Kauan
Wayhome

(Artoffact Records • 2025)

Necron

2025. november 12.

0

Pontszám

10

Úgy vélem, hogy az idei év tartogatott pár igazán nagy horderejű megjelenést. Viszont várományozás tekintetében számomra abszolúte dobogós helyen szerepelt az atmoszférikus doom / progresszív rock / post-rockot játszó Kauan új nagylemeze. Úgy vélem, hogy a  dél-uráli régióban található Cseljabinszk városában megalakult együttest sokaknak nem kell bemutatni. Hiszen Anton Belov által 2005-ben megalapított zenekar a fennállása óta egyértelmű és töretlen népszerűségnek örvend a kiváló és egyedi atmoszférájának köszönhetően. A banda neve a finn “régóta” szó jelentését viseli és oroszországi alapításukra meglepő módon rácáfol, hogy a banda számainak egy nagy része ezen a nyelven is szólal meg. A két évtizedes aktivitásuk során az egész együttes mára, Anton-t leszámítva, kicserélődött. A második legrégebbi tag, a 2006-ban csatlakozott Lyubov Mushnikova, (hegedű) is távozott az előző évben. Viszont 2024-ben egy új felállást jelentettek be. Niko Salminen (basszusgitár), Kristian Merilahti (dob) és Helena Dumel (brácsak) csatlakozott a a formációhoz. Így ez a friss felállás egy új fejezetet is nyitott.

Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor a 2021-ben megjelent Ice Fleet lemez óta igazából nem született  teljes mértékben új albumként aposztrofálható Kauan lemez. Noha 2021-2022 között három koncertfelvételt is megjelentettek, illetve a 2023-ban furcsa címmel ellátott ATM Revised-et, ami igazából a 2009-es Aava tuulen maa című lemezük újra hangszerelt és mixelt változata volt. Azonban mégsem tekinthettünk ezekre úgy, mint tisztán friss anyagokra. Bizonyára a késlekedésbe a tagcserék is bele szóltak, illetve az, hogy 2021-ben a banda át helyezte a székhelyét Helsinkibe. Szinte villámcsapásként érkezett a nyáron az a kellemes hír, hogy az együttes idén november 7-én egy új produkcióval fog jelentkezni az előző két lemezüket is forgalmazó  Artoffact Records gondozásában. Ennek hangot adva közzé is tették az első, depart / dive című dalukat, ami engem teljes egészében letaglózott. Mindig érdeklődéssel fogadtam az együttes legújabb kiadványait, de annyira mély elkötelezettséget nem tanúsítottam irányukba. Ellenben erre rácáfolva állíthatom, hogy ami számomra igazán oszlopos kedvenc: az a 2007-es Lumikuuro debütáló produkciójuk. Valami elképesztő hangulat árad ebből a felvételből. Még a mai napig is rendszeresen hallgatom. Amikor egy idő után újra előveszem, akkor szinte folyamatosan forog a lejátszómban. (Szerintem igazán megérdemelne egy újra kiadást!) Ezzel kanyarodnék vissza a felvezetőben említett lelkesedésem kifejtéséhez. Azaz, hogy a promotált nóták bennem a Lumikuuro kapcsán táplált hangulatképet idézték fel. Noha ki kell emelnem, hogy ezek a szerzeményekben sokkal inkább a post-rock/post-doom hatás érvényesült, mintsem az említett lemez zeneisége. Ugyanakkor ott volt bennük az kellemes drámaiság, amit az említett etalon kapcsán éreztem.

