Hihetetlen, hogy már 14 éve nincs a világon a Thunderstorm zenekar. Hatalmas favoritom volt a maga idejében és a mai napig szívesen hallgatom a lemezeiket, amelyek saját közegükben is megmaradtak igazi kincsnek, felfedezni valónak. Az olasz epikus, tradicionális doom metal horda 92 és 2011 között összesen csak négy lemezt adott ki, de ezek között nem találunk gyenge produkciót. Akadtak egyéni kísérletek a zenészek és az énekes, Fabio Bellan részéről is, de ezek jellemzően demós, EP-s korszakukban elhaltak, így a zenekar után nem maradt semmi. Egészen mostanáig, mert szembe jött velem a napokban a IV Sigillo nevű csapat, amelyről csak annyit tudtam első körben, hogy doom metalban utaznak. Nem kicsit lepődtem meg, hogy itt az egykori Thunderstorm ritmusszekcióját hallhatom viszont (Omar Boncalli basszer, Attilio Coldani dobos). Mellettük a korábban csak heavy/speed metal formációkban feltűnő Dario Vicariotto gitárjátékát hallhatjuk. A lelkesedés előtört belőlem, de sokszor fürödtem már be hasonló hozzáállás miatt, így igyekeztem nem hasonlóságokat keresni és feltornászni az elvárásokat. Ez jó döntésnek bizonyult, hiszen az is kiderült, hogy a mikrofon mögé egy bizonyos Emiliano Cioffi-t állítottak.
Emiliano hosszas fogalkoztatása nem egy életbiztosítás még akkor sem, ha már évtizedek óta benne van a jó öreg olasz doom undergroundban és színpadi kiállásával hiteles frontember a műfajban. Amikor először találkoztam vele az egyébként zseniális All Souls’ Day egyetlen nagylemezén, akkor csak mellékszereplőként kapott teret az utolsó tételben. Alberto Caria utódjának szánták, de végül földbe állt a projekt. Ezek után került be az újjáéledt, kultikus Epitaph zenekarba, ahol két nagylemez is készült vele. Ugyan a tisztelet adott a 80-as évekig visszatekintő bandával kapcsolatban, ezt a két kiadványt pont az ének miatt nem tudtam megkedvelni, ellentétben a tavaly megjelent Path To Oblivionnal, amiben új énekest avattak.
Adott tehát egy bizalomgerjesztő háttér, a már-már szokásosnak mondható okkultista hangulatú olasz heavy/doom metal, valamint egy változó teljesítményt produkáló énekes. Ez utóbbi most sem tudott elkápráztatni, ami nem hangi adottságainak tudható be, hanem, hogy egyszerűen képtelen egy igazán fogós dallamot eljuttatni a hallgatóságig. Egyéni hajlításait, modorosságát is el lehetne fogadni, ha azok között akadnának ragadós témák, amiket újra szeretnék hallani. Konkrétan Jim Carrey eszement éneke jutott róla eszembe a Kábelbarát című filmből… Ettől függetlenül akadnak igazán nagyszerű pillanatok, amiért érdemes esélyt adni az egyébként az apokalipszisre utaló névvel ellátott banda munkásságának. Az egyébként 2021-ben indult felállást a világjárvány is alaposan hátráltatta, így becsülendő, hogy nem kisebb kiadványokkal, hanem egy jó 53 perces nagylemezzel mutatkoztak be a világnak.
A ritmusszekcióra természetesen nem lehet egyetlen panaszom sem: a dörmögő, időnként kalandozó basszus tekintélyt parancsol, a dob pedig lazán, mégis feszesen szól, ahogy azt elvárom egy valamire való doom metal lemeztől. A lemezt indító In The Tofet című, alig 5 perces tételt is leginkább Omar Roncalli szinte már progresszíven tördelt pengetése teszi érdekessé. Itt még egy kicsit aggódtam Dario gitárjátéka miatt, de szerencsére ő sem maradt sokáig adós a Iommi féle riffek szórásával, sőt, ennél többet is tudott nyújtani. A keményen menetelő, középtempós Satrap Of The Cruel például egyértelműen a remek riffeknek és tempóváltásoknak, gitárszólónak köszönhetően lett szórakoztató. A dalban még Emiliano is visszafogottnak mondható, így ez lett az egyik legerősebb a lemezen. A Dark Crusade még gyorsabb darab, de egy elég fura kettősségtől szenved. A dögös, heavy metalos kitörései mellett egy billentyűhangokkal megtoldott melodikus része is van, melyek teljesen kioltják egymást. Hasonló érzéseim támadtak a hard rockos Slacken esetében is, úgyhogy a dalírás itt biztosan nem állt a helyzet magaslatán még akkor sem, ha azért befigyelt pár jó téma.
A rövid Planet Of Vengeance rögtön Emiliano magányos énekével kezdődik, ami a hangszerek kísérete nélkül azonnal felfedi ezer hibáját. Érkezik persze hozzá a zene, de addigra elvesztette a dal az érdeklődésemet. Még szerencséjük, hogy ezek után végre rákanyarodtak a lassabb, súlyosabb doomra. A lemez következő igazán jó szerzeménye lett a 11 Bodies és az Emptiness That Hurts is. A gitárszólóban erős Sin-Eater, Sin Retcher után végre az eddig takaréklángon égő okkultizmus és misztikum is megjelent a záró Sub Vesperum majd 9 perces monolitjában.
Lehetőség van ebben a felállásban, egyedül azt sajnálom, hogy énekes terén nem voltak finnyásabbak a srácok, bár elképzelésem szerint itt egy régi baráti társaságról van szó, közös földalatti bulikkal bő 20-30 évvel ezelőttről, úgyhogy ez alapján állt össze minden. Ennek a belső körnek is megvannak a rajongói, én minden esetre nem tudom kiemelkedő, vagy érdekesen egyedi dalnok nélkül tolerálni ezt a régi sulis vonalat sem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
