EP sorozatunk ezen számában kicsit játszunk a színekkel, főleg a vörös és a fekete sokrétű, szimbolikus zenei jelentésével, amik a szimfonikus death metaltól, az extrémebb sötétségen át egészen a modern hatásokig terjednek.

ERSEDU

Az ukrán szimfonikus death metalos ERSEDU új EP-jén a színekkel játszik, még pedig a vörös színnel. Ezért is kapta a GORE nevet, ami dalaiban a vöröset sokrétű szimbolikus rendszerként vizsgálja: halál és áldozat, vér és élet, fájdalom, szenvedély és szerelem. Ezek az állapotok egy sötét, nehéz és érzelmileg telített térben fonódnak össze. Minden szám egy független történetként áll, saját érzelmi identitással. Az egyszemélyes projektre nagyon is találó az alkotója, Ersedu által megfogalmazott „cinematic szimfonikus death metal” kifejezés. Olyan dalai, mint az OFFERING, vagy a REAPSOULS az azt érzést keltik bennünk mintha egy film jelenetében lennénk, ahol dicső harcosok menetelnek mellettük egy furcsa világba, ahol csak a vörös árnyai léteznek. Dalai harciasságának van egy igen erős Septicflesh, vagy épp egy Ex-Deo hatása, ami egyébként nem hátrányára, hanem inkább az előnyére válik. A GORE, ahogyan ő mondja „egy a színeknek szentelt, tervezett sorozat első fejezete, amely a vörössel kezdődik – az emberi szem által először érzékelt színnel, és az egyik legkorábban az emberi művészetben és rituálékban használt színnel„. Várom a folytatást!

(Armand)

Lysergic

Megalakulásának évében, 2023-ban adta ki Dimethyltryptikon című nagylemezét a kanadai extrém metalos Lysergic, amivel megkezdte rémuralmát. Az egyszemélyes formációt Kyle Ball (Wolfsblut A.D., ex-Wake, ex-Kasm, ex-Kataplexis) álmodta meg, akinek a kezdeti időkben egy S. nevű basszusgitáros volt a segítségére, de ő sem bírta sokáig a gyűrődést. Kyle művésznevén csak K. zenéjében előszeretettel hódol a háború borzalmainak tüzétől égő black/death/grind őrületnek. Legújabb EP-je a Towering Altars of Misanthropy egy tizennégy perces támadás, ahol a nihilizmus, a zajok iránti rajongás és a féktelen agresszió szolgáltatja a tápanyagot a dalszerzési folyamatoknak. Kyle, hátrahagyva a Wake “sikereit”, itt a totális kontrollt választotta, egymaga felelve a gépies dobokért és a disszonáns gitártémákért. A statikus zörej itt nem hiba, hanem mechanikus kalapácsként sújt le a hallgatóra. Az Under the Dying Sun of Golgotha rituális ambientje után a Necrotic Desecration in the Flesh of the Nazarene blast-beat-jei zúznak porrá minden ember által alkotott képet a jóságról és szeretetről, ebbe a posványba pedig a kiadvány végig beleragadunk. A záró, rövid Blasphemy feldolgozás egyfajta sötét filozófiai kinyilatkoztatás az emberiség, mint biológiai hiba elutasításáról, úgyhogy mindenképp megalapozott választás az alaphangulathoz. Ez a sűrű massza nem kínál feloldozást, csak kendőzetlen mizantrópiát és némi fülzúgást a bunker mélyén. Kibaszott beteg! – fűzte még hozzá Armand.

Nail In Your Coffin

A Nail In Your Coffin az egyik jó bizonyítéka annak, hogy milyen jól dolgozik is együtt a hardcore és a brutalis death metal. A Nashville-i banda idén februárban adta ki MAUL. DISMEMBER. DEVOUR. EP-jét, aminek egyértelmű célja, hogy a HC agressziót modern, a régi vágású death metal szaggatásokkal kombinálja, melynek révén minden egyes hanggal kitép a húsunkból egy jókora darabot. Tanner Green gitáros-énekes, Will Glover basszusgitáros és Garrick Crawford dobos igyekszik ezt a receptet a lehető legtermészetesebben bemutatni, még akkor is, ha a kiadványon szereplő hét tételből egyértelműen kiveszi a részét a nagybetűs káosz is. A 2 perc környékén mozgó aprításokba azért belefért néhány rövidebb gitárszóló is, a technikai csúcspontot pedig a kiadványt záró Force-Fed Glass jelenti, ahol a Hostages soraiból ismert Tyler Haile énekes vendégeskedése emeli tovább a tétet és a pulzusszámot. A gitárhangzás a profi stúdiókat idézi, de a dobok megőriztek némi nyersességet és élő hatást, aminek köszönhetően jól áll az összesen 18 perces dalcsokornak a nagyobb hangerő. Az EP-hez ezen felül kifejezetten erős borítóképet is sikerült találniuk. 

imissyoualready

Észak-Anglia borongós, esőáztatta, szürke látképe és a ’90-es évek nyers screamo-hangzása találkozik az imissyoualready bemutatkozó EP-jén. Az Of Teardrop Stained Glass and a Dream I Once Had című négy tételes anyag a modern metalcore és a melodikus death metal határmezsgyéjén egyensúlyoz, ami egy fiatal bandához képest elég érett megközelítést jelöl. A projekt gerincét a Long Goodbye soraiból ismert Patrick Morton riffjei és énekesnőjük, Bella Sakr szélsőséges vokális teljesítménye adja. A The Coming Strife kiadónál megjelent anyag rövid, de intenzív tételekből áll, ahol a nyitó Dear Father és a folytatásban érkező In Your Fading Gaze a műfajra jellemző hívás-válasz alapú üvöltözéssel és feszes témákkal operál. A Solace In Vain a szétesés szélén álló káoszt mutatja be, míg a záró imádság némileg több dallamot enged a felszínre. A szándékosan koszos hangzás jól áll a svéd típusú gitártémáknak és a kaotikus breakdown-oknak. Ez a kiadvány pontosan azt hozza, amit egy dohos brit underground klubtól elvárhatunk: kíméletlen tempót és nulla optimizmust.

Kybalion

Olaszország fekete fémzenei térképén a Kybalion már nem csupán egy kísérleti stúdióprojekt, hanem egy kíméletlen, teljes értékű gépezet. A Non Serviam Records gondozásában érkező Make the World Bleed EP ihletforrása Friedrich Dürrenmatt – A gyanú című regénye, amely a hatalom és az erkölcsi torzulás kérdéskörét járja körbe. A kiadvány négy tétele mint négy baljós felvonás mutatja be az emberi tudat összeomlását, ahol a black metal agressziója disszonáns textúrákkal és noir hangulattal párosul. A zenei alapokat zaklatott riffek és váratlan d-beat vágták adják, melyeket sötét, fojtogató atmoszféra ölel körbe. Olyan dalcímek, mint a vészjósló Tenebra vagy a záró Angst, pontosan tükrözik a banda abszurdizmusból és kozmikus pesszimizmusból táplálkozó filozófiáját. A külsőségek terén terén a zenekar Sascha Schneider 1903-as, Az asztráltest című szimbolista alkotását hívta segítségül, amely tökéletesen rezonál a lemez groteszk hangulatára. Ez a kompakt, alig tizenhárom perces utazás nem akar tetszelegni, a dallamok itt csupán a pusztulás kísérői, a hangzás pedig pont annyira rideg, amennyire a téma megköveteli.