Amit valójában nem is időzíthették volna jobbkor. Hiszen még élvezhetjük a késő ősz szépségeit, rozsdaszínű-arany lombokat, ugyanakkor még előttünk a csodálatos és meghitt téli időszak. Hogy ez igazából miért is fontos az aktuális lemez szempontjából? – Azért, mert a banda muzsikájához mindenképpen társul egyfajta zenei vizualizáció és erős érzelmi töltet. A Wayhome kapcsán meg egyenesen állíthatom azt, hogy a hangok őszi és téli tájképekké olvadnak össze!  Nem tudom elképzelni azt a hallgatót, akiben a zenéjük kapcsán nem ötlik fel egyből ez az összefüggés. Egyszerűen áradnak a harmóniákból ezek a melankolikus, ugyanakkor elbűvölő tájképek és ezekkel párosuló emocionális hatások. Gyakorlatilag a Wayhome egy ötven perces egybefüggő, de nyolc tételre felbontott utazásra invitálja a hallgatót.  Amire tekinthetünk úgy, mint egy fizikai és egy lelki értelemben vett hazaútra. Amit egy kellemes, instrumentális felvezető indít el. Egyfajta melankolikus, ugyanakkor az együttesre jellemző sajátos nyugodt lágyság reprezentálta magát. Egyből magával ragadt ez az különös atmoszféra. Az aim / decide végén becsatlakozó brácsa és gitár jelöli ki a csúcspontot, ami a már megismert outline / pave dalba folyik át. Igazából egy letisztult, nem túlbonyolított muzsika fogad minket. Azonban az események és a hangszeres játék több szinten zajlik. A rétegekben meghúzódó gitárok, halovány billentyű/ambient és kiegyensúlyozott dob csodálatos és egyvelegében áramolhatunk. A szám kórusban való kiteljesedése egyenesen gyönyörű! Ködös, lágy ugyanakkor ritmikáját tekintve igen is súlyos hatásfaktorral is bír. Több mint elképesztő az eredmény! A soron következő depart / dive és leave / let go darabokat már korábban megismerhettük, viszont így egybe teszik ki az igazi élményt. Semmi erőltetett virtuozitás, ellenben remekül alkalmazott hatásos szólók, kiállások és nem utolsósorban témaváltások jellemzik őket. Természetesen a post-rock/progresszív rock a domináns, de a Wayhome tekintetében kiemelném, hogy a doom-os hatás is karakteresen átitatja ezeket a dalokat. Ez egyértelműen ki is domborodik, és ez rendkívüli hatást adott a felvételnek. A post-rock is tud olyan borongós és súlyos lenni, mint akár egy vaskos doom metal muzsika. Itt ez nagyon szépen megmutatkozik, ugyan akkor végig megmarad a jelleghetes lágyság és harmónia.

Az említett stílus jegy kiemelt érdeme mellett, nem utolsó sorban a régóta nem hallott black metal károgást is viszont üdvözölhettük, ami számomra szintén igen nosztalgikus faktorral bírt. Ez örömömre a soron következő soothe / sear-ban is felhangzik. Fenomenális ahogy megteremtik ezt a szürkés-ezüstös légkört, ami körbe ölei a finom gitár játékot, elegáns éneket és hömpölygő dallamokat. Ezen tovább haladva már szinte fekete fém drámai ölelésébe folynak át a pókháló finomságú harmóniák, de természetesen megmaradnak a post-rock berkeiben belül.  Ez kiegészül egy halovány ambient alappal és női-férfi kórussal, ami egyben a szerzemény végének a kijelölése is. A haste / ascend számomra egy kicsit idegenül indult. Úgy éreztem, hogy itt egy törés van a lemez egybefüggő és egyenletes érzelmi áramlatában. Viszont, ez a rockos darab is végül megenyhül és a zongora-brácsa szépen beolvassza ezt a nótát is a többi közé. Az embrace / repel ismét visszahozza a súlyos ütemeket, amikbe remekül megszólaló kórus vegyül, ami végül a korong levezető fejezetét nyitja meg. Az arrive / resolve tétellel megérkeztünk a Wayhome utolsó fejezetéhez. Nagyon hatásos a felütés! A Sorni Nai album drámaisága tükröződik vissza benne. Az ütemes ritmus felfokozott hangulatát oldja fel a gitár és lezárásként a finom zongora. Egyszerűen hibátlan a befejezés, amivel elértük az utunk végét! Úgy bánnak a hangulattal és az érzelmekkel ahogy ezt a tematika megkívánja. Általa átérezhetjük ennek az utazásnak a bensőséges töltetét és érzelmi jelentőségét!

Engem teljes mértékben elvarázsolt ez a produkció. Zeneileg úgy sikerült felépíteni ezt a nyolc tételt, hogy a lehető legfogósabb emocionális töltettel ruházzák fel azokat. Tehát, nem elsősorban technikai oldalról közelíteném meg ennek a lemeznek az érdemeit. Bár az sem elhanyagolható. Nagyon finom és részletező a hangzás. Az egymásba ágyazott rétegek remekül operálnak és fejtik ki a hatásukat, anélkül, hogy előre lennének tolva. Mégis ott vannak a zene fő áramlata alatt, kiválóan téve dolgokat. De amit inkább kiemelnék, hogy a Wayhome-ot olyan fajta hangulat és képi mélység jellemezi, ami szerintem a banda eddigi legérettebb produkciójává tette azt. Rendkívüli pillanatokat lehet átélni ezzel az albummal. Igazából ez az ami számít, mert általa megélhetünk igazán átható érzéseket, gondolatokat, zenei-képeket. Ettől válik számomra egy muzsika maradandóvá. Ezt többre értékelem, mint a kidíszített, virtuozitásban tobzódó cifra megoldásokat. Itt a gördülékenység, áramlat és a páratlan atmoszféra dominál. A Kauan új kiadványa egy egy igazi muzikális utazás és nem csak a tematikájára értve. Egy egy elbűvölő évszakindító anyag, ami több mint zseniálisra sikerült!