Anthrax és Iron Maiden? Naná, hogy kihagyhatatlan!
Mondjuk Scott Ianékat majdnem sikerült egy az egyben lekésni, de ez egy másik történet. Az igazság az, hogy nem indultam időben, s a fővárosi közlekedés sem állt a pártomra, így a rövidített programmal érkező, a bulit kb. tíz perces csúszással kezdő Belladonnáék fellépésének első felét kihagytam. Mire beértem épp az AC/DC klasszikus T.N.T. szólt (megjegyzem nem túl jól, de azért bőven élvezhetően), de volt még az I am the Law, meg az Antisocial, ami ugye kihagyhatatlan és örökbecsű zárásként Joey-tól kaptunk egy kis Long live Rock n’ Roll-t…

 

Nem mentem közel, kivetítő meg náluk még nem volt, így Frank Bello grimaszait nem láthattam, a Shadows Fall-ból már nem is olyan frissen lízingelt Jonathan Donais most sem szántotta fel a színpadot, Scott meg Scott.
Nyilván egy ilyen lehetőséget nem hagyhattak ki Belloék, hogy arénákban játszhassanak a metal legenda előtt, de én a tavalyi Budapest Park-beli önálló koncertjükre szívesebben emlékszem vissza. (És Scott, hol van már az a lemez???)

Az átszerelés flottul ment, a profizmus ugye egyértelmű, erre kár is több szót vesztegetni.
Pontban 20:30-kor az felhangzott az UFO Doctor Doctor-ja, majd a Rising Mercury intro és megkedődött a majd kétórás metal ünnep.
A 2012 nyara óta futó Maiden England nevű koncertsorozat, ami a ’88-as Seventh Son Of A Seventh Son turné programot elevenítette fel, azért tartalmazott eltéréseket is attól.
Bruce Dickinson nyilatkozata szerint azért, mert „valószínűleg most játszuk majd őket utoljára élőben”… Ebben azért érzek némi propagandát is, vagy helyesebb lett volna úgy fogalmazni, hogy ezt a programot ebben a formábanm de ebbe ne menjünk bele.

A setlista véleményem szerint nagy meglepetéseket nem tartalmazott, a ’80-as évekbeli Maiden dalok hibátlan prezentációját láthattuk. Egyetlen megjegyzés – és ezt lehet, hogy csak én éreztem és bennem van a hiba -, hogy mintha kicsit fáradtabbak lettek volna a kelleténél (vagy csak nekem tűnt úgy a korábbi koncertekhez képest?) és főképp az elején éreztem némi „rozsdát”. Mintha kicsit nehezebben kelt volna életre a gépezet, mint korábban… persze nem mai gyerekek már Adrian Smith-ék, és azért az a táv, amit Bruce és Janick Gers lefutott a színpadon nem egy fiatal csapatnak vált volna dicsőségére. Szóval nem fanyalgok, csupán a benyomásaimat közlöm.
Az persze nem meglepő, hogy a látványra sokat adtak. Minden nótához a megfelelő vászon, Eddie is előkerült párszor, ilyen vagy olyan formában.

Fura, hogy bár mind a Can I Play with Madness, mind a 2 Minutes to Midnight nagy koncertfavoritok, mégis csak a The Trooper-nél éreztem, hogy elkapták a fonalat. Itt jelent meg először Eddie figurája, katonának öltözve.
Ezt aztán megfejelték a rögtön érkező Number-rel, majd jött a Phantom of the Opera és a Run to the Hills. Majd az egyik csúcspont, a Wasted Years volt és csak a Seventh Son of a Seventh Son-nál vettek vissza a lendületből. A profizmust (és a dal „erejét” mutatja, hogy a hangulatot nem vetette vissza. (De tudtak szusszanni egyet…)
Viszont innen már közel volt a vége, s az elmaradhatatlan Fear of the Dark után a „névadó” Iron Maiden után a rendes program be is fejeződött.

Sokat nem kellett ezután kérlelni őket, a klasszikus Churchill beszéd után még megkaptuk az Aces High – The Evil That Men Do – Sanctuary triót, ami után vége is lett a (itt most szívesen írnám, hogy a varázslatnak, de ebben az esetben ez nem lenne igaz) koncertnek.
Összességében persze nagy élmény volt ez – köszönet illeti a LiveNation-t -, valahogy mégis hiányérzetem van profi előadás ide, látványos díszletek, pirók, stb. oda, és nyilván a szetlistával is lehetne vitatkozni (bár érdekes módon most nem nagyon volt fanyalgás – igaz, ez a korabeli turné felelevenítése volt…).
Azért legközelebb se hagynám ki, ha egy mód lesz rá! A Maiden az Maiden!