitáron és billentyűs hangszereken, aki egyébként egy szimfónikus black metal csapatban (Stellar Void) énekel is, nem is akárhogy! Ami most itt terítékre kerül, az a soron következő Dead Language című lemez 6 számos promója.
A nyitó Dead Language nagyon kellemes Dead Can Dance hangulatú intro után gyönyörű férfi-női duó énektémába megy át (sajnos a promó anyagból nem derül ki, hogy azonos-e Melaer-rel), á la Theatre of Tragedy, balalajkát idéző gitár a háttérben, okos, nem tolakodó dob. Lebegés, szomorkás atmoszféra. Nem temetés, de szomorú emlékezés. A következő The Quest gyorsabb tétel, monoton férfihang, hiányzik a lány… Hallhatóan inkább a szövegre (versre?), annak mondanivalójára támaszkodna a dal, bár szép dallamokat játszik a gitár végig, ha nem is túl eredeti. Az Empty Rooms is szép ívű gitárdallamokra épít, eszembe jut Dan Rock Darkstar projektje is, amit a Psychotic Waltz feloszlása után csinált a 90-es évek második felében. Ebben a számban kellő mennyiségű és jó riffelés is van, éppen ezért a hangmérnök tolhatta volna előrébb is a gitárokat. A középrészen jazz-es basszusszóló, mintha nagybőgő lenne. Visszajöhetne a lány is már. A negyedik Long Odds jó kis (nagy, hehe) kétlábgépes témával indul, ami fasza riffeknek adja a talajt. Az ének kezd unalmassá válni, sokadjára hallom ugyanazokat a dallamokat, és ezen az sem segít, hogy itt most suttogás is van. Kár érte, van benne ötlet, potenciál. Hol van már a lány?! A Mute érdekes gitártémával (ismét kis jazz) indít, ám gyorsan a korábbi monotóniába vált, és megint az ének miatt, miközben zeneileg végig érdekes a dal. A középrésztől valamivel izgalmasabb, itt a Pain of Salvation is eszembe jut. Ez a szám jó lány nélkül is. A záró At Sea-ben a kezdésnél megint a jazz-es basszustémát emelném ki, majd finom billentyűkkel támogatott szép gitározás – és aztán a korábban már kritizált unalmas, beszédszerű ének.
Lehet, hogy jobb lenne instrumentális lemezként, a verseket mellékelve, lehetne olvasni a számok közben. Vagy énekeljen inkább a lány. Amúgy Sigmund saját definíciója szerint ez atmoszférikus/depresszív rock, amivel csak annyiban vitatkoznék, hogy inkább metal. Amúgy a zenekarral leginkább doom fesztiválokon találkozni, és ez teljesen jogos is. Hallgatás közben folyamatosan eszembe jutott Peter Steele is, mert egészen nyilvánvaló, hogy a Type O’ Negative akar itt lenni az egyik fő hatás. De Peter csak egy volt, ez itt most Sigmund. A zenekar korábbi produkciói sokkal, de sokkal jobbak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.