Vannak megkerülhetetlen zenekarok. És van a Judas Priest, amely maga a megkerülhetetlenség alfája és ómegája. Valahol abban a ligában játszanak, ahol mondjuk a Black Sabbath. Abban a nagyon szűk körben, ahol a hatásról és a fontosságról már nem érdemes vitatkozni, mert egyszerűen nincs miről. A heavy metal, ahogy ma ismerjük, nélkülük egészen biztosan nem így nézne ki. A szegecsek, a bőr és a kéttagú gitárpárbajok sem.

És én most láttam őket életemben először.

Valahogy mindig úgy alakult, hogy közbejött valami. Aztán egyszer csak az ember rájön, hogy a „majd legközelebb” nem egy végtelenül meghosszabbítható ígéret. Főleg nem egy olyan zenekar esetében, amely 1969-ben alakult Birminghamben, és amelynek frontembere ma már bőven túl van a hetvenen.

A Judas Priest a még élő „dínók” egyike. Ezt nem tiszteletlenségből mondom, épp ellenkezőleg. Ezeknél a zenekaroknál minden egyes turné magában hordozza annak a lehetőségét, hogy ez lesz az utolsó. Nem kell hozzá különösebb pesszimizmus, elég ránézni a naptárra. Így aztán nem egyszerűen vártam az estét. Nagyon vártam. (Peti)

Kábé uazt írhatnám, mint Peti. Én sem láttam korábban a zenekart, és mivel volt már néhány olyan, akiről örökre lecsúsztam (Lemmy pl.), nem akartam kihagyni, hogy a stílusalakító csapatot ne nézzem meg. Nyilván nem voltak illúzióim, hiszen nem a klasszikus felállás, de azért Rob Halfordot látni kellett, főleg úgy, hogy a legutóbbi Rockmaratonos koncertről is jókat hallottam. (Sanyi)

A felvezetés feladata ezúttal a Jelusick-re hárult. Az a fajta csapat, amelyről a koncert után nehéz bármit is mondani, és pont ez a baj. Minden a helyén volt: rendben volt a hangzás, a zenészek nyilvánvalóan értik a dolgukat, a színpadon sem vallottak szégyent. Mégis végig ott motoszkált bennem a kérdés: jó, jó, de minek?

Mert egy Judas Priest előtt fellépni szerintem nem egyszerűen lehetőség. Felelősség is. Kismillió olyan zenekar van, amely egyediségben és megjegyezhetőségben is egészen más ligában játszik. A Jelusick nálam mindkét kategóriában a „futottak még” rovatba került. Becsülettel lehozott, korrekt fellépés volt, amelyből a hazaúton már egyetlen dallamra sem emlékeztem.

Nem rossz. Csak éppen semmilyen.

Az ember pedig egy ilyen estén valahogy többet vár. Nem is feltétlenül a zenekartól, inkább attól a pillanattól, amelyet végül a főzenekar hozott el. (Peti)

Ezt ott már az előadásuk közben megbeszéltük, hogy megtanulták a leckét, mesterei a hangszereiknek. Faszán levették az elődök mozdulatait, manírjait és a hard rock stílust nálam jobban ismerők bizonyára azt is megmondták volna kitől és mit lestek el. A gond csak az volt számomra, hogy ez érződött a színpadról. Azt nem állítom, hogy izzadtságszagú volt, mert a lelkesedésük átjött, de végig ott volt a hiányérzet is. És ez nem az a fajta volt, amikor nagyon várod a főbandát és jó előtte még át kell esni az előzenekaron. Itt végig az volt bennem, hogy ehelyett valami hazai csapatot is szívesen látnék. (Sanyi)

Aztán elsötétült a csarnok.

Van az a pillanat, amikor egy régóta dédelgetett élmény hirtelen valósággá válik, és az ember nem igazán tudja, mit kezdjen vele. Ott áll egy zenekar előtt, amelynek a dalai annyi éve kísérik, hogy már nem is emlékszik, mikor hallotta őket először. Csak azt tudja, hogy mindig is ott voltak.

Amit kaptunk, az egy igazi best of műsor volt. Olyan dalcsokor, amely akár egy heavy metal történelemkönyv tartalomjegyzéke is lehetne.

Nálam három pillanat emelkedett ki az estéből.

Az első a Breaking the Law. Nem tudom, hány ezerszer hallottam már ezt a dalt. Rádióban, lemezen, buliban, kocsiban, valószínűleg még liftzeneként is. Aztán ott, élőben, a Priest előadásában valahogy mégis teljesen újnak hatott. Azt hiszem, ez a valódi klasszikusok titka. Nem kopnak el.

A második a Turbo Lover. Tudom, a Turbo lemez megítélése a rajongók körében sosem volt egyértelmű. A szintetizátorok, a nyolcvanas évek közepének csillogása annak idején sokaknak sok volt. Nálam viszont ez a dal mindig is betalált, és élőben különösen. Van benne valami egészen elementáris lüktetés, amely egyszerűen nem enged állva maradni.

A harmadik pedig, mi más lehetne, mint az elmaradhatatlan Painkiller. Ha a Judas Priest életművéből egyetlen dalt kellene kiválasztani annak bizonyítására, miért ők a Metal Gods, valószínűleg ez lenne az. Ez a dal 1990-ben is egy tízes skálán tizenkettes volt, és harmincöt-egynéhány évvel később is ugyanúgy szétszedi a termet.

Nyilván az idő senki felett nem múlik el nyomtalanul. A Judas Priest felett sem. Glenn Tipton már évek óta nem áll a színpadon a betegsége miatt, és Rob Halfordtól sem várhatjuk ugyanazt, mint a Screaming for Vengeance idején. Ezt felesleges lenne szépíteni.

Csakhogy nem is ez a lényeg.

Mert amit ezen az estén kaptunk, abba egyszerűen nem lehet belekötni. Egy olyan zenekart láttam, amely pontosan tudja, kicsoda, mit jelent, és hogy mivel tartozik a közönségének. Semmi erőlködés, semmi bizonyítási kényszer. Csak heavy metal. A legtisztább formájában.

Talán ez a legnagyobb dolog, amit egy ilyen legenda még ennyi év után adhat. Nem azt, hogy úgy szól, mint negyven éve. Hanem azt, hogy még mindig ő az, akit ennyi év után is látni akarunk. (Peti)

Én nem tartom magam Judas rajongónak, viszont mindig is elismertem a munkásságukat. Azt, amit a műfajban elértek. A legismertebb slágerek persze nálam is hatottak.

Lenyűgöző volt látni, hogy a koruk ellenére is milyen energiával voltak jelen. Pont ami az előzenekarból (és ne legyünk igazságtalanok velük, még számtalan más csapatból is) hiányzik, az ezekben a nagypapa korú csávókban ott van. Nem szántják fel a színpadot, mégis a vetítéssel olyan önazonos előadást kaptunk, amit kár lett volna kihagyni.

Természetesen a védjegyszerű Harley-s belépő se maradhatott el a ráadásban a Hell Bent For Leather előtt. Nyilván minden nappal csökken az esély, de javaslom, ha újra erre járnak, ne hagyjátok ki! (Sanyi)

Köszönjük a LiveNation-nek a lehetőséget, Horváth Tamásnak pedig a videókat